9/11 – Hiszen egy felhő sincs az égen

Hét évvel ezelőtt az egész világ egyenes adásban nézte, ahogy összedől a World Trade Center. Az egyik kamera mögött Jeff Scarborough állt. Másnap nyugdíjba ment. Hogy miért, munkatársunknak is elmesélte. 

S. Takács András New York

 

Forrás: Népszabadság

Jeff Scarborough felébredt, megmosakodott, felesége társaságában megitta reggeli kávéját, elköszönt két fiától, és elindult, hogy elérje a 7:39-es metrót Manhattanbe. Otthon csak másnap hajnalra várták, már hozzászoktak, hogy hetente legalább tizenöt túlórát kell vállalnia, különben a család jövedelme nem fedezi a New York-i ház költségeit. Mint rendesen, fél kilenckor megérkezett a Rockefeller Plazába, az NBC épületébe. A legnagyobb amerikai tévétársaságnak huszonhat éve dolgozott operatőrként.

Jeff Scarborough nyilatkozata 2001. szeptember 11-én este

Rutinosan összeszerelte a kameráját, bedugta a hangkábeleket, próbafelvételt készített, majd a reggelire vásárolt fánkkal a kezében sétált a szerkesztője felé. Egy riporter majdnem fellökte, annyira rohant, aztán hirtelen megtorpant: “Te itt vagy? Gyere, beleszállt egy gép a World Trade Centerbe!” Jeff, aki az elmúlt negyedszázadban hozzászokott a különböző katasztrófák közvetítéséhez, most nem értette, mi történhetett. “De hiszen egy felhő sincs az égen”, felelte…

Majdnem huszonöt éve egy este ugyanígy autózott ugyanoda, ahová most tartott, mert tűz ütött ki az egyik toronyban. Mikor elindította a felvételt, a torony legfelső szintjén kialudtak a fények. Aztán fentről lefelé másodpercenként elsötétült egy emelet, majd hirtelen egész New York sötétségbe borult. Jeff aznapi felvételeiért kapta élete első Emmy-díját…

Most is meg kellett előznie a rendőröket, a tűzoltókat és a mentőket, hogy a tornyok közelébe jusson, még mielőtt lezárják a környéket. Amikor a rendőrök kijelölik a tiltott zónát, neki is el kell hagynia, de jó esetben addigra már a kazettán az újabb Emmy-díjas képsor a téboly első pillanatairól – Jeff ezekkel a gondolatokkal hajtott a tornyok felé.

A tapasztalt New York-i híroperatőrök még a taxisofőröknél is jobban ismerik a várost, de a reggeli csúcsforgalommal ők sem tudnak mit kezdeni… Jeff autója elé őrült sebességgel kikanyarodott egy tűzoltóautó. A sárga taxiktól hemzsegő nyolcadik sugárúton mindenki félreállt a szirénázó kocsi útjából, Jeff meg bevágódott mögé. Közben a szerkesztőségből telefonáltak, hogy a meteorológiai webkamerán látják: a lyuk az északi torony északi oldalán van, és akkora, hogy biztosan nem kisgép csapódott be. “Adj élő képet, amilyen gyorsan csak lehet”, hangzott az utasítás Jeffnek, majd már egy aszszisztensnek a szerkesztőségben: “Nézz utána a gépeltérítésről szóló hírnek!”

A 23. utcánál járva Jeff már látta a tornyokat és a hatemeletes lyukat. Bekapcsolta a rádiót. “Most érkezett a hír: egy második gép is becsapódott a WTC-be!” Jeff számára ekkor vált világossá, hogy nem baleset történt. “Ez támadás!”, üvöltötte mellette a riporter.

Jeff nyolc évvel ezelőtt ugyanígy az elsők között érkezett ugyanide, amikor egy öngyilkos merénylő furgonba rejtett bombát robbantott a tornyok garázsában. Akkor hatan haltak meg. Jeff és a riporter FBI-ügynökökkel és rendőrökkel ereszkedett le a torony alá a kameralámpa fényében. Lenn egyikük megkérte, hogy kapcsolja ki a kamerát. “Nem akarom rémisztgetni a nézőiteket, de látjátok, ez a négy sarokkő egyike. Ha a bomba hat méterrel errébb robban, kimozdítja a helyéről, és a torony rádől a másik toronyra!” “A kibaszott kurva anyjukat”, fakadt ki Jeff kollégája, “ötvenezer ember dolgozik itt!”

