Pénz és kóved – Mégis, kinek a fesztiválja a Zsidó Nyári Fesztivál?

A Zsidó Nyári Fesztivál komoly költségvetéssel és igen nagy publicitással dolgozó kulturális eseménysorozat. Most augusztusban már tizenegyedszer rendezik meg Budapesten. 

Forrás: HVG

 

Ám ha valaki a hazai zsidó kultúrában zajló új és izgalmas fejleményeket keresné a programlistán, tanácstalanul böngészhet. Sem az új helyek, sem az új trendformálók nincsenek benne a nagy és reprezentatív programban. Őket változatlanul a periférián kell keresni.

Párniczky András, a kelet-európai zsidóság tradicionális zenéjét a jazz-szel ötvöző budapesti Nigun zenekar vezetője egy tavalyi szórólapot tesz az asztalra, a 2007-es Zsidó Nyári Fesztiválról. Nigun, szeptember 4., Rumbach utcai zsinagóga – hirdeti a szöveg. Egy percre maga is azt hitte, hogy az ő zenekarát hirdeti Magyarország legnagyobb, legreprezentatívabb zsidó kulturális fesztiválja. De nem; pár sorral alább kiderül, Madarász Tamás szólókoncertjéről volt szó; amelynek címe Nigun (a héberben dallam) volt. Ám a főcím legalábbis félreértésekre adott okot.

„Egy csomóan felhívtak, hogy de jó, hogy fellépünk a fesztiválon és nem tudok-e jegyet szerezni. Nem gondolom, hogy a nevünkkel élt volna vissza bárki is. Arról van szó, hogy a szervezőknek annyira fogalmuk sem volt arról, hogy létezünk, hogy észre se vették a félreérthető kiírást. Ebből leszűrhettem, mennyire érdekli őket a jelenlegi színtér” – meséli egy év elteltével Párniczky András. “De nem csak ez a probléma” – teszi hozzá. „Hanem, hogy erről senkivel nem lehetett érdemben beszélni a fesztivál szervezői közül.”

Alternatívnak, vagy “újhullámosnak” is nevezhető ez az új zsidó kulturális színtér, s Budapesten ma az egyik legizgalmasabb színfoltot jelenti. Olyan helyekhez, szerveződésekhez köthető, mint a Sirály a Király utcában, a Marom nevű szervezet, az általuk idén nyáron Monostorapátiban fillérekből összehozott Sátoros ünnep című összművészeti esemény, az évi 30-50 előadást tartó Budapesti Zsidó Színház, netes orgánumok, mint a pilpul.net, vagy a Judapest.org. A zenében pedig olyan alkotókhoz, mint éppen Párniczky és a Nigun, illetve a tradicionális zenét játszó Di Naye Kapelye-t vezető Bob Cohen.

Schönberger Ádám, a Király utcai Sirály nevű hely házfoglalási akciója körül elhíresült, kultúraszervezéssel is foglalkozó Marom egyesület vezetője így jellemzi ezt a kultúrát: „Újfajta trend új művészetfelfogással és új zsidóságfelfogással. Közelebb van az utca, a város napi valóságához. Van ugyanis egyfajta ‘mesebeli’ zsidóság, Tevjével, a tejesemberrel, s a gyönyörű kántorénekekkel. Mi megpróbálunk más, reálisabb képet festeni. Figyelembe venni mindazt, ami Keleten és Nyugaton történik.”

Mint mondja, a trend Amerikában és Nyugaton már jóval korábban jelentkezett, s megvannak a maga szereplői és mára szupersztárjai is. „Ezek is hiányoznak a hazai kínálatból” – utal a Nyári Fesztiválra, és sorol neveket az Anakronik Electro Orchestrától, az Emmunától a Balkan Beat Boxig (ez utóbbi nemrég a Millenáris fellépője volt), DJ SoCalled-ig, a punkból hasziddá lett Daniel Zamirig.

Ízlésekről persze fölösleges vitatkozni. De itt talán másról van szó: kulturális váltás van készülőben Budapesten is?

