Holokauszt: magyar tragédia is

A Kommentár című közéleti és kulturális folyóirat legújabb
lapszámában számos figyelemre méltó publikáció mellett hiánypótló őszinteséggel
tárgyalja tematikus összeállításban a zsidó genocídiumot Holokauszt: magyar
tragédia című blokkjában.

 

Tizenkét állítás a soáról · A Kommentár tematikusösszeállítása a genocídiumról

Vitézy Zsófia / Forrás: Magyar Nemzet

2008. szeptember 13. 

A Kommentár című közéleti és kulturális folyóirat legújabblapszámában számos figyelemre méltó publikáció mellett hiánypótló őszinteséggeltárgyalja tematikus összeállításban a zsidó genocídiumot Holokauszt: magyartragédia című blokkjában.

Két rövid tanulmánnyal, egy interjúval és egyállásfoglalás-értékű állítássorozattal dolgozza fel a lap a holokauszt témáját.Utóbbi Ablonczy Balázs, a Kommentár főszerkesztője és Novák Attila, a Szombatszerkesztője tollából származik Tizenkét állítás a soáról címmel. „A holokausztzsidó, egyetemes és magyar tragédia” – kezdik a szerzők a szikár felsorolást, sa további pontokban voltaképpen ezen állítás árnyalásával jutnak el a felhívásig,hogy vegyük számba a történelmi hibákat, vállaljuk a teljes nemzeti történelmimúltat, és vonjuk le a megfelelő következtetéseket. Talán arra utalnak, hogy abűn az elkövető és különösen annak utódai számára idővel éppoly tragikussáválik, mint az áldozat és leszármazottai számára. A tizenegyedik állítás ezzelkapcsolatban egy tévútra figyelmeztet: „Nem üres aktuálpolitikai kijelentésekkellenek a felelősség feltárásához, hanem személyes és kollektív önvizsgálat,illetve párbeszéd”. S végül, a leghangsúlyosabb, utolsó állítás eddig kevesethallott érvet tár az olvasó elé: „Nem méltó a holokausztot politikai játszmákterepévé tenni, mert ezzel éppen áldozatainak emlékét gyalázzuk meg.”Hasonlóról persze nap mint nap szó esik a sajtóban és a közbeszédben, deárnyalatnyi különbséggel. A holokauszt tagadását szokás helyteleníteni – teljesjoggal, természetesen –, de a holokauszt tragédiájával való visszaélést ésannak napi politikai csatákban párt- vagy épp egyéni érdekek melletti fel-(pontosabban ki-) használását alig említik az elemzők, voltaképpen a hétköznapimédiafogyasztók is alig veszik észre. Talán, mert már kialakult a zsidónépirtás tematikájának kanonizált feldolgozásmódja, amelytől való eltérés alegsúlyosabb vádakat hozhatja a nyilatkozó, illetve a kutató fejére.

 

Erről a feldolgozásról és a magyar holokausztkutatáshiányosságairól szól Gyáni Gábor Helyünk a holokauszt történetírásában címűdolgozata. A szerző azt állítja, hogy az 1989 utáni magyar holokausztkutatásnincs jelen a téma nemzetközi diskurzusában. A magyar tudósok nem használjákforrásként a túlélők visszaemlékezéseit, inkább az üldözésben részt vevőbűnösök bírósági anyagaiból dolgoznak, és nem jutnak közelebb a miértekhez sem,ahhoz, hogy érvényesen, nem leegyszerűsítésekre építve magyarázzák a genocídiumokait.

A választ nem kísérli meg Csíki Tamás történész sem, derálátást ad a zsidó gettók működésére, illetve arra, hogyan vélekedtek atörténtekről akkor az üldözöttek, és hogyan értelmezik utólag. Kassai ésabaújszántói túlélők megrázó visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg, hogyanviszonyultak egymáshoz a különböző zsidó közösségek, és miképp próbáltákelkerülni a szembesülést a kegyetlen valósággal.

 

Mindezt értelmezi, és tágabb kontextusba helyezi AblonczyBalázs interjúja Kovács Andrással (Alkuk, sebek, stratégiák). A kérdező nem félfirtatni a zsidóság kommunista pártban és ÁVH-ban játszott szerepét, azinterjúalany pedig világos, érthető szociológiai magyarázatot ad – ha nem is aholokausztra, de – a zsidóság háború alatti magatartására, illetve 1945 utániszerepére a magyar társadalomban. Kifejti, a magyarországi zsidó vezetés aztgondolta, a Horthy-rendszer elitje a híres zsidó–magyar szimbiózis hagyományátképviseli (nem egy zsidó család dicsekedhet a magyar történelem fordulópontjainkiváló hazafiként viselkedő ősökkel), és nem számolt a létezőantiszemitizmussal. Később – sajnos túl későn – rájöttek a tévedésre, és atúlélők érthető módon csalódottsággal, kiábrándultsággal viszonyultak atöbbségi társadalom és annak nemzeteszméje felé.

 

A történtekre többféle válasz született, ezek egyike acionizmus. Ez az urbánus, liberális, szekuláris mozgalom Izrael megalapításáértúj zsidó identitástudatot kínált, a kommunista hatalom azonban üldözni kezdte,sokszor börtönbe is zárta a cionistákat. A másik válasz az asszimiláció, amelyaz emlékek elfojtását, az identitástudat felszámolását hozta magával. Aharmadik a párttagság, a káderré válás vagy a szerepvállalás az ÁVH-ban, amiazelőtt nem tapasztalt lehetőségeket kínált a megmaradt zsidóságnak aközigazgatásban való részvételre és extrém esetben a legális bosszúra azerőszakszervezet tagjaként. A holokauszt traumájának feldolgozásához nyitottutat a rendszerváltás, és 1990 után azt tapasztalhatjuk, hogy az üldöztetéssorsközössége közös nevezőt teremt az egyre plurálisabb zsidóság számára – véliKovács András.

 

A közös tragédia azonban olykor nem más – teszem hozzá –,mint kapaszkodó, amelyet megragadva egy sokszínű, vallási vagy etnikai alaponnem meghatározható társadalmi csoport egységet teremthet, és amely segítségetnyújt másokkal szembeni önmeghatározásában. E csoport szempontjából a MI nemmás, mint az áldozatok halmaza, a TI pedig a nem áldozatoké, vagyis károsleegyszerűsítéssel a bűnösöké. Csakhogy amíg ez az eltorzított szemlélet él, ésbármily csekély mértékben is, de jelen van a politikában, addig nemérvényesülhetnek Ablonczy és Novák említett 11. és 12. állításának igazságai.Mert lehetőség adódik arra, hogy a holokauszt politikai játszmák terepévéváljon, és az érzelmek kijátszása miatt tovább késik a személyes és kollektívönvizsgálat, illetve az értelmes párbeszéd.