Jánossy Lajos: Csont nélkül

A helyszínelő csütörtök délután a Nyári Zsidó Fesztivál keretében szcenírozott irodalmi beszélgetésre indult a Bajcsy Zsilinszky úti Alexandra Könyvesházba. Örömmel kelt útra, mert, nem tagadja, hozzá két különöst közelálló férfiút készült meghallgatni: Vári György látta vendégül Bán Zoltán Andrást a könyvpalota felső szintjén húzódó Irodalmi Kávézóban.

Bán Zoltán Andrással Vári György beszélgetett az Alexandra Pódiumon

 

Forrás: Litera

 

Nem mulasztható el ehelyütt kitérni, egy vérbeli helyszínelő hogyan is mulaszthatná el, a hely adottságaira, hovatovább szellemére. Az Alexandra pódiumát körbeölelő belső, finoman fogalmazva, nem játszik a megjelentek keze és legyünk egészen konkrétak: hátsója alá; a pamlagok, a fotelek, az asztalok és a puffok artisztikus enteriőrje valami egészen rafinált kényelmetlenséget leplez, pontosabban: képtelen leplezni. A bútorzat minden eleme az elválasztáshoz, a távolsághoz, a beszédhelyzetek ellehetetlenítéséhez járul hozzá; a ránézésre elegánsnak is mondható, rusztikus mértani formák rendjének esztétikáját megjelenítő berendezés komoly próba elé állítja az esemény iránt érdeklődő közönség figyelmét; ha az állandó fészkelődésre kényszerített dolgozó azon veszi észre magát, hogy elfeledkezett antropológiai adottságágainak, teste szerkezetének megoldhatatlannak tűnő, fizikai domesztikációjáról, biztos lehet benne: a szereplők a messzi színpadon remek formát mutattak. Vári és Bán hozta magát.   
 
Hozták magukat, miközben ez egyáltalán nem volt „ótépé”, mivel a helyszínelő élményei elegyesnek mondhatók Bán fellépései kapcsán; nevezett irodalmár több esetben leginkább visszafogottnak, tartózkodónak, szemérmesnek mutatta magát, ki tudja, miért, talán későn induló, a nyilvánosság eme agóráiról kevés tapasztalattal bíró szerzőként nehezen szokta meg a sikernek nem épp a közönség létszámában megmutatkozó voltát, talán Vári talált hozzá ügyesebben reszelt álkulcsot, mindenesetre a beszélgetés hangütése az első pillanattó kezdve egyszerre volt oldott és informatív. Az említett késői, mind a kritikusi, mind az írói pályára jellemző kezdés itt is szóba került, amire Bán akként reagált, hogy a Kádár-korban a kritika szabadsága sokkal kérdésesebb és korlátozottabb volt, az ideológiai nyomás egyértelműbben nehezedett az irodalom reflexív területére, ezért ő, egy apró, régi Mozgó Világban közölt, a magyar termelési operettekről írt, zeneszociológiai intermezzótól eltekintve, a nyolcvanas évek végén, nagyjából a Holmi indulásakor rukkolt elő ilyen szövegekkel. Lehet-e Balassától függetlenül kritikát írni, ez volt a tét, sarkít Bán, hogy aztán Vári útmutatása alapján kitérjenek a kilencvenes évek kritikáit egybegyűjtő kötetre, Az elme szabad állatra, amivel Bán, ha be nem is rekesztette „perzekútori” tevékenységét, de bizonyos értelemben visszafogta azt, hiszen a Magyar Narancs kulturális rovatának szerkesztőjévé avanzsált. (Tegyük hozzá, amit ő is hozzá tett: még két hétig regnál ebben a minőségében.) A szerkesztői munka tapintatosabb és diplomatikusabb attitűdöt diktált, ugyanakkor, állítja Bán, addigra a kritika megvívta szabadságharcát; a külső és a belső cenzúrát fel talán nem számolta teljesen, de az autonóm diskurzus terepévé vált.
 
Vári itt lemezt cserélt, vagy inkább: felemelte a tűt és számot váltott: az író Bánt kezdte faggatni, mindenekelőtt arról, hogy a két prózakötetben felbukkanó figurák, főalakok mennyire tekinthetők önarcképnek. Bán bátran ment bele a rekettyésbe; a Susánka és Selyempina Zsigó bácsijára ő maga is így tekint, amiből nyomban jött a beszélgetés „operai” fordulata, hogy Bán édesanyja révén operai gyerek volt, hogy apját, a Csont vezetéknevű tornászbajnokot 18 éves koráig nem ismerte (neki „állít emléket” a Csont András néven futó zenekritikus), hogy mostohaapja szintén a színpadi világból érkezett, hogy az Apám volt című, a Hölgyszonátát nyitó szöveg valóban Kertésznek frivolan tisztelgő „apagyilkosság”. A helyszínelő itt érzékelt először lyukat a sajtban (amely ez esetben füstös, felvidéki, Ariadné fonalaként tekerhető parenica): Vári picit tovább erőltethette volna kérdéseit, hogy valójában milyen motiváció sürgette ezt az éles gesztusú novellát. A személyes, egykori szoros ismeretség, majd ennek elmúlta, megszakadása, mint válasz karcsúnak és elégtelennek tűnt. Hogy Az üresség könyveiből címmel elhíresült, a kilencvenes évek elején induló tehetségek könyveit tetemre hívó Bán-kritika kifogásai vajon szembeállíthatóak volnának-e Bán saját műveivel, annál izgalmasabbnak. A szerző erre felemlegette azok tartalmát, azt, hogy ő figurákat és helyzeteket hiányolt azokból a prózákból, nem tud a mai napig sem visszaemlékezni ilyesmikre, míg nála ezekben nincs hiány, érvelt csöndesen.
 
És ha már Zsidó Fesztivál, folytatta Vári, elkerülhetetlen, hogy erre is legyen kérdezve, arra, hogy ugyan Bán nem zsidó származású, mégis szoros és revelatív a viszonya a…, mihez is? Kulturális közösséghez, vallási közösséghez? Itt megint elakadt, némileg elvékonyodott a beszélgetés, mert Bán felidézte az egykori Lukács-iskolához-óvodához, annak bizonyos szerzőihez fűződő bensőséges kapcsolatát, és azt, hogy bár a Kádár-korban hallgatás övezte, az azért tudott volt: ez alapvetően zsidó közeg. Mitől is az, kérdezte Vári, amire Bán, akit egy barátja „szociológiai zsidónak” is aposztrofált, már nem tett további lépéseket. A helyszínelőben felötlött, hogy a zsidó származású, vallású, vagy egyszerűen zsidó „terminus technicus” helyett a „zsidó sorstörténetű” jelzőt volna érdemes bevezetni, amely a választott és a történelmileg „kikényszerített”, széles-, ám mégsem zártkörű identitások közös nevezője lehetne.
 
Végül persze a tervekre irányult Vári kérdése. Bán most Beethoven unokaöccse című regényén dolgozik, amelyben nevezett géniusz szinte meg sem jelenik, szemben a nevezett rokonnal és Liszttel. Bonn és Bécs a helyszínek. „Es muss sein”, biggyeszti oda Beethoven az op. 135. vonósnégyes utolsó tételében. Így kell lennie!