Az embermentőkre emlékezve, az áldozatokra kell gondolnunk

Breuer Klára a Külügyminisztérium kabinetfőnöke 2012. április 19-én részt vett a „Régen volt? Hol is volt?” országos középiskolai vetélkedő döntőjén. Alábbiakban a politikus asszony, az eseményen elhangzott beszédet olvashatják.

A Külügyminisztérium támogatásával létrejött, a Wallenberg-év egyik kiemelt eseményeként megrendezett sorozat utolsó megmérettetésének a Raoul Wallenberg Humán Szakképző Iskola és Gimnázium adott otthont. A versenyben részt vevő 116 csapatból tíz jutott a döntőbe. A budapesti Fazekas és Bornemissza gimnáziumok diákjaiból álló Kiáltójel nevű csapat nyerte meg a vetélkedőt. A második helyezett az oroszlányi Lengyel József Gimnázium csoportja, a LeJó, a bronzérmes pedig a Farkasfalka, a pécsi Janus Pannonius Gimnázium csapata lett.

Kedves Diákok, Felkészítő Tanárok, Kedves Megjelent Vendégek!

Munkatársaimmal együtt örömmel jöttünk el a „Régen volt? Hol is volt?”, a Wallenberg- emlékév keretében megvalósult középiskolai vetélkedő döntőjére.

Hadd gratuláljak a döntőbe került csapatoknak, aki már bizonyították tudásukat a korábbi fordulókban, és hadd köszönjem meg a felkészítő tanárok, segítők munkáját, aki bizonyára időt, energiát nem kímélve segítették a felkészülést.

Amíg Wallemberg, az embermentő életét dolgozták fel, bizonyára mélységében megismerték a korszakot.  Pályám során, egy másik alkalommal, amikor a Washingtoni nagykövetségen dolgoztam, egy ott élő magyar embermentőnek, egy valamikori római katolikus kispapnak szerveztünk előadást. Az alkalom felemelő volt, az idős úr nem akart magából hős faragni, elmesélte nekünk nehézségeit, és azokat az örömöket, amiket átélt a sok-sok félelem mellett. Egy idős hölgy, aki jelen volt, a beszéd végén így reagált: Ön bizonyára sok jót tett, de az én vőlegényemet mégis a Dunába lőtték.

Ezt a történetet azért szoktam elmondani, mert úgy gondolom, hogy az embermentőkre emlékezve, először mégis az áldozatokra kell gondolnunk. Azokra a honfitársainkra, akiket a magyar állam nem védett meg, vagy elpusztításukban tevőlegesen részt vett.

Abban az évben, amikor az Önök gimnáziuma felvette a Wallenberg nevet, avattuk fel a Páva utcai Dokumentációs és Emlékközpontot. Felemelő alkalom volt, sok szép beszéd elhangzott. Mégis úgy gondolom, hogy a legfontosabb beszédet az akkori köztársasági elnök, Mádl Ferenc mondta, aki így fogalmazott:

„Ez az emlékhely nem a világ egy véletlenszerűen megjelölt pontján van, hanem Magyarországon, Budapesten, nem messze az 1944-es vészkorszakban kialakított gettó területétől.

Ez az emlékhely nem valahol és általában szól az embertelenségről, az erőszakról, az alantas ösztönökről, a gyilkosság intézményesített rendszeréről, hanem éppen itt, ahol most vagyunk, ahol mindaz, amiről beszélünk, megtörtént.

Mert a tragédia végkifejlete lehetett máshol, de ez nem változtat azon, hogy a lehetősége itt nyílt meg, a bűnös közreműködők itt éltek, a vétlenek bűnös közönye itt uralkodott. Nem mentség, hogy a világ is hallgatott. Mindez itt történt. Ellenálló erőnk itt volt kevés. Segítő kezünk itt volt gyenge.

Ettől vált a tragédia valamennyiünk személyes ügyévé, valamennyiünk lelki terhévé. Itt kell az engesztelés hitét gyakorolnunk, minden halálba ment emlékét és túlélő testvérünket megkövetni.”

Talán ezért is jelent némi megnyugvást, hogy voltak Salkaházi Sárák, Sztéhló Gáborok, Koszorus Ferencek, és ismeretlenek, akik nem a bűnökben vettek részt, és akik nem maradtak közönyösek.

A Wallenberg emlékév közepén járunk. Számos fontos eseményre került már sor, és számos újabbaknak lehetünk majd részesei. Természetesen vannak rosszmájú hangok, vannak, aki azt mondják, hogy ez az egész programsorozat a külügyminisztérium propaganda akciója, nem több.

Ne higgyenek az ilyen hangoknak. Tudom, hogy nem így van. A Wallenberg év alkalmat adott számunkra, hogy hogy sokféle módon, sok féle közönség előtt beszéljünk a holocaustról.

A külügyminisztériumban, az Emlékbizottság keretei között dolgozó munkatáraink, de az együttműködő civil szervezetek, múzeumok, egyéb intézmények önkéntesei, vagy munkatársai, és épp így a svéd nagykövetség, a Wallenberg és a Lantos család tagjai, azért tették a dolgukat örömmel, mert fontos volt számunkra, hogy minél több helyre vigyük el Wallenberg üzenetét: „itt állok, másként nem tehetek”.

Tudjuk, hogy az embermentés után, Wallenberg sorsa még nem ismert eléggé. Úgy gondolom, hogy magyar és svéd történészek méltó feladata, hogy a valóságot, Wallenberg pusztulását, megkockáztatom, mártírságát megismerjék, megismertessék velünk.

Fontos megemlíteni, hogy Wallenberg önként találkozott a szovjetekkel, akik aztán elhurcolták. Unokahúga, aki részt vett az emlékév megnyitóján így fogalmazott: Wallenberg azért találkozott a szovjetekkel, mert „jobb jövőt remélt Magyarországnak”. Lett volna egy tanú, aki elmondhatta volna, hogy az ország lakossága ne csak nácikból állt.

De ez nem fért bele az egységes fasiszta Magyarország koncepciójába.

Engedjék meg nekem, hogy azzal zárjam ezt a pár gondolatot, hogy ezen a ponton, hasonló sors köti össze Wallenberget Esterházy Jánossal, Bethlen Istvánnal, de megkockáztatom a kisgazda Kovács Bélával is. Mindegyik megjárt egy szovjet börtönt, és ketten közülük ott is pusztultak.

Más hátterű emberek voltak, bizonyára sok mindenről másként gondolkodtak. De abban egyeztek, hogy mindegyik elutasította a nácizmust, és mindegyik jobb jövőt szánt Magyarországnak, mint ami végül ennek az országnak megadatott az elkövetkező évtizedekben.

Önök, akik már bizonyították, hogy érdekli Önöket a történelem, a valóságos múlt, fontos, hogy továbbra is akarják megismerni XX. századi történelmünket, és legyenek készek arra, hogy a nagyobb összefüggések is megismerjék.

Valamennyi csapatnak nagyon jó versengést, és tartalmas szép napot kívánok.

Köszönöm, hogy meghallgattak.