Bächer Iván: Pozsonyizás

Baktatok a Palatinus-házak tövében, a páros oldalon. Kezdet és vég szépen sűrül itt: Pagony gyerekkönyvesbolt, játékbolt, zöldséges, végül a “Rehab” gyógybolt a sarkon.

Forrás: Népszabadság

 

A még bennszülöttebbek pedig emlékeznek rá, hogy mikor a hetvenes években lekocsmásodott a hely, akkor Tropattoriának is neveztetett.

Igazi vendéglő a háború előtt kijjebb üzemelt, Dunára néző nagy terasszal, a rakpart és a Radnóti – akkor persze Sziget – utca sarkán.

Akkoriban itt, a Pozsonyi szegleten elegáns, sárga csempés Meinl-bolt volt tehát, melyhez a mai Manna közért területe is tartozott. Később többfele szabdalták a teret, a Tavernáé lett a sarki szegmens, melyet szintén elfeleztek, a benső rész egyszerű presszóként, vagy inkább kocsmaként szolgált, a kintiben viszont az akkor ritkán szájba menő téliszalámikkal, füstölt karajokkal, salátákkal, kaszinótojásokkal, tormás sonkatekercsekkel rakott csemegéspult emlékeztetett a polgári múltra.

Kilencvenháromtól vették át mai gazdái, Éváék a bérleti jogot. Az őslakos Éva, fodrászként kezdte, férje, a fóti gyermekvárosban nevelkedő Lajos autószerelőnek, majd kézi hurkolónak tanult, egy darabig pulóvereztek is.

Vendéglátósként azzal kezdték, hogy kiverték a lyukas bormericskék aljába ragasztott húszfilléreseket, aztán munkához láttak, és munkálkodnak itt, azóta is.

Télen, nyáron, délben, este telt a ház, csak húslevesből egyméteres kondérral főznek naponta odalenn a hatalmas, tán a szomszédos házak alá is nyúló konyhalabirintban. Délben, este, midig telt a ház, egyszerű, kétpofára való házi a koszt, vadassal, pájslival, velővel, rántott lábbal, pénteken sólettel, és Éva receptje által készített maceszgombóccal.

Be is könyökölök egy gyors kisfröccsre, amely messze itt a legolcsóbb, elnézem, hogy Dorka milyen biztos kézzel kormányozza a boltot, a fiatalok vették át a parancsnokságot, lenn ő, Éváék lánya, a galérián pedig a barátnő, Panka dirigál már.

Aztán battyogok tovább, csak folyton elakadok, látom, már megint el fogok késni, még szerencse, hogy nem tudom, miről.

Eszembe jut, hogy Algériából megjőve ebben a házban lakott nagyanyánk és anyánk 1942 és 1948 között. Anyám innen járt a Veres Pálné Gimnáziumba, nyilván villamossal, innen ismerte meg apánkat is, e házból valók vagyunk tehát. Hm.

Most innentől veszi nyáron kezdetét a teraszsor. A teraszokért persze egyenként kell folytatni mindig a harcot a lakókkal. Pest legádázabb ellensége általában ő, a pesti lakó, aki nem akarja, hogy lakóhelye lakható legyen.

De azért itt most már van jó pár terasz, a biobolt előtt az első, itt viszonylag ritkán időzök, többet a Bécsi szelet, egykor Dákó nevet viselő egység kitett székein.

A háború előtt a mostanság kirabolt Tokaj és Vidéke bankfiók is a sárga csempével burkolt Meinl-bolthoz tartozott.

Ezután a házzal egy idős, tehát 1911 óta működő Kiskakukk jön. Volt legendás korszaka, a gebines világban, aztán kis hullámvölgy következett. Most megint fölkapaszkodott a hely, különösen a sült báránycsülkével vív ki komoly tekintélyt.

Közben egy keretező, no abból is van itt vagy öt-hat, gondolok is egyet, átkelek az úton.

Sok minden van itt is: csecsebecsés, réteses, aztán egy igazi szűcs még. Nagyék hetvenöt éve űzik a mesterséget itt. Az alapító papa erdélyi származék, a mama, aki két éve ment el, német földről való. Most a fiú viszi a boltot, űzi az ipart, utolsó mohikán ő, lejár a szűcsök kora is, kár, mint mindenért, ami ősi, tisztes, kétkezi.

Egyébként ebben, a 11-es számú házban működött zongoratanárnő is – hajdan e tájon oly sűrűn tenyésző, mára szintén kihaló species. Eisner Vilma, Vili néni Richter Imréné egyebek között a kis Frankl Peti ujjait rendszabályozta a billentyűk felett.

A képkeretező kirakatán belesve, látom, Judit van, zörgetek, beülök a színes lécek közé.

Judit szállodás volt, de a két gyerek mellett már akadozott azt csinálni. Kapóra jött egy boltüresedés – bőrös szűnt meg itt. Lakásfelújítás során Judit komoly kézügyességre tett szert; férjével megnyitották a keretező boltot, no meg egy kávézót is odébb. Kálmán, aki húgom osztálytársa volt, mert mindenki valakinek valakije itt, maradt az eredeti szakmában is, szállodát igazgat a messzi Budán, de ha megfárad, átjön, és pihenésképpen keretezik egy jót.

Nem gondolná az ember, hogy a kész keretek dömpingje idején meg lehet élni a keretezésből, de meg lehet. Az emberek rákaptak a keretezésre. Persze a nagyobb rendelések, kiállítások, hivataldekorálások hozzák a jobb pénzeket, de sok kicsi is megy sokra, a népek kereteznek, kereteznek mindent, amit csak érnek: nem csupán képet, fotót, bizonyítványt, tanúsítványt, igazolványt és minden létező papírt, de mézeskalács bábot, gyerekcipőt, pizsamafelsőt, sétapálcát, ételmaradékot és autógumit is.

Judit egy tenyérnyi fémdarabot húz elő fiókjából: Most ezt keretezzük, súgja titokzatosan. “Tudod mi ez? Egy darabka a Sztálin-szoborból.”