Benkő Balázs: Zsidó képviselet és zsidó identitás

Írta: Szombat - 2008-09-21 Rovat: Hírek - lapszemle

A magyarországi zsidóság demokratikus és plurális képviseletének megalakításáról lesz szó. Az utóbbi időben számos megbeszélés és vitafórum tárgya ez a gondolat, melyeken gyakran kibogozhatatlanul keveredik a felszólalásokban és az indulatokban az a két egymással összefüggő, mégis elválasztandó kérdés, hogy „ki képviselje a zsidókat”, illetve „ki rendelkezzék a zsidóság javára kárpótlásként, állami juttatásként vagy kompenzációként megállapított kifizetésekkel”.

Forrás: Cionista.hu

Könnyen belátható, hogy a két kérdésre adandó válasz nem feltétlenül azonos, csak annyi mondható biztosnak, hogy nem rendelkezhet a zsidóság általános képviseleti jogával egy olyan szervezet, amelynek semmiféle demokratikusan megszavazott felhatalmazása semmiféle általános képviseletre nincsen, de elvileg sem lehet, hiszen statútumából vagy tényleges gyakorlatából következőleg vagy elvi vagy gyakorlati alapon kizárja a magyarországi zsidóság többségét, de még azon hitközösségeket is, amelyeket pedig mértékadó vallási tekintélyek különböző irányzatok oldaláról egyértelműen, olykor különös hangsúllyal ismernek el a zsidóságot a neológiánál hitelesebben képviselő denominációknak .

Így aztán akár a demokratikus minimum oldaláról, akár a sajátos helyzet szemügyre vételén keresztül, de mindenképpen eljutunk arra a következtetésre, hogy az általános képviseleti igénnyel fellépő szervezetnek csupán arra van alátámasztható igénye, hogy önmagán keresztül tagszervezeteit és azok tagjait képviselje, nem pedig olyanokat, akiket ilyen vagy olyan okok miatt vagy kizár köréből, vagy pedig azok nem is kívánnak általa képviseltetni: ebben semmi meglepő nincsen, ismét csak „default” evidencia, hogy minden szervezet képviseleti köre azokra korlátozódik, akik erre neki megbízást adnak vagy a felajánlott képviseleti viszonyt elfogadják.

Ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy hitetlenkedve bár, de saját fülemmel hallottam azt, amint az általános képviseleti jogi igénnyel fellépő szervezet egyik jelese az úgynevezett általános képviseleti jogot ahhoz hasonlította, hogy az ország egésze vezetésének és képviseletének joga is csupán az egyik párttömörülésé, míg a kisebbségben maradtak ebből kizáratnak. Mivel nagytudású és jeles férfiúról van szó, alig hihetem, hogy ne lenne számára belátható, hogy az ország kormánya és képviseleti joga ugyan a parlamenti többségé, de ezt a többséget az ország választópolgárainak a választáson saját elhatározása alapján részt vevő teljessége választotta, tehát minden nagykorú és politikai jogai gyakorlásából ki nem zárt polgárnak joga volt részt vennie a saját képviseletének megválasztásában. Ezért ezt a nyeglén hamis analógiát inkább a látszatra sem ügyelő arroganciának, mintsem a gondolat megbicsaklásának kellett tulajdonítanom.

De ezt a fejezetet ebben a gondolatmenetben is érdemes lezárni…

Az alábbi állásfoglalás öt tézisben foglalható össze, pontosabban, nekem öt tézisben sikerült összefoglalnom.

Az öt tézis: 1) A demokratikus képviselet fogalma kizárja azt, hogy egy személy vagy szervezet olyanokat képviseljen, akiknek nincs módjuk vagy joguk megválasztani képviselőiket, illetve nem fogadják el a felajánlott képviseleti viszonyt. Még nyilvánvalóbb mindenféle képviseleti viszony lehetetlensége, ha az állítólag képviseltek egy része ténylegesen és statútumszerűen ki van zárva a képviseleti szervezet szervezetinek tagsági köréből, miképpen ez áll az úgynevezett nem halachikus zsidóság és a Mazsihisz tagszervezeteinek viszonylatában.