Nyolc és fél évvel később Jeff a szélvédőn keresztül nézte a két égő, füstölgő tornyot. Legalább olyan távol kell megállniuk a tornyoktól – gondolta -, mint amilyen magasak, hogy ha összedőlnek, legyen esélyük elmenekülni. Rálépett a fékre. A riporter tombolt. “Mi a fenét művelsz? A bejárati ajtóig mehettünk volna a tűzoltóautóval!”

Az NBC-nél íratlan szabály, hogy az a stáb irányít, amelyik elsőként ér a helyszínre. Most ők voltak az elsők. Jeff a rádión percekig győzködte kollégáit, ne jöjjenek közelebb, mert életveszélyes. Végül azt a választ kapta: “rendben, megnyugodhatsz, egyedül neked lesz meg a kép”. Jeff elővette az állványt, felállította a kamerát, és elindította a felvételt. Néhány stábtag hamarosan megérkezett, hogy előkészítse az élő adást.

A riporter figyelt föl rá, hogy valami potyog a tornyokból, talán törmelék. Jeff ráközelített a lyuk környékére, és látta, hogy emberek azok. Egy pár kiállt az ablakba, keresztet vetett, és levetette magát. Jeff végignézett még néhány ugrást a kamera keresőjében, aztán átállt egy távolabbi beállításra, rögzítette az állványt, hogy ne mozogjon, és elfordult. Imádkozott, a 23. zsoltárt: “…még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy…”

“Mit művelsz? Nincs vége!”, rivallt rá a riporter. “Nem megy, nem forgatok tovább”, válaszolta Jeff. A kolléga az arcát látva megenyhült, visszavonult az autóhoz, de még megkérdezte: “Biztosan eleget vettél fel?”

A WNBC két perccel később megszakította adását. A híradó műsorvezetője, Chuck Scarborough számolt be a támadásról. Nem tudta, hogy éppen a testvére képét kommentálja…

A riporter egy menekülő üzletasszonyt interjúvolt élő adásban, amikor remegni kezdett a föld. Jeff a kamerával azonnal a robaj irányába fordult. A keresőben látta, ahogy a déli torony összedől. Az üzletaszszony sikoltott, aztán a riporterrel együtt elfutott. Jeff egyedül maradt, továbbra is élő adásban. Füst és por szállt mindenfelé… Néhány pillanattal később a kép elsötétült, Jeff a kamerával a kezében menekült.

Odaért a közvetítőkocsihoz, a technikus a helyén ült. Rákiáltott, de ő nem merte otthagyni a 200 ezer dolláros kocsit. Jeffnek kellett kirángatnia az autóból. Együtt futottak a hulló törmelék elől. Jeff jócskán az ötvenes éveiben járt már, túlsúlyos is volt, elfáradt. Megállt, letette a kamerát és az állványt. A fiatal technikus visszafordult, Jeff intett neki, hogy meneküljön, ő vigyáz magára, azzal a srác elfutott. A kimerült operatőr egy épület tövében keresett menedéket. Várta, hogy a második torony is összedőljön. Felállította a kamerát, és megnyomta a piros gombot…

Két perc múlva megint mindent füst és por borított. Jeff egy ideig nem kapott levegőt. Két kollégája talált rá: “Amikor elszállt a képed, azt hittük, meghaltál.”

Néhány nappal később a munkatárs, aki azt feltételezte, Jeff féltékenységből kéri őket a rádión, hogy ne menjenek közelebb, sírva fogadta a szerkesztőségben. Percekig hálálkodott, hogy megmentette vagy húsz munkatársa életét, köztük az övét.

A riporter, aki üvöltözött vele, mert megállt, és hagyta elhajtani a tűzoltóautót, élő adásban köszönte meg, hogy nem engedte a halálba rohanni.

Jeff Scarborough-t hosszú ideig pánikrohamok gyötörték, tizennyolc hónapba telt, mire a légzése helyreállt. Korai nyugdíjazását kérte, elköltözött New Yorkból, két zenekarban gitározik, és könyvet írt szeptember 11-ről. – Sokszor próbáltam úgy tenni – mondja, mikor az operatőrök kötelező szenvtelenségéről kérdezem -, mintha csak tévét néznék a kamera keresőjében. Hét évvel ezelőtt ez egyszer sem sikerült.