A New York-i, magyar felmenőkkel is bíró Bob Cohen, aki 1988 óta él Budapesten, társadalmi hátteret is rajzol hozzá. „A nyolcvanas években tabu volt a zsidó identitás különféle formáiról beszélni. A kultúrában résnyire nyitotta az ajtót a Hegedűs a háztetőn című musical nagyszínházi sikere; de egyben egzotikusnak is láttatta a zsidókat. A kilencvenes évekre pedig ez az ‘egzotikus1 kultúra igazi jól eladható kultúrcikké vált zenéjével, irodalmával. Ma lassan olyan, mint az operett.”

Hozzáteszi, épp azért hagyta el az általa is alapított és időközben világhírűvé lett – s most a Nyári Fesztiválon főszereplő – Budapest Klezmer Bandet, mert szerinte túlságosan kommersszé vált, s egyre kevesebb köze volt már ahhoz, amiért létrejött valamikor. Cohen azonban a kilencvenes évek végére teszi az új típusú zsidó identitás és kultúra hazai megjelenését is.

„A kivándorló fiatalok egy része visszatelepült Izraelből Magyarországra, ami egy nagyon sajátos folyamat. Sokan telepedtek le újra Budapesten, voltak, akik a VII. kerületben üzletet, kávézót, szórakozóhelyet nyitottak, cégeket alapítottak. És persze jött velük egy új szemlélet, ami találkozott az itt felnőtt új generációkéval. Létrejött egy új közönség, egy új kultúracsináló kör, lettek új találkozási helyek és megfogalmazódtak új identitások.”

Új identitások, régi mechanizmusok

Bob Cohen az identitásokról beszél, mert, mint mondja, ma Magyarországon éppen ama felismerés idejét éljük, hogy hányféle identitás lehet egy emberben. „Az előző rendszer azt állította, itt mindenki magyar és öntudatos dolgozó. A rendszerváltás után kiderült, magyarok és svábok, magyarok és szlávok, magyarok és zsidók vagyunk, miközben persze az a kérdés, hogyan vagyunk magyarok és európaiak.“

Az inspirációk élő kapcsolatokból, külföldi hatásokból is keletkeznek. Az idei Szigeten a világhírű Klezmatics egyik tagjával muzsikáló Párniczky saját indíttatásáról így mesél: „A tízes-húszas évekbeli amerikai felvételeken hallhatók az emigráns ukrajnai, máramarosszigeti zenészek. Én az ősi zenét kutatom, dallamokat keresek, de ötvözöm mással, benne van a szefárd zene, a haszíd zene, az improvizáció, a jazz, a free jazz.”

Maga is jazz-zenészként indult, s hollandiai tanulmányai során került közel a zsidó zene különféle formáihoz. „Hágában a Nordsee fesztviál meghatározó élményem volt. Itt fellépett az össze fontos amerikai zenész erről a színtérről. Láttam, hogy számukra ez a zene borzasztóan magától értetődő dolog. Éreztem, ezzel kell foglalkoznom” – mondja, de hozzáteszi, az is világos volt, hogy nem tisztán klezmert kell játszania. Szerinte amit most annak neveznek, azaz a klezmer revival, inkább „cirkuszi látványosságba hajlik”.

A zene oldaláról így mutatja ezt az új típusú kultúrát. „Mindez köthető egy tíz-húszéves amerikai, New York-i irányzathoz, a Radical Jewish Culture-höz. Először John Zorn és 95-ben alapított kiadója, a Tzadic Records köré csoportosult, vagy olyan helyek köré, mint a Knitting Factory. New Yorkban ez a színtér nagyon erős. De itt, Közép-Kelet Európában vannak ennek a gyökerei. Van idehaza néhány ember, aki ebbe az áramlatba tartozik. Kínkeservvel megszületnek produkciók. Lehet marginálisnak nevezni, de jelen van.” Egy példát is hoz; John Zorn 1984-ben keletkezett, tizenkét zenészre írt művét, a Cobrát előadták magyar zenészek, Zorn vezényletével, 2006-ban, a Művészetek Palotájában, amely nehezen nevezhető alter helynek.

A Zsidó Nyári Fesztiválnak tavaly a szervező Zsidó Idegenforgalmi Kulturális Központ tájékoztatása szerint 120 ezer látogatója volt. Az idei, tizenegyedik fesztivál több mint két tucat helyszínen rendez programokat, nyