New York amerikai magyar zsidó szemmel

Sanders Iván a 777 elő (Fotó: Rigó Máté)

Maga az Eastern Parkway, ez az Andrássy útra emlékeztető széles, fasorszerű, parkosított sugárút, Brooklyn egyik dísze, a 19. század 70-es éveiben épült, tervezői, Olmsted és Vaux, ugyanaz a hírneves páros, akik a Central Parkot is kialakították.

Brooklynnak ezt a negyedét Crown Heights-nak hívják, ami lefordítva (Koronaemelkedő) is szépen hangzik, habár a magyarok inkább Krónheitsz-t mondtak. Nem messze innen, az Eastern Parkway elején találhatók Brooklyn legimpozánsabb létesítményei: múzeum, közkönyvtár, botanikus kert, a csodálatos Prospect Park, és nem utolsósorban a Grand Army Plaza, monumentális diadalívével, szoborcsoportjaival. A legtöbb ezek közül szintén a tizenkilencedik században épült fel, amikor Brooklyn még különálló város volt, az akkori Egyesült Államok harmadik legnagyobb városa. Ennek ellenére az Eastern Parkway-t és környékét, amely évtizedekig tisztes polgári városrésznek számított, az ötvenes évek derekától sokan – kissé eufemisztikusan – changing neighborhood-nak nevezték, ami azt jelentette, hogy új bevándorlók, fehérek és feketék kezdték elfoglalni azokat a lakásokat, melyekből kiöregedtek, kihaltak a régi lakók, vagy ahonnan jobb lakónegyedekbe költöztek a tehetősebbek.

A Chábád mozgalom az ötvenes években még gyerekcipőben járt. Maga Menáchem Schneerson alig volt ismertebb a többi kelet-európai „csodarabbinál”, akik túlélték a háború borzalmait és megmaradt híveikkel együtt New Yorkban telepedtek meg. A legendás rabbidinasztiák tagjai akkoriban szerény körülmények között éltek, a lubávicsi rebbe udvartartása is csupán néhány emberből állt. Gyakran lehetett őt látni, amint leszegett fejjel, magába szállva a közeli President Street-i lakásából az Eastern Parkway 770-be sietett. Két kísérője tisztes távolságból diszkréten követte.

A brooklyni nagykönyvtár előtt 1965-ben

Viszont a lubávicsi haszidok már akkor magukra vonták a figyelmet a ferbrengennek nevezett, rendszeres dáridóikkal, melyek során általában kitódultak az utcára és ott folytatták az önfeledt táncot és danolást, fellármázva az egész környéket. Anyám üvöltő derviseknek hívta ezeket a mulatozókat. Mentségére szóljon, hogy magyarországi városi zsidók ilyesmit még a háború előtt sem láttak, a háború után pedig biztosan nem. (Sok évvel később, amikor már rég nem az Eastern Parkway-n laktam, elvittem egyszer egy ilyen ferbrengenre Konrád Györgyöt. A nagy daj-daj közepette odaszóltam Gyurinak: „Nem érdekes, hogy a rebbe olyan hűvösen, szinte egykedvűen fogadja a főleg neki szóló éneklést és táncot?” „Teljesen érthető,” mondta az író, „minél tartózkodóbb, annál jobban belehevülnek a hívek. Így tisztelegnek, udvarolnak mesterüknek.”)

Ezzel együtt a mi Crown Heights-unk az ötvenes évek vége felé nagyon is „változó környék” lett. A szomszédos Bedford-Stuyvesant, Brooklyn legnagyobb és zsúfolt néger-negyede egyre inkább terjeszkedni kívánt, amitől Crown Heights lakói, zsidók és nem zsidók, pánikba estek és hanyatt-homlok menekültek. Pár év leforgása alatt a kerület arculata szinte teljesen megváltozott. Ugyanakkor Schneerson rabbi úgy döntött, hogy ő és hívei nem futamodnak meg, bár a folyamatot ők sem tudták igazán feltartóztatni; előbb-utóbb a zsidó Crown Heights kicsiny lubávics-szigetté zsugorodott. Addigra világossá vált, hogy nem Crown Heights hanem az előnytelenebb fekvésű, vidékies Borough Park lesz Brooklyn legnagyobb vallásos zsidónegyede.

