Dankó utca: Emlékezés Kamenyec Podolszkra

Nem tudom, Magyarországon kinek mennyit mond

és mit jelent az ukrajnai Kamenyec-Podolszkij, Kőrösmező neve. Nem árt emlékeztetni rá, különösképpen a mai magyar közéletben, amikor közel háromnegyed évszázaddal a történtek után, minden egyértelmű történelmi kutatás és dokumentum bizonyító ereje ellenére, még mindig sokan abban ringatják magukat, hogy „azokat a szörnyűségeket” mind a németek követték el, és ha egyáltalán magyarok, azok is csak a megszálló németek parancsára.

Bizonyára megrendülnek magyar identitástudatukban; nem ismerve a filozófia és pszichológia alapelveit a jó és rossz együttes jelenvalóságáról, számukra a fényesen pozitív, őserőt hordozó magyar képébe nem fér bele, hogy bizony valóban magyarok vezették magyar zsidó honfitársaikat a vagonok felé, a Horthy nevével jelzett időszak módszeres manipulációi és szabadon, német befolyástól függetlenül meghozott törvényei által alaposan felkészítve.

Pedig ezzel a témával előbb-utóbb muszáj lesz foglalkozni a mi-a-magyar sorozat emelkedettebb állomásain. Ha megbánod bűneidet, feloldozást nyersz, mondják a papok, és biztosan így is van.

De „nem szabad azokra haragudni, akik ezekben a dolgokban ártatlanok” mondta csütörtökön Schweitzer főrabbi, és: „akik jók voltak, azoknak hálásnak kell lennünk. Nem mindenki született hősnek. És nagyon nehéz volt akkor hősiesnek lenni.”

A Wesley János Lelkészképző Főiskola dísztermében vagyunk, Iványi Gábor vendégeiként (aki tegnap még Örményországban volt, bocsánatot kérni). A főiskolához tartozó Soá és Kereszténység Kutatóintézete idén is ezen a napon, immár tizedszer, kegyeleti emléknapot tart. Dr. Majsai Tamást, a kutatóintézet vezetőjét és a főiskola dékánját idézem:

„A Soá magyarországi nyitányaként ismert Kőrösmező–Kamenyec-Podolszkij-i deportálás során a magyar hatóságok (legfelső kormánykörökben megszületett döntés eredményeként) mintegy 18 ezer hazánkban élő zsidó testvérünket telepítették ki az ukrajnai hadműveleti területekre, ahol többségük szörnyűséges halált halt. A deportáltak közül sok ezren az 1941. augusztus 27-28-án Kamenyec-Podolszkijban rendezett, az addigi történelemben példátlan méretű náci tömeggyilkosságnak váltak áldozataivá.

Az 1941-ben történtek a magyar históriában addig ismeretlen egyértelműséggel mutatták meg, hogy az antiszemitizmus, az embertelenség milyen infernális mélységeihez vezethet el egy nemzet életében. 1941-ben ugyanis semmilyen külső kényszer nem játszott szerepet abban, amit a magyar hatóságok elkövettek. Sőt, és ezt ma már pontosan tudjuk, a náci birodalom részéről ekkor még kifejezetten ellenezték is a magyar államvezetésnek az országban élő zsidóktól ily módon megszabadulni próbáló törekvéseit.”

A tavalyi, a deportálás 70. évfordulója alkalmával tartott konferencián határozták el, hogy a megemlékező konferenciákon túl köztéri emlékművet is kellene felállítani. (Kíváncsi leszek, a jelenlegi kultúrpolitika mennyire fogja ezt támogatni.)

Idén a terem zsúfolásig megtelt. Ilan Mor, Izrael budapesti nagykövete, igen megnyerő megjelenésű úr, arról beszélt, hogyan kezeljük a – kétségtelenül minden országban meglévő – antiszemitizmust. Világos és egyértelmű üzenet kell az ország vezetőitől, mindig újra és újra reagálni, ha valami történik, és elismerni a felelősséget, a szembesülés felelősségét is. Németországban, ahol kilenc éven át volt nagykövet, ez történik. A Bundestagban évente egyszer jelentést tesznek az antiszemitizmus aktuális állásáról. Közép-Kelet-Európában ezen a téren még sok munka van hátra. Meg kell érteni, mi történt. És tanítani kell.

Iványi Gábor egy kis számtanleckét mondott: mivel a németeknek a szembenézéshez 20-25 év kellett, hogy ide eljussanak, nekünk azonnal el kell kezdeni, így majd, mivel 70 éve volt a második világháború, az események után 100 évvel lesz eredmény! Úgyhogy nem szabad tovább várni.

Fekete László főkántor megrendítő kaddist énekelt és szép magyarázatokat fűzött hozzá, emlékezve egy olyan duóra is, amelyben a kaddis mellett egy tenor latinul a miatyánkot énekelte. Hallgattunk klezmert, néztünk filmet az udvarban elültetett, Kamenyec-Podolszkijból hozott fácska növekedéséről és dokumentum-portrét egy holokauszt-túlélővel, és hallgattuk a gondolatokban, információkban és anekdotákban gazdag, érzelmektől és humortól sem mentes felszólalásokat és beszélgetéseket. A már idézett Schweitzer József főrabbin és Majsai Tamáson kívül beszélt Karsai László, az ismert holokausztkutató történész, a fiatal Radnóti Zoltán rabbi a fővárosi Bét Sálom zsinagógából, Friedman Sasha, a Haver Alapítvány önkéntese, Kézdy György színművész, aki hatalmas tapsot kapott megrendítően elmondott Karinthy: Ki kérdezettje után, végül pedig Benedek István Gábor író, a Remény zsidó közéleti lap alapító főszerkesztője úgy foglalta össze az együtt töltött három órát, hogy „tudás, művészet és emberi okosság volt a vendégünk”.

Befejezésül Iványi Gábor kérésére Schweitzer főrabbi megáldott mindnyájunkat, héberül és magyarul, és be kell vallanom, hogy ez jólesett.

Mert ez az ország ilyen is, nemcsak olyan, mint ami hivatalból hallható.