Legendás nácik, legendás nácivadászok

Sok német, osztrák, magyar, horvát, szlovák és egyéb háborús bűnös megúszta: főként Dél-Amerikában vagy arab országokban fogadták be őket. Ám hogy ez a tömeges szökés miképpen sikerülhetett, arról legfeljebb néhány, utóbb mégiscsak elkapott tömeggyilkos: Adolf Eichmann, Klaus Barbie és társaik pereiből sejthettünk meg valamit. Most viszont szinte teljes a kép.

Dél-Tirol eszményi hely volt a menekülőknek

Forrás: 168 Óra

 

Egy fiatal dél-tiroli történész, Gerald Steinacher a hetekben elképesztő kötettel állt a nyilvánosság elé. Az derül ki belőle, hogy a „bajtársak” összetartása mellett megmenekülésüknek sokkal fontosabb tényezői is voltak. Nevezetesen: a szövetséges titkosszolgálatok, a katolikus egyház bizonyos körei, valamint – nem tévedés – a Nemzetközi Vöröskereszt.

Az innsbrucki és a müncheni egyetem docense persze nem politikai pamfletet írt. A majd’ 400 oldalas, gondosan dokumentált kötet európai és amerikai levéltárakban folytatott öt éves kutatómunka eredménye. Steinacher szerencséje, hogy a jelek szerint az elsők között használta ki az új lehetőségeket a CIA és elődszervezetei mindeddig titkosított aktáinak feldolgozására. És hogy kutatási engedélyt kapott a Vöröskereszt genfi levéltárában is, ahová addig még tudósoknak sem volt korlátlan bejárásuk. Mint látni fogjuk, okkal.

Simon Wiesenthal 1967-ben jelentette meg Ám a gyilkosok élnek című könyvét. Összegyűjtötte ebben, kik szöktek el – de nem tudta, hogyan.

Kemény Gábort, Szálasi külügyminiszterét is a dél-tiroli Meránban fogták el az amerikaiakA legendás nácivadász egy hitlerista összeesküvés létezésében hitt.

Az „Odessa”-ról, az SS-ek állítólagos nemzetközi véd- és dacszervezetéről azután könyv és film is készült.

A valóság, amint Steinacher kutatásaiból kitűnik, ennél prózaibb volt. Az említett fő tényezők hathatós közreműködésével vezető nácik, SS- és Gestapo-tisztek, súlyos háborús bűnök elkövetőinek ezrei tudtak elmenekülni. Többnyire nem is mindjárt a háború után. Először megbújtak, miközben sokan a szövetségesek kémszolgálatainak kötelezték el magukat, azután 1946-tól kezdtek kiáramlani. Az útvonal a túlnyomó többség számára igencsak hasonló volt: hamis papírokkal Ausztriából a szomszédos Dél-Tirolba, majd Rómába – vagy mindjárt a genovai kikötőbe. Onnan Dél-Amerikába, elsősorban Argentínába, de mehettek sokan Szíriába, Egyiptomba is.

Népi németek

1945–46-ban vagy 12 millió német ajkú menekült volt Európának a Nyugat által felügyelt részén, a bűnösök elvegyültek. A nagy halak egy részét fogták csak el, a katonai hatóságok képtelenek voltak ebben a tömegben különválasztani bűnöst és ártatlant. Különösen azután, hogy a náci párt, az SS vezető embereit már a háború végszakaszában szervezetten látták el hamis iratokkal és persze pénzzel: zsidó kényszermunkások készítették a kiváló hamis fontbankjegyeket, amelyekkel eredetileg a brit gazdaságot akarták romba dönteni. S legkevésbé végül Olaszországban kellett félniük, ahol az amerikaiak még a harcok idején titkos alkut kötöttek az SS vezetőivel.

Az első világháború után Itáliához csatolt Dél-Tirol eszményi hely volt a menekülőknek. Ott is erős volt a náci párt, jóllehet Hitler Mussolininak tett gesztusként lemondott a nagy többségében német ajkú területről. Ezután a lakosság 85 százaléka a III. Birodalomba való áttelepülés mellett döntött (bár inkább az erőszakos olaszosítás ellen, mint a nácik mellett szavazva), s a harmaduk el is ment. A maradék kétharmad most állampolgárság nélküli „népi németnek”, számított, közöttük könnyű volt megbújni.

A háború után a terület státusa évekig rendezetlen volt, a szövetséges katonai igazgatás már 1945 végén megszűnt. Így lett Merán kies tája egész Európa nácijainak eldorádója, így lett „született” dél-tiroli Eichmann és Mengele. És sokan mások. Posztjukon maradt, Hitler-barát helyi köztisztviselők szakmányban állították ki a születési bizonyítványokat, míg hasonérzelmű szállodások, panziósok vendégül látták, bújtatták az „üldözötteket”, majd segítettek nekik tovább szökni.

Hitlernek ajánlva

Például Rómába, ahol már egyéb támogatókra is számíthattak, köztük a katolikus egyház bizonyos személyiségeire, szervezeteire. XII. Pius pápa a katolikus menekültek támogatására 1944-ben hozta létre a Pontifica Commissione Assistenza Profugit. A feladatot a gyakorlatban nemzeti albizottságok látták el, s így torzulhatott el az eredetileg nemes cél. A horvát albizottság élén álló pap (Krunoslav Draganović) egyben usztasa tiszt volt, etnikai „tisztogatások”, rablások részese a fasiszta bábállamban. Annak vezetőjét, Ante Pavelićet ő rejtegette két évig Rómában, majd menekítette Argentínába. Dolgozott aztán az amerikai és a brit kémszervezetnek, de tán a KGB-nek is. 1967-ben megtelepedett Belgrádban, dicsérte Titót, békében élt, míg meg nem halt.

