Ivrit keksz a capuccinóhoz
Egy szál gitár s egy szenvedély – ennyi lenne a titok, ami
kell egy zenéhez? Vagy még több valami? Nagy a várakozás bennem, szeretem
azokat, akik a nagy elődök nyomdokába próbálnak lépni – Joan Baez, Bob Dylan,
Simon és Garfunkel, Viszockij. Alacsony termetű, kis kalappal a fején, s
megpendül az első dal.
Zsidó Nyári Fesztivál, Ran Cohen gitáros-énekes – Corvin-tető
Lengyel Péter / Forrás: KultúrPart
2008. szeptember 13.
Egy szál gitár s egy szenvedély – ennyi lenne a titok, amikell egy zenéhez? Vagy még több valami? Nagy a várakozás bennem, szeretemazokat, akik a nagy elődök nyomdokába próbálnak lépni – Joan Baez, Bob Dylan,Simon és Garfunkel, Viszockij. Alacsony termetű, kis kalappal a fején, smegpendül az első dal.
Az évek óta nyár végén rendezett fesztivál – saját bevallásaszerint – egy ismeretlenebb kultúrába invitálja a társadalom széles rétegeit. Atöbb ezer éves zsidó kultúra bemutatása nem egyszerű dolog. Felöleli aművészeti ágakat valamennyi szintjében. A mega koncertek hangosságábanmeghallható-e egy ember s a gitárja? Ezért kuriózumok után kutatva mentem fel aSomogyi Béla utcai oldalbejáraton a Corvin-tetőre.
Vajon egy lepukkadt betontetőn, a több évtizedes sápadttéglákból pergedező, megkövesedett maltertől körülvéve lehet-e hangulatotcsinálni? Enni, inni, beszélgetni sörrel, borral, kólával? Divatja van ennekmanapság s ez jó dolog, egy lelkes csapatnak elfelejtett ledurrant helyeketodaadni, és birtokba venni – ezt csak támogatni tudom. Piros villanykörték s aKaisers kancsó vigyorog rám, s a színpad felé – a tető telve van emberekkel,akik inkább nem nézők, de ott vannak. Lampionok egykedvűen himbálódznak az estiszellővel. Az első asztalnál ülök, a színpadon még alvó akusztikus gitár,magasított széknek dőlve.
Ma este Ran Cohen énekel. Róla annyit kell tudnunk, hogyelőször lép fel Budapesten. A története egyszerű, 79-ben Izraelben született,ott került 13 évesen hatása alá a Led Zeppelinnek, majd a Dire Staits-nek, aGuns N’Roses-nak. Együttest alapít, azután a szépművészet mellett a jazzzenéhez kezd vonzódni. 17 évesen tanít már, egyre inkább Amerikába mennetanulni, előbb azonban instruktor lesz Izraelben egy konzervatóriumban. NewYorkban tanul tovább a Berklee nyári programján vesz részt, ösztöndíjas lesz.Itt tanulhat John Pattituci-tól, Kenny Wessel-től, Chico Freeman-től. Egy évmúlva saját triót alapít Antonio Miguellel, és Hiroyiku Matsuura-val, s itt isjelenik meg az első albumuk is. Hat évig élt ott, most Izraelben él.
Egy szál gitár s egy szenvedély – ennyi lenne a titok, amikell egy zenéhez? Vagy még több valami? Nagy a várakozás bennem, szeretemazokat, akik a nagy elődök nyomdokába próbálnak lépni – Joan Baez, Bob Dylan,Simon és Garfunkel, Viszockij. Alacsony termetű, kis kalappal a fején, smegpendül az első dal.
Bevallom, nehéz ez, nem értek ivritül – bár szeretem ezt anyelvet – s így nincs kapcsolatom a szövegekkel. Nincs verbum, marad így nekema pszichikum, meg az individuum. A legnehezebb egy előadónak elfogadtatnimagát, hogy tudja, a szövegeivel nem sokra megy, mert nem értik. Több kell,mint a kuriózum, háromszor annyi kell Őbelőle, oda kell tenni a bensőt,felrázni, ha kell, simogatni, megríkatni – azaz elő kell adni valamit! Kétségtelenülnagy tehetség. Nehezen kezdek mégis valamit azzal, ha egy előadónak mindenszámában (majdnem) kifejezéstelen arca van, tudom izgulás, meg nem sokanfigyelnek, de én találkozni szeretnénk – vele. Még akkor is, ha ez egykülönlegesen poétikus stílus, néha igényeltem volna „ránts már oda hozzád, Ran!A legtöbb ember tovább beszélgetett, néha a játékgépek hangjai adtak zavaróankakofón háttérzenét, bár akkor tudtam volna elviselni, ha hangnemben lettvolna. De nem. Olyasfajta zene ez az első perctől fogva, ami kávéházi muzsika aszó nemes értelmében. Én a lelkes kis rajongótábor kellős közepén azongondolkodom, vajon ő a capuccino vagy a mellé felszolgált kis keksz. Desszertzene ez, egyéni hangvétellel, bár igen nehezen jön át ez a kofi-pub hangulat.Talán a hely miatt? Talán egy-két ismertebb nemzetközi slágert is oda kelletvolna rakni, s akkor több láb dübörgött volna a tetőn. A dalok verzéje közéiktatott szólisztikus megnyilvánulásaiban érzem New Yorkot Tel Aviv-val (mostott él) találkozni. Kétségtelenül más kultúra ez, süteményzene, de én nem csaka sütit szeretem. Igazi izraeli íz a „Salom Jafa”, a Hello szépség címűszerelmes dal, kis mosoly már van.
Egy Bob Dylan dallal indul meg valami fíling-motor, ez angolulhangzik, értem s érzem. Majd egy Stan Getz bossanova dal portugálul, igen, igenez az, de még több kellett volna, te magad Ran! A majdnem másfél órában alegerősebb nekem mégis az epikus gitárjáték szöveg nélkül, rengeteg szűkítettakkordjával ott van valami az ujjaiban, pereg-pereg, de nehezen szárnyalt. Atetőn az ember azt érzi, de jó lenne, ha katarzis-szárnyam nőne ésfelemelkednék. Most egy kicsit híján voltam ennek. Nem baj Ran, csak ígytovább, jövőre veled – ugyanitt.