2) Csak azokat lehet képviselni, akik magukra nézve objektíve érvényesnek tartják azt a sajátos csoportképző megnevezést vagy identitást, amelynek kapcsán érdekeik képviseletét kívánják, tehát azokat, akik magukra nézve elfogadják egy olyan meghatározás létét és kimondhatóságát, amelynek alapján az azonosulás formális követelményei és feltételei fogalmazhatók meg azokkal szemben, akik választják, A pusztán egyéni, alkalmi és követelményeket nem megalapozó impresszionisztikus életérzés-egyveleg nem objektív identitás, nem köthető közösségi érdekekhez és így nem alkalmas képviseleti viszony megalapozására.

3) Ahol objektív és követelményeket megalapozó identitás nincs, ott nem lehet pozitív közös érdek sem, és így nem képzelhető el a valahonnan, valamiért érkező pénzek önkényes leosztásán túlmenő, azaz valódi érdekképviselet sem, hiszen az érdek nem más, mint egy adott, objektíven definiálható, más csoportoktól elkülönülő csoport különféle céljainak harmonizált megjelenítése: ahol identitás nincs, csoport sincs, tehát harmonizálható és megjeleníthető érdekek sincsenek. A magyarországi zsidóság viszonyai közepette gyakran mégis úgy tűnik, hogy elgondolható ilyen közös érdek, ez azonban a dolgok természetéből következően kizárólag negatív érdek, hiszen, mint láttuk, a pozitív-asszertív érdekek felismeréséhez, felmutatásához és érvényesítéséhez közösség, ahhoz meg vállalt, és objektív közös identitás szükséges. Ez a látszólagos negatív (vagy passzív) közös érdek lényegében az, hogy a társadalom ne vegye figyelembe sajátos identitásként a zsidó identitást, ne tekintsen rá úgy, mint sajátos és más érdekekkel ütköztetendő érdekeket megalapozó identitásra: hogy identitásuk alapján a zsidók megszólalhassanak ugyan, de ne szólíttathassanak meg… s hogy ne kelljen se önmaguk, se közösségük, se a tágabb társadalmi közeg előtt szembesülniük azzal a sokszínű értékítélettel, amit a világ és társadalom a zsidósághoz, mint társadalmi csoporthoz társít. Ezt nevezik e dialektusban antiszemitizmus elleni küzdelemnek, ami – éppen azáltal, hogy nem hajlandó definiálni a védelmezett csoportot és e csoport sajátos érdekeit, illetve ennél fogva a leküzdeni kívánt jelenség tényleges terjedelmét és hatókörét – természetesen teljesen kontraproduktív, időn-téren kívüli, negatív azonosulási alap: amint azt olykor ki is fejezik, akképpen, hogy az a zsidóságuk lényege, hogy ha indulnának vonatok Auschwitzba, akkor őket is bevagoníroznák… Így aztán a konkrét társadalmi-politikai viszonyoktól teljesen függetlenül ennek az identitásnak az alapján kizárólag Auschwitz irányában lehet gondolkodni, minden érdekütközést feltételező jelenség közvetlenül Auschwitz irányába mutat. Ez a fajta identitás és önszemlélet teljesen lehetetlenné teszi azt, hogy az élő társadalom élő szövetében élő zsidó közösség működjék: közvetítés csak ott lehetséges, ahol létezik a különbség tudata is, érdekek egymáshoz illesztése csak ott, ahol elfogadjuk, hogy érdekeink bizonyos körön belül különbözhetnek. A másik látszólagos érdekképviseleti lehetőség az identitáshiány esetén az univerzális emberi értékek képviselete, ami további ellenérzéseket szül és szintén kontraproduktív, mert ezáltal egy valójában partikuláris, de magát és érdekeit partikulárisként el nem ismerő csoport magát a társadalommal szemben az általános emberi értékek szószólójaként és számonkérőjeként tünteti fel, anélkül, hogy erre a morális fensőbbségre nézve a hivatkozási alapot megteremtené, ami nyilván amúgy is lehetetlen vállalkozás lenne, hiszen per definitionem nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak a társadalom egészénél: csak mivel vagy nem léteznek közös és a társadalom egészétől elkülönülően megmutatható csoportérdekeink, vagy nem merjük megfogalmazni ezeket, kényszerűen esünk az univerzális morális magaslatokról számonkérő lekiiismeret szószólóinak ellenszenves és tragikomikus szerepébe. Innen, ebből a rendszerkényszerből származik az önmagát általánosnak tekintő zsidó képviselet által sugallt zsidó identitás lényegében kizárólagos holokausztfixációja és halottaink emlékének méltatlan instrumentalizálása, de a kifejtés e vonala további elágazást kíván. A másik negatívum ezzel kapcsolatban, hogy ez a formátlan és esetleges szociológiai képződmény, a magyarországi zsidóság , amikor megnyilvánulni látszik, éppen azért, mert nem ismeri el sajátos érdekeit, illetve saját érdekeit univerzálisnak tünteti fel, kénytelen olyan érdekek szószólójaként is fellépni, amelyek voltaképpen nemcsak kontraproduktívak a fenti értelemben, hanem valójában a csoport szociológiailag vélelmezhető érdekeivel és adott esetben a társadalom érdekeivel is szembenállnak. Magyarország és tágabban Európa, még tágabban a liberális demokráciák konkrét esetében ugyanis nyilvánvaló, hogy az alulteljesítő, törvényalatti, erőforrásromboló és intoleráns etnoszubkultúrák és etnokultúrák támogatása és ügyüknek az éppen felülteljesítésük miatt diszkriminált etnoszubkultúrák ügyével való összezavarása illetve a politikai korrektség és az áldozati mítosz ellenszenves halandzsájába burkolása ellentétes mind a produktív társadalmi rétegek, mind, tágabban, az euroatlanti liberális demokráciák és Izrael érdekeivel.