Azért mi is álltunk a vártán egészen 1964-ig. Azokban az években közelebb kerültem a lubávicsi közösséghez, mert mint másodéves egyetemista, tanítónak jelentkeztem a lubávicsi jesivában, ami akkoriban egy valamikor jobb napokat látott épületben működött Crown Heights távoli, elzsidótlanodott csücskében. Fel is vettek, és közel négy évig voltam pajeszos kisiskolások „világi” oktatója a késő délutáni órákban. Mint minden magániskola, a jesiva is anyagi gondokkal küzdött. Három héttel előre keltezett csekkben kaptam a fizetésemet. Ha már nagyon hiányzott a pénz, el kellett menni a 770-be, ahol egy pici szobában hosszúszakállú kedves bácsi fogadott, és kicserélte a csekket egy másikra, amit már egy hét múlva beválthattam. Mindamellett lelkes kezdő voltam nagy tervekkel. Angol órán például a rég elavult olvasókönyv helyett olyan ifjúsági regényeket szerettem volna olvastatni a gyerekekkel, amelyek igazán érdekelnék őket és az intézmény szellemének is megfelelnek. Igazgatóm, aki persze szintén rabbi volt, támogatta újításaimat, de először be kellett mutatni a kiválasztott olvasmányokat. Egyszer Mark Twain Koldus és királyfiját ajánlottam. Nem ismerte a regényt, de a történet tetszett neki és elkérte a könyvet. Egy hét múlva csalódottan visszaadta: „Sajnos ez nem fog menni. Összeszámoltam: hatszor fordul elő benne Jézus Krisztus neve.”

Fiúk a 777-ből 1964 körül

Még egy emléket őrzök ezekből az évekből, noha ez már tanítói pályafutásom végén történt. Egy szép napon személyes hírrel leptem meg az osztályt: „Fiúk, tanítótoknak a közeli napokban lesz az esküvője. Ennek örömére holnapra nincs házi feladat.” „Éljen! Hurrá! Mázl tov!” – kiabálták. De iskola után odajött hozzám az egyik nebuló és kissé félszegen, bár komoly hangon így szólt: „Mért nem mondta a tanító bácsi, hogy meg akar nősülni? Van nekem otthon egy nővérem.” Nem akartam kinevetni a gyereket, de rögtön eszembe ötlött, hogy hányszor hallhatta szüleit sopánkodni: „Mi lesz ezzel a lánnyal, mikor fogják már bekötni a fejét?” És arra is gondoltam, hogy a nővér nem lehet több huszonegy évesnél.

Amikor ez történt, már rég nem az Eastern Parkway-n laktunk, hanem Queens-ben, annak is Rego Park nevű negyedében.

Hogy folytassam a személyes szálat, az esküvőm előtti szombati aufruf, a vőlegény ünnepi felhívása a tórához, már egy Rego Park-i imaházban zajlott le, melynek rabbija haszid volt ugyan, de ismerősebb vidékről – Kassáról származott el, ahol a magafajta jámbor kisrabbikból elég sok volt, és megélni a rabbiságból nem volt könnyű. Az aufruf fontos mozzanata a misebérách, amikor a tórához felhívott Isten áldását kéri családja és a gyülekezet tagjai számára. A házasodni készülő férfiú elsősorban menyasszonya számára kér áldást, miután bemondta jövendőbelije héber nevét. Igen ám, de nekem a nagy izgalomban nem jutott eszembe leendő feleségem héber neve. Kínos pillanatok következtek. A rabbi, aki hallotta, hogy miskolci lányt veszek el, odafordult hozzám, majd kajánkodva (és magyarul) kérdezte: „Na, hogy hívják? Julcsa? Marcsa?” Azt hiszem, több oka volt annak, hogy a rabbi kiélvezte zavaromat. Egyrészt tudta, hogy kissé elrugaszkodtam már a vallástól. És azt is, hogy anyám, akinek apja anyakönyvvezető főrabbi volt Kassán, egy ilyen koldusszegény rebbelével, mint ő, „otthon” szóba se állt volna.