Vagy mit gondoljunk Alois Hudal osztrák püspökről, hazája albizottságának vezetőjéről? Jó viszony fűzte az egykori berlini pápai nunciushoz, Eugenio Pacellihez, aki – már XII. Pius pápaként – 1933-ban püspökké avatta a római német papi szeminárium vezetőjét. Az Ószövetség-szakértő Hudal professzor, pápai trónálló azután 1936-ban adta ki A nemzetiszocializmus alapjai című, Hitlernek ajánlott művét, amelyben a nácizmusnak és a katolicizmusnak az antibolsevizmus alapján lehetséges szimbiózisáról értekezett. A kései leleplezések nyomán csak 1952-ben váltották le a szeminárium éléről. A kutatások viszont javára írták, hogy támogatta az olasz ellenállást, sőt, zsidókon segített. Igaz, emlékirataiban azt olvashatjuk: „Úgynevezett háborús bűnösöket mentettem.”

Akármiként is: írásos bizonyítékok sora igazolja, hogy rendházakban és más egyházi, köztük vatikáni épületekben rejtőztek körözött német és egyéb háborús bűnösök, akiknek azután az említett vatikáni segélybizottság százszámra adta ki az igazolásokat, miszerint a papírok felmutatója hontalan német menekült. E tekintélyes, a pápai címert viselő papírral azután csak el kellett menni a Nemzetközi Vöröskereszt helyi kirendeltségéhez. Ott adtak egy másik papírt, amely immár a menekült személyazonosságát is igazolta, lényegében bemondásra. Steinacker a Nemzetközi Vöröskereszt akkori vezetőinek német szimpátiáiban és antiszemitizmusában látja e szégyenteljes fejlemények okát. S felhozza Wallenberg példáját, aki ugyanilyen papírokkal ártatlan üldözötteket mentett. S miért csak ő? Valóban.

1951-ig vagy 120 ezer ilyen vöröskeresztes igazolást adtak ki. Köztük rengeteg, álnevet hazudó nácinak, nyilasnak, egyebeknek. S ezzel az igazolással már lehetett az áhított vízumért folyamodni. Különösen az argentinoknál, akik igencsak érdekeltek voltak képzett, munkaképes európaiak bevándorlásában. A fasizmussal rokonszenvező Peront pedig nem zavarta azok múltja: Ante Pavelić például az államfő tanácsadója lett.

Szerzőnk beszámol nem egy magyar ügyről is. Például a Zákó András tábornok vezette Magyar Harcosok Bajtársi Közösségéről, amelynek tisztjei részben a francia, majd az amerikai hírszerzésnek kötelezték el magukat, miközben háborús bűnös társaikat segítették Innsbruckból Dél-Amerikába jutni. Nyugat-Ausztriában működött bizonyos Vajta Ferenc, Szálasiék bécsi főkonzulja is. Előbb a franciák, majd 1947-ban az olaszok tartóztatták le, de bár körözték, nem adták ki: maga Alcide De Gasperi kereszténydemokrata kormányfő védte meg. Vajta utóbb az amerikaiak számára kémkedett spanyol földön, majd ő is ama vöröskeresztes papírokkal került Kolumbiába, s lett Bogotában egyetemi tanár.

A lelkész adóssága

A CIA elődszervezete másik jelentésében arról számol be, hogy Gallov József és Luttor Ferenc magyar lelkészek közreműködésével „a pápai magyar segélybizottság bizonyos gyanús elemeket lát el hamis papírokkal”. Az amerikai hírszerzés szerint a római magyar vöröskeresztes szervezet is „főleg magyar náciknak nyújt menedéket”.

Némileg szórakoztatóbb Kótay Zoltán ügye. Steinacher a washingtoni Katolikus Egyetem levéltárában bukkant rá Giovanni Montini vatikáni államtitkár-helyettes (a későbbi VI. Pál pápa) és Aloisius Munch bonni nuncius levelezésére az ügyről. Az állítólag nyilas múltú lelkész a „németországi és ausztriai vatikáni misszió” képviselőjének kiadva magát élte világát egy osztrák kastélyban, és vatikáni címerrel díszített autóján indult nagyszabású bevásárlókörutakra. Ám amikor a fizetéssel rendre adós maradt, és a hitelezők végül Rómához fordultak, Kótay meg sem állt Amerikáig.

A Vatikán egyébként mindig is cáfolta, hogy a menekültügyekben visszaélésekre került volna sor, vagy egyszerűen az alárendeltekre hárította a felelősséget. Gerald Steinacher kiásta az amerikai EU-nagykövet jelentését arról, hogy Jugoszlávia felbomlása után sem sikerült megtalálni a horvát usztasák által elrabolt s a vatikáni San Girolamo Intézetben is keresett aranykincset. „Felmerül ezzel kapcsolatban a pápai adminisztráció felelőssége. Jóllehet a Vatikán vezetése nem került kapcsolatba az usztasák tevékenységével, a történtekről valamit tudniuk kellett” – írta diplomatikusan Stuart Eizenstat.