4) Képviselet tehát ott van, ahol közösség van, közösség ott van, ahol identitás van. Ahol nincs az egyes partikuláris szervezeteken túlmutató zsidó identitás, nem lehetséges a képviselet. Szervezetek szervezetei vagy szövetségei is csak a tagszervezeteiket önmagukat és azok tagságát képviselhetik, azaz akármennyi szervezet szövetsége sem válik a szövetségbe tömörült szervezeteken túlmenő hatáskörrel rendelkező képviseletté akkor, ha a szervezetek öndefiníciójánál magasabb definíciót nem fogadnak el sem e szervezetek, sem önmagára nézve a képviselt közösség. A zsidó magaskultúra, ezen belül a zsidó színház, a zsidó popkultúra, a zsidó irodalom, a zsidó könyvelők és általában a zsidó szubkultúrák szervezeteiből nem lehet megteremteni a zsidóság képviseletét. A szervezeti tagság, általában a közösségi aktivitás illetve egy adott partikuláris érdeklődés megléte vagy hiánya nem lehet feltétele annak, hogy valaki, ha az önmeghatározása nem az adott szervezet sajátos körébe tartozik, illetve egyetlen magát zsidónak tekintő szervezet sajátos körébe sem tartozik, azaz az illető nem döntötte el, hogy cionista vagy inkább anticionista, a popkulturális vagy inkább a klasszikus műveltség hódolója, esetleg mindkettőé, képviseltetheti-e magát zsidóként.

