Héják és galambok Izraelben
Állami léte talán legnehezebb időszakát éli Izrael. A mindent felülíró, második holokauszt rémképét előrevetítő iráni atomfenyegetettség mellett “hagyományos” problémái, a palesztin kérdés és a nemzetközi megítélés romlása is egyre súlyosabban nehezedik Tel-Avivra. Tavaly ősz óta a pártok sorozatos tisztújítási eredményei is azt mutatják, hogy az ideológiai hovatartozást felülírják a biztonsági kérdések.
Forrás: Népszava
Választások jövőre lesznek, ahol várhatóan a héják és galambok csatája zajlik majd, háborúról vagy békéről dönthetnek majd Izrael polgárai.
Így foglalható össze klasszikus európai szemszögből mindaz, ami az izraeli belpolitikában zajlik. Ám, ha kissé elvonatkoztatunk a saját mérce alkalmazásától és megpróbáljuk a helyi körülmények figyelembevételével értékelni az izraeli helyzetet, máris gordiuszi csomónak tűnik, ami emberi erővel kibogozhatatlan, kettévágni pedig nem lehet. Békében és nyugalomban szeretne élni Izrael népe, bizonyosan nem bánná, ha GDP-je tekintélyes hányadát nem biztonsági kiadásokra, rakétavédelmi vaskupolákra, elektromos kerítésekre, állandó rendvédelmi és katonai készenléti kiadásokra kellene fordítania, hanem orvosolni tudná az egyre szaporodó társadalmi-szociális gondokat, a lakáshiányt és a növekvő szegénységet, a vízhiány pótlására költhetné a határátkelőkön posztoló rengeteg katona utáni kiadást – de erre egyelőre egyetlen párt sem találja a megoldást. És a lakosság sem. Mert miközben komoly szociális tüntetések sorozatára került sor az utóbbi hónapokban, a pártpreferenciákban mégis azt tükröződik, hogy a biztonság ígérete – érthető módon – mindennél súlyosabban nyom a latban. Sőt, az is egyértelműen látszik, hogy a fenyegetettség növekedésével egyenes arányosan növekszik a radikális és mérsékelten radikális erők támogatottsága, ami viszont elkerülhetetlenül Izrael nemzetközi megítélését rontja. Bűvös kör, amiből mindenki akarna, de senki sem tud egyelőre kilépni.
A 2009-es választások után királycsinálóként színre lépett szélsőjobboldal, Avigdor Lieberman Jisrael Beitenu (Izrael Hazánk) pártjának köszönhetően ugyan Benjamin Netanjahu Likud-vezér kormányt tudott alakítani, annak ellenére, hogy a Kadima nyerte a választást, ám ennek nagy ára lett. Izraelnek még soha nem volt ilyen rossz a nemzetközi megítélése, még soha nem volt ilyen alacsony a támogatottsága a nemzetközi szervezetekben, mert a harcos és egykori kisinyovi kidobófiúi stílusát levetkőzni nem tudó Lieberman nem épp diplomatikus megnyilvánulásai miatt (is) a nemzetközi jogvédő szervezetek hajlamosak egyenlőséget tenni Izrael önvédelmi katonai tevékenysége, a célzott csapások, illetve a Hamász és a dzsihadista szervezetek terrorakciói között. Sőt, amint a legutóbbi légicsapások esete is mutatja, sokszor még egyenlőtlenebb a mérce: míg a Gázai-övezetből érkező folyamatos rakétatámadások miatt senki sem emelt szót, a válaszcsapást azonnal minden nemzetközi szervezet elítélte. Joggal, hiszen civil áldozatai is voltak.
Ám az izraeli választópolgár – helyi médiából tükröződő véleménye szerint – úgy gondolja, hogy Tel-Avivnak nem kell feltétlenül megvárnia, míg a gázai oldalról találomra kilőtt rakéták pontosan célba találnak, hanem meg kell előznie azok kilövését. És annak függvényében adja le voksát is, hogy melyik párt tudja leginkább szavatolni, hogy a reggel iskolába induló gyereke délután épségben hazajöhet. Bármilyen áron. Ez a logika látszott a Kadima, a legnagyobb ellenzéki párt napokban lezajlott tisztújításán is.
Izraelben nem a kongresszus, egy párt valamely testülete, hanem a tagság választja meg a vezetőséget. A Kadima elnökségéért az egykori vezérkari főnök, az iráni születésű volt ejtőernyős, Saul Mofaz és a 2009-es választást megnyerő, de kormányt alakítani nem tudó Cipi Livni indult. Mofaz egyértelműen a héják táborát erősíti, míg a volt külügyminiszter, Livni elsősorban a tárgyalásos megoldások, az akár túl nagy árnak tűnő kompromisszumok megtestesítője a lakosság, de a külföld szemében is.
A biztonsági kérdéseket elsődlegesnek tartó Mofaz, aki nagyon határozottan emelte fel szavát az egyenlőtlen teherviselés, a haredimek (ultraortodoxok) katonai szolgálat alóli mentessége ellen is, 61,7 százalékkal nyerte el az elnökséget. A galamb Livni alulmaradt, mert tehetetlennek bizonyult – nem ígért megoldást a biztonsági kérdésekre, és nem tudott koherens álláspontot megfogalmazni az iráni atomfenyegetettség kérdésében sem. Mofaz számtalanszor kifejtette álláspontját az iráni atomprogram kapcsán. “Netanjahu politikailag manipulálja az iráni kérdést – nyilatkozta a Hárecnek, Izrael vezető baloldali napilapjának. Az interjúban azt állította, hogy bár az iráni atomprogram elsősorban Izrael létét fenyegeti, de az ellene irányuló kampányt az amerikaiaknak kell vezetniük. A katonai opciót “a legutolsó és még távoli lehetőség”-nek nevezte, de nem vetette el. Ezzel a saját pártján belüli héja Netanjahu Likudjához és, sokszínű, szélsőségesekkel erősített, az ultraortodox vallási pártok és csoportok által támogatott kabinetjéhez képest galamb lett.
A felmérések adatait nézve, úgy tűnik, hogy a jövő évi választás is a Likud és a Kadima megmérettetése lesz, de ha nem változik a választási törvény, márpedig, bár voltak ilyen irányú próbálkozások, mégsem fog, az elkövetkező kabinet, és egyben Izrael sorsa is nagymértékben a kis, legtöbbször szélsőséges vagy vallási pártok kezében marad, akik a héják táborát erősítik, a zsidó-palesztin szembeállás felszámolását általában nem zöld asztalos megoldásban látják. A választási küszöb 2 százalék, s míg ez így marad, addig minden tel-avivi kabinet a szélsőjobboldal foglya marad és esélye sincs a nemzetközi közösség és hangadó civil szervezetek szimpátiájának, támogatásának meg/vissza/nyerésére, amelyre viszont oly nagy szüksége lenne az iráni atomfenyegetettség árnyékában.
