Levélféle Ungváry Rudolfhoz

Forrás: Népszabadság

 

Ama régi Demokatikus Chartában, amelyet annak idején én is aláírtam, több alkalommal is csalódtam. A chartákból számomra egyedül a csehszlovákiai Charta 77 maradt “haladó hagyomány”. Azt pedig a történelem aligha ismétli meg.

Írásod nyilvánvalóvá teszi, hogy neked is megvoltak a magad kétségei, ezért érezhetted szükségét, hogy magyarázatot adj. A demokrácia szélsőjobboldali veszélyeztetése, mondod cikked végén, “annyira ordas, anynyira primitív és annyira ízléstelen, hogy végső soron akár egyedül is aláírnék”. Engedd meg, hogy a szavaidat úgy értelmezzem: a legszívesebben egyedül írnál alá. A magányos gesztus fejezné ki legtisztábban azt a nem új keletű indulatodat, amely a nyilatkozat aláírására késztetett. Megkockáztatom a feltevést: a sok nagyszerű ember között, akik aláírták a felhívást, sokan éreznek így. Nem azért, mert az aláírók között akadnak olyanok, akiknek a hajdani aláírása más, mostani aláírók számára annak idején állásvesztést, publikációs tilalmat jelentett. Az idő múlásával nemcsak a főben járó bűncselekmények évülnek el. Radnóti Sándor megrótta az SZDSZ vezetését (Kormánypárt ellenzékben, szeptember 11.), mert a chartában “a miniszterelnök túlélési taktikázását” látja, és nem veszi észre benne “azt a társadalmi értelmiségi igényt, melyet az aláírók száma és minősége mutat”. Ez az értelmiségi igény azonban, amelyet az aláírás kifejezett, az, hogy a miniszterelnök maradjon a helyén. A miniszterelnök pozícióját a charta aláírásának napjaiban nem a szélsőjobboldal veszélyeztette, hanem – egy pillanatra úgy tetszett – az SZDSZ vezetése. Méghozzá az SZDSZ Fodor Gábor vezette szárnya, amelyet éppen a liberális értelmiségnek preferált talán a nagyobbik része a Kóka-szárnnyal szemben. Az SZDSZ-vezetés olvasatában a népszavazási kudarc után az egészségügyi reform és általában a 2006-ban meghirdetett reformkurzus sikertelenségének ódiumát Gyurcsány az SZDSZ-re hárította, hogy mentse a pozícióját az MSZP vezetése előtt, amely őt kezdettől fogva liberális kakukktojásnak tekintette az MSZP élén. Fellépésével kiszekírozta, mondhatni kidobta az SZDSZ-t a koalícióból. Aztán amikor kiderült: az MSZP az SZDSZ szavazatai nélkül mégsem tud kormányozni, a kormány életben tartása fejében az SZDSZ (megosztott) vezetése Gyurcsány fejét követelte. Érdemes tehát nem szem elől téveszteni: a charta felhívásának címzettje mindenekelőtt Fodor Gábor volt. Az aláírókat pedig az késztette cselekvésre, hogy attól tartottak, ha az SZDSZ netán komolyan veszi az ultimátumát, megbukhat a kormány, és néhány hónap múlva Orbán Viktor lehet a miniszterelnök. A szélsőjobboldal számára ellenben édes muzsika az efféle felhívás. “Király volt a buziverés” – mondják. “Vágjátok, hogy visítoznak a zsidók?”

Kedves Rudi!