5) Magyarországon két olyan zsidó szervezetfajta létezik, amely önmagán és tagjain túlmutatóan alkalmas a zsidóság érdekeinek képviseletére, mivel elfogadja, hogy van önmagán és tagjain túlmutató érvényű objektív (ha nem is taxatív) definíció a zsidóságra, és maga is e definíciók valamelyike alapján működik. Az egyik, magától értetődően, a cionista szervezet. Minden cionista szervezet elfogadja, hogy létezik zsidó nemzet és zsidó nemzeti otthon. A másik ilyen szervezettípus a hitközösség. A hitközösségek számára evidencia, vagy annak kell lennie, hogy létezik a többi néptől különböző zsidó nép, melyet az Ö-kkévaló kiválasztott, s hogy tagjaik zsidók, a zsidó nép tagjai. A hitközösségek képesek egymással polemizálni a zsidósághoz való tartozásuk mértékéről: ez azt jelenti, hogy van legalább egy vállalt ideálfogalmuk arról, hogy mik lehetnek a zsidósághoz számítottság kritériumai. Ez, mint genus proximum, felülemeli őket saját denominációikon. Azok a civil, nem vallási szervezetek, amelyek tagadják a saját (esetleg csak bizonyos helyzetekben működtetett) öndefiníción túl bármilyen általános, objektív és normatív zsidó identitáselem létét illetve a megfogalmazásához való jogot, nem lehetnek alkalmasak a zsidóság képviseletére, mivel nincs a tudatukban egy olyan normatív zsidó identitás, amely a saját partikuláris csoportidentitásukon, specifikus különbségként mutatva fel azt, túlmutatna. Fórumaik ezért nem zsidók fórumai, hanem különböző, magukat öndefiníciós alapon zsidónak tekintő egyesületek fórumai, amelyek így akárhányan vannak is, nem képesek azokat képviselni, akik e szervezeteknek nem tagjai. Következtetés: Amíg tehát a magyarországi zsidóságnak nem lesz elfogadott öndefiníciója, kizárólag a cionista, illetve vallási szervezetei adhatják képviseletét. Ezért annak érdekében, hogy demokratikus és a reprezentativitást valóban megközelítő képviseletünk legyen, az a követendő eljárás, hogy a) a cionista és a különböző hitközösségeket képviselő vallási szervezetek megegyeznek valamilyen közös minimumban a zsidóság gyakorlati célból használható definíciójáról (pl. „halachikus” és nem „halachikus” zsidóság, „nem-egész-zsidó-probléma”, a zsidó hagyomány zsidónak tekinthető vallási és laikus vonatkozásai ) és érdekei képviseletének szükséges formáiról, valamint arról, hogy milyen demokratikus normák szerint kívánják gyakorolni a képviseleti jogot, b) a magukat valamilyen megalapozott szempontból zsidónak tekintők és kulturális vagy egyéb szervezeteik kiválasztják maguknak azokat a hitközösségeket illetve cionista szevezeteket, amelyek a legközelebb állnak hozzájuk, illetve amelyeket rokonszenvesnek és a magyarországi zsidóság képviseletére alkalmasnak találnak és ezeket a választás megállapított szaabályainak megfelelően támogatják egy nyílt, demokratikus és arányos zsidó képviselet működtetésében és abban, hogy közös erővel és részérdekeiket félretéve a magyar állam és a magyar társadalom előtt nyilvánvalóvá teszik, hogy a fentiekből is kitűnően antidemokratikus-abszurd általános képviseletet fel szándékoznak váltani egy transzparens, a társadalom és a magyar politikai közösség valamennyi szereplőjével a zsidó érdekek megjelenítésén és érvényre juttatásán alapuló kapcsolatot fenntartani képes demokratikus és plurális képviselettel.

Végül, aki arra hivatkozva utasítja el a fenti kifejtés érdemi megvitatását, hogy a szöveget vagy a gondolatmenetet túlbonyolítottnak érzi, annak a számára megjegyezhető, hogy a fentiek befogadása voltaképpen a savanyú víz újrafeltalálásánál nem igényel nagyobb kreativitást, mert elegendő, ha arra gondolunk, hogy a demokratikus társdalmakban magától értetődően különböztetjük meg a civil és a politikai-képviseleti szférát, s itt sem teszünk mást, illetve hogy a zsidóságnak az egyén szintjén talán elválasztható, ám a közösség szempontjából egymástól elválaszthatatlan és egymást feltételező, az egyes közösségeken időben és kiterjedésben is, objektíve is és saját definíciója szerint is túlmutató aspektusa van, a laikus-nemzeti és a vallásos, és így természetes, hogy a zsidóság képviselete is csak e két aspektus egymást feltételező konfliktusos összhagjában valósulhat meg.