A házasságkötés után elbúcsúztunk a nagyvárostól és kiköltöztünk Long Island-ra, ahol egy ottani college-ban kezdtem tanítani. Feleségem könyvtárosi diplomát szerzett és egy helyi könyvtárban helyezkedett el. Életünk újabb szakaszában megbarátkoztunk a vidéki, helyesebben kertvárosi, szuburbán életformával, bár nem szakadtunk el New Yorktól. Rendszeresen bejártunk Brooklynba, Queensbe, Manhattanbe, és később gyerekestül tettük meg az egy-másfél órás autóutat. Amikor gyerekeink már nagyobbak voltak, velük is bejártunk „minden régi kedves helyet”. Sőt, amikor Magyarországra látogattunk, ott is megmutattuk gyerekkorunk színhelyeit. Eleinte unták ezeket az érzelmes utazásokat, de aztán megszokták, elfogadták hogy mi (főleg én!) már ilyenek vagyunk.

Közel tíz évvel ezelőtt visszaköltöztünk New Yorkba, és végül Manhattan nyugati részén, az Upper West Side-on kötöttünk ki. Ez a negyed mindig vonzott. Ma sem tudok betelni a Broadway forgatagával, ricsajával (ez az a Broadway, bár a színháznegyedhez képest itt már kicsivel csendesebb). Az utcákon mindig keresem Saul Bellow e környéken játszódó remekének, a Seize the Daynek („Minden órának…”) zsidó figuráit, vagyis azok utódait. És legalább nyomaiban szeretném fellelni Bashevis Singer kedvenc és rég eltűnt kávéházait, cafetériáit. Újra és újra megbámulom a városnegyed híres bérpalotáit: az Ansoniát (melynek fontos szerepe van Bellow kisregényében), a neoreneszánsz stílusú, egész tömböt betöltő Apthorp-ot.

Az elmúlt évtizedekben más tekintetben is sokat változott a zsidó New York. Hogy csak egy példát említsek: eltűntek vagy eltűnőben vannak a hagyományos, kelet-európai ihletésű kóser étkezdék és helyettük újak jelentek meg, amelyek kínálatban, árban a város legmenőbb éttermeivel vetekednek. Ilyen a francia „Le Marais”, az olasz „Va Bene”, vagy a „Prime Grill” nevű steakhouse. De megváltoztak a Manhattanen kívül eső régi kedves helyek is. Az idő a lubávicsi haszidokat igazolta: Crown Heights immár egy világmozgalom fellegvára; az évek során egymás után vették át a környék megüresedett régi zsinagógáit, tanintézeteit, beleértve a városrész egykor legelőkelőbb zsidó templomát, a Brooklyn Jewish Centert. A „770” pedig kultikus zarándokhely lett. Ismeretes, hogy az izraeli Kfar Chabad településen felépítették az Eastern Parkway-i centrum pontos hasonmását. Megfigyeltem: amikor izraeli „chabadnyikok” a brooklyni központról beszélnek, a házszámot – seven-seventy – csakis angolul mondják. Talán azt gondolják, így autentikusabb.

–

Harmadikosokkal a lubavicsi jesíva előtt

Visszatérve Manhattanbe: új környékünkön van egy zsinagóga, amely számomra minden eddiginél rokonszenvesebb: a prédikációk rövidek, flanc nincs, a hívek hasonszőrűek, közel is van – mi kell még? Mindez persze nem jelenti azt, hogy rendszeres templomjáró vagyok. Az itteni rabbi is szeret ironizálni. Ha hosszú szünet után újra feltűnök, rám biccent és jó hangosan megjegyzi: „Ritka nagy vendég!” De hiába: se a beszédek rövidsége, se a gyorsan pergő istentisztelet nem köt le eléggé; elmélázok közben, unatkozom. Múltkoriban a luxemburgi zsidó hitközség vezetője tartott beszédet a zsinagógában. Ez azért volt érdekes, mert templomunkat Luxemburgba menekült német zsidók alapították, akik csodával határos módon kijutottak Amerikába 1942-ben rabbijukkal együtt. Akárcsak a jelenlegi rabbi, a luxemburgi vendég is méltatta a gyülekezet akkori rabbiját, Robert Serebreniket, akiről nekem eszembe jutott anyám régi kassai ismerőse, Serebrenik Laci. És máris elkalandoztam. Aztán meg korholtam magam: Mire jók ezek a barangolások a múltban, ezek a vég nélküli nosztalgiatúrák…?

Bár a múlt sokszor érdekes kerülőutakon mégis visszatér. Mindkét gyerekem a megújhodott, „dzsentrifikált” Brooklynban lakik, közel a Prospect Parkhoz, a Grand Army Plazához, és nem túl messze a 770-től. Sőt, mi több, fiam három éves unokámat lubávicsi óvodába járatja.