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, amikor még csak formálódott a demokratikus ellenzék, és még nem létezett nagyobb példányszámban sokszorosított cenzúrázatlan irodalom (szamizdat), a rendszerkritikus értelmiség írásos kommunikációjának talán egyetlen terepe a Napló volt. Gondolom, velem együtt sokan emlékeznek az 1980. márciusi bejegyzésedre, amely a Nem-zsidónak lenni címet viselte. Arra hívtad fel a figyelmet, hogy nem zsidónak lenni éppen olyan meghatározó (és elhallgatott) élmény Magyarországon, mint zsidónak lenni. Sőt tovább mentél: elhatároltad magad attól a baloldali-progresszív hagyománytól, amely a (zsidó származású és nem zsidó származású) Napló-szerzőknek megkérdőjelezetlenül természetes közege volt. Abban mindannyian egyek voltunk, hogy a létező szocializmust nem tekintettük baloldali rendszernek. De Te arra hívtad fel a figyelmet, hogy a rendszer hiteles kritikájának nem az egyetlen lehetséges alapja a kommunizmusból való kiábrándulás, hogy a rendszert el lehet hitelesen és tisztességesen utasítani jobboldali-konzervatív alapon is. “Kommunista úrifiúkról” írtál, meg arról, hogy személyiséged az emlékezetedben “lappangó ezernyi zsidóélmény hatására nyomban fedezékbe vonult, amint zsidókkal találkozott”. Az adott közegben veszélyes, következésképp bátor volt az állásfoglalásod. Hogy nem minősültél hovatovább antiszemitának, az csak azon múlott, hogy a Napló-írók közül sokan jól ismertek, és tudták, tudtuk, hogy legtöbbünknél komolyabban nézel szembe zsidó barátaid és nem zsidó tenmagad egyetértésének és különbözőségének feszültségével. Sokak számára így is az elviselhetőség határát súrolta a Válasz című, 1982 júniusában kelt írásod, amelyben megfogalmaztad: naplóbejegyzéseid célja, “hogy derüljön ki egész egyszerűen az, ami igaz: hogy más igazság is van, nemcsak a baloldaliaké (…). Hogy a magyar népet a jobb- és a baloldal, a haladás és a reakció, a gyilkosok és áldozataik együttesen jogosultak képviselni. (…) Hogy Nagy Ferenc, hogy Barankovics István, hogy Pfeiffer Gyula vagy netán gróf Bethlen István nem voltak kevésbé tiszteletre méltó politikusai ennek az országnak, mint akármelyik haladónak kikiáltott ellentettjük, aki hóhéraikként szerepelt az elmúlt évtizedek történetében […].” A demokratikus ellenzék, a hajdani Beszélő szerkesztősége, hiszem, sokat tanult a szemléletedből, a veled folytatott szóbeli, vagy olykor magányos, gondolati párbeszédből. A rendszerváltás után azonban egyre inkább úgy tetszett, mégsem eleget.

Azt szokták mondani, ha jól emlékszem, Te is írtad az egyik cikkedben, hogy zsidókérdés nincs, csak antiszemita-kérdés van. Jó lenne, ha így lenne, de sajnos nem így van. Sok-sok személyes történettel tudnám alátámasztani, hogy zsidóként mennyire másképp reagálok dolgokra, mint egy nem zsidó, kezdve banális, mindennapi élményekkel: ha egy társaság a villamoson hangosan beszélget, szorongás fog el, vajon nem kezdenek-e zsidózni. Ilyesmi egy nem zsidónak nyilván nem jut eszébe. Politikai jelentősége ennek akkor lesz, ha a kimondatlan szorongások politikai döntések katalizátorává válnak. Ha nem tudjuk felmérni, hogy a valóság hogyan jelenik meg (vagy torzul el) a különböző társadalmi rétegek tudatában. Ha azt hisszük, hogy a magunk szorongásoktól elrajzolt valóságképe a valóság objektív képe, míg a másoké pusztán hamis tudat. A kérdés, hogy az SZDSZ döntései, a liberális értelmiség véleményei 1992-től máig, a kisebbségbe került Gyurcsány-kormányhoz való viszonyulásig mennyiben alapultak racionális politikai megfontolásokon, és mennyiben befolyásolták őket egyebek közt a fentebb említett rejtett szorongások, nem válaszolható meg ennek az írásnak a keretei között, sőt talán nem is képzelhető el rá a válaszoló világképétől független felelet. Számomra felszabadító élmény volt, hogy a mély antiszemita hagyományokkal sújtott Magyarországon hiába rajzolták tele Dávid-csillagokkal az SZDSZ plakátjait, a “zsidó pártnak” mondott SZDSZ 1990-ben, de 1994-ben is több mint egymillió szavazatot kapott. Ezt az örömöt azonban azóta visszavette, hogy a demokratikus ellenzék egykori, akkoriban kockázatot is vállaló támogatóitól kapok őrjöngő antiszemita leveleket az SZDSZ árulásáról. Megtehetném, hogy legyintek rájuk. De nincs kedvem legyinteni.

A magyar politikai életből az van kiveszőben, aminek a fontosságára Te hívtad fel a figyelmet 1982-ben. Hogy a magyar társadalmat jobboldal és baloldal, szocialisták, liberálisok és konzervatívok együttesen képviselik. Elvben persze ezt mindenki elismeri. A valóságban azonban a jobboldal azt hirdeti, hogy a parlamenti baloldalon nemzetidegen elemek és hazaárulók ülnek. A baloldal ellenben úgy véli, ha a Fidesz kormányra kerül, kirángatja Magyarországot Európából, és restaurálja a Horthy-rendszert. Márpedig a váltógazdaság lényegi eleme a demokráciának. Ha a másik oldal kormányra kerülése történelmi katasztrófa, akkor talán a váltógazdaságot kell kiiktatni. Putyin már megtette. Őt kellene követnünk?

A szélsőjobboldallal szemben az állásfoglalások keveset érnek: az erőszakkal erőt kell szembeállítani. Persze nem a rendőri gumibotok erejét (jóllehet a rendzavarással szemben a gumibotot is lehet jogszerűen használni), hanem a civil társadalomét. Már rég nem járok tüntetésekre, de ha a tervezett romademonstráció megvalósul, arra elmegyek.

A szerző publicista