A franciaországi gyilkosságokra

Írta: Gadó János - Rovat: Hírek - lapszemle

Március 19-én, hétfőn reggel, pontosan az iskolakezdés perceiben egy motoros hajtott a toulouse-i Ozar Hatorah iskola bejáratához és hidegvérrel gyilkolni kezdte a tanításra igyekvő gyerekeket és tanárokat. Miután megölt négy embert és megsebesített ötöt, dolgát jól végezve elhajtott.

A merénylet nemcsak az áldozatok hozzátartozóit és a közelükben élőket sokkolta, hanem az egész francia társadalmat. Gyerekek hidegvérű kivégzése, közvetlen közelről leadott fejlövéssel – ez az alapvető értékek felrúgása, nyílt szembefordulás a nyugati társadalom fundamentumaival.

A politikai pártok felfüggesztették a választási kampányt, a köztársasági elnök és a belügyminiszter a helyszínen termett. Nicolas Sarkozy a legmagasabb szintű riasztást rendelte el. Ily módon jelezték: átlátják a bűntett súlyát és szembenéznek a kihívással. A gyilkosság napjának estéjén húszezer fős tömeg tartott néma megemlékezést Párizsban. Alain Juppé külügyminiszter személyesen kísérte az áldozatok koporsóit Izraelbe. Egymást követték a szolidaritás gesztusai.

A francia társadalom döbbenete érthető. De vajon indokolt-e? Vajon a semmiből jött ez a hidegvérű gyilkos? Vajon nem érezhette már a gyűlölet légkörét, aki akarta?

A magyarországi cigánygyilkosságokat egy négyfős banda követte el. Nem voltak komoly erőszakhálózat tagjai, de a jéghegy csúcsa voltak: abból a kiterjedt, szélsőjobboldali szubkultúrából nőttek ki, melynek honlapjain, fórumain a cigány- és zsidókérdés náci stílusú megoldása elfogadott, vállalható alternatíva. Sokan beszéltek róla – ők a tettek mezejére léptek.

Franciaországban az előzmények ugyancsak mélyre és messzire nyúlnak vissza. A zsidó intézmények elleni verbális és fizikai erőszaknak komoly előtörténete van. Az Al Aksza intifáda időszaka (2000-2004) volt a csúcs: ekkor évente több száz incidenst regisztráltak az országban: a számtalan antiszemita grafittit követték a gyújtóbombás támadások, majd egy kegyetlen gyilkosság.

Mindez azonban korántsem csupán a szélsőjobb- vagy szélsőbaloldali, netán az iszlámista szubkultúrából nőtt ki – a mainstream média is alaposan hozzátette a magáét. Ezekben az években vált közhellyé a nyugati televíziókban a palesztin civileket gyilkoló izraeli katona képe, amit a képernyőn naponta tálaltak a vacsora mellé. A leghírhedtebb eset volt ezek közül Mohamed Al Dura, a „gyermekmártír”, akinek megrázó „haláltusáját” a France 2 televízió jóvoltából tévénézők tízmilliói láthatták. Mire kiderült, hogy az egész koholmány, a kép már beleégett az emberek agyába. 

 

A Szombat hasábjain, s a témában kiadott könyvünkben számos alkalommal leszögeztük: ezek a képek és szövegek valójában a régi antiszemita klisék politikailag korrekt nyelven újrafogalmazott változatai. A régi antiszemita gyűlöletet megvetően elutasítja a nyugati közönség, de ha ugyanezt új csomagolásban tálalják fel, boldog örömmel fogyasztja. Az antiszemita megjegyzésekért retorziókra számíthat a meggondolatlan ember, de az Israeli Apartheid Week vagy a Boycott Israel mozgalom rendkívül trendi a nyugati progresszívek között. Manapság már a web2 jár elöl az ilyen tartalmak terjesztésében, ahol a kontroll jóval kevésbé szigorú, mint a nagy lapok vagy tévécsatornák esetében. Az alábbi kép például a Twitteren terjedt és állítólag az izraeliek legújabb palesztin gyermekáldozatát mutatta – míg ki nem derült, hogy 2006-ban készült és a gyereket baleset érte.

jánosvócikke_illusztracio_12_03_22_joverzio.png

Amikor aztán a – politikailag korrekt – gyűlöletkampány eléri a hatását, és valaki – politikailag csöppet sem korrekt módon – a tettek mezejére lép, a nyugati közvélemény mélyen megdöbben.

