Világok határán
A lengyel filmiskola majd valamennyi nagy alkotója eredetileg festőnek készült, Andrzej Wajda is. Wajda persze nemcsak filmes, hanem színházi rendező is, számos legendás krakkói előadás mesteri inszcenizátora, aki általában úgy hódítja meg magának a megrendezni kívánt darabot, hogy skicceket készít róla
Forrás: Élet és Irodalom
A magyar közönség most először pillanthat be e számunkra ismeretlen Wajda-műhelybe a Lengyel Intézet és az Austeria könyvesbolt és könyvkiadó közös kiállításán, amely stílusosan A rendező naplója címet viseli, s egy nem mindennapi művészi vállalkozás kulisszatitkaiba avat be.
Wajda most kiállított rajzai ugyanis An-ski – vagy inkább An-szki, utóvégre oroszul és jiddisül író orosz-zsidó szerzőről van szó, aki a bolsevikok 1917-es győzelme után Varsóban telepedett le – Dybukjához készültek, a XX. századi európai drámairodalom e varázsos és titokzatos darabjához, amelyet a lengyel rendező 1988-ban, a hatvannyolcas varsói antiszemita és értelmiségellenes hecckampány huszadik évfordulóján vitt színre Krakkóban. Hódolat volt ez az egykor meghurcoltak előtt, de több is ennél: hódolat egy mára elsüllyedt kultúra előtt, amelynek az etnográfus tudós-költő An-szki – polgári nevén Slomo Zanvl-Rappaport – egyik legkiválóbb ismerője: a hászidok világa, a lengyel-ukrán határvidéken, Podóliában és Volhíniában élő zsidóság legendáriuma és jiddis költészete előtt. Tudjuk, hogy Sztanyiszlavszkij és Vahtangov a Dybuk (más írásmódok szerint Dibuk vagy A dibuk) kedvéért hozta létre a moszkvai Habima Színházat, ahol héberül, míg a mai Vilniusban, az akkor Lengyelországhoz tartozó Vilnában jiddis nyelven került színre ez a darab, amely egy szerelmi dráma keretében mondja el mindazt, amit An-szki a zsidó lélek és kultúra e sajátos kelet-európai fejezetéből megörökített.
A Dybuk tehát így vonult be a színháztörténetbe, hamisítatlan enigmatikus műként, amit csak beavatott, a hászidizmusban jártas művész képes megfejteni, hiteles módon színpadra álmodni. A Wajda-féle szellemi kalandban viszont épp az a legizgalmasabb, hogy ő nem hajlandó tudomásul venni a mű kulturális elszigeteltségét, nyilván úgy gondolva, hogy minden műalkotás közös emberi kincs, csak közel kell hozzá férkőznünk. Csakhogy a “kortárs szemtanú”, akit Wajda oly nagy beccsel említ, már nem idézhető meg másképp, csupán a korabeli fotográfiák és festmények segítségével, a rendezői skiccelés – mint a mű szellemi meghódításának útja – így külön jelentést kap: a portrék, a mozdulatok, a gesztusok, a vonalak világa vezeti új (belső) tájakra a rendezőt, aki minden egyes alkotását missziónak tekinti, felfedezésnek, találkozásnak.
Ez az élmény süt Wajda hatalmas portrévázlataiból, amelyek a “titkok világát” egyszerre közelünkbe hozzák, az egzotikus figurákat személyes ismerőseinkké teszik; érdemes némi időt szentelnünk a szemlélődésnek, mert előbb-utóbb rájövünk, minél hosszabban nézzük őket, annál kevesebb e Wajda-portrékban az egzotikum, s annál több az emberi mélység, hitelesség, erő. A dybuk, a visszajáró szellem, kiűzhető ugyan, mégis elűzhetetlen, ha ő az elhalt tiszta érzés szelleme: bennünk lakik. Annál igazabb ez, minél inkább a “világok határán” kell lavíroznia a szellemnek, mert az ember belső miliőjéhez képest a világ minden lebilincselő, mesés színpompája végül is kulissza. Nem mondom, hogy csak kulissza, mert Wajda azt is jól tudja, hogy a látható gesztusok mutathatják meg az utat ama láthatatlan, felfedezésre váró birodalom, hogy azt ne mondjam, kulturális intimitás felé.
Erről szól ez a kiállítás.
Az eredetileg krakkói székhelyű Austeria egyébként, amelynek tavaly óta a Nagydiófa utcában könyvesboltja és kiállító helyisége van (néhány Wajda-rajz csak itt látható), a megnyitóra magyarul is kihozta a Dybukot, Harsányi Zsolt fordításában, Wajda rajzaival. Könyv alakban ez An-szki darabjának első magyar kiadása és az Austeria első magyar nyelvű könyve, amelyet a tervek szerint újabb címek követnek.
(A rendező naplója. Lengyel Intézet. Megtekinthető október 3-ig.)