Mohammed Merah, egy algériai származású francia, aki a tálibok oldalán harcolt Afganisztánban és Pakisztánban. „Bosszút akart állni a palesztin gyerekekért és meg akarta torolni a francia hadsereg külföldi beavatkozásait” – idézi a CNN a francia belügyminisztert.

A szenvedő palesztin gyerekek képe a nyugati média egyik legkedvesebb toposza.

***

A politikailag korrekt gyűlöletbeszédre mindjárt szép példát találhatunk Catherine Ashtonnak, az EU külügyi biztosának „megemlékező” szavaiban.

Míg a francia politikai elit valóban példaszerűen viselkedett a tragédia kapcsán, addig Ashton asszony a következőket mondta: „Amikor arra gondolunk, mi történt ma Toulouse-ban, amikor megemlékezünk arról, mi történt Norvégiában egy évvel ezelőtt, amikor tudjuk, mi történik ma Szíriában, mikor látjuk, mi történik Gázában és a világ más részein – akkor azokra a gyerekekre és fiatalokra emlékezünk, akik életüket vesztették.”

Ez mindenekelőtt durva, tapintatlan viselkedés: a gyászoló hozzátartozókat nem szokás úgy vigasztalni, hogy „máshol is vannak halottak, emlékezzünk együtt mindre”. Ez az elemi illemszabályok felrúgása, alig hihető, hogy egy bárónő ilyesmivel ne lenne tisztában.

Nyilván nagyon erős motiváció dolgozott (a tudat alatt?), ami képes volt az elemi normákat felülírni. Mi lehetett az? Feltételezem, hogy a zsidósággal kapcsolatos elfojtott indulatok. Ezek úgyszintén elemi erejűek.

Miért gondolom ezt? Azért, mert Ashton asszony palesztin hallgatóság előtt látta jónak megemlékezni a toulouse-i gyilkosságokról. Európai kontextusban ma a palesztinok az első számú áldozatok, akiket nem lehet űberelni. És a palesztinok a közfelfogás szerint a zsidók… pardon, Izrael áldozatai. Aki tehát ilyen környezetet választ eleve azt üzeni: nemcsak a zsidók áldozatok, vannak, akik náluk többet szenvednek.

Ashton bárónő, az EU külügyminisztere tehát eleve úgy döntött: a zsidó áldozatokról külön nem óhajt tudomást venni. Eszembe jut a Babij Jarnál felállított szovjet emlékmű szövege, mely szerint ezen a helyen „szovjet állampolgárokat és hadifoglyokat” gyilkoltak meg…

Amikor azonban beszédében a különféle áldozatok között megjelennek a gázai palesztinok (ebben a környezetben ez nyilván elkerülhetetlen) akkor a bárónő továbblép és megfordítja a képletet: a zsidók (izraeliek képében) immár tettesekké lépnek elő. A kortárs európai emberjogi diskurzusban ugyanis a gázi áldozatok említése nem dekódolható másként.

A szolidaritás, a minden áldozattal való együttérzés gesztusaival álcázott – és talán nem teljesen tudatos – üzenet tehát így rekonstruálható:
1. A zsidó áldozatokról nem kell külön megemlékezni, szenvednek mások is.
2. A zsidók már csak azért sem érdemelnek különösebb együttérzést, mert Gázában ugyanazt teszik a palesztinokkal, amit Toulouse-ban velük tettek.

Finoman, többszörösen a humanizmus és a szolidaritás papírszalvétájába csomagolva adta elő Ashton asszony a régi üzenetet: nem kell a zsidókat túlságosan sajnálni, mert maguk is tehetnek az antiszemitizmusról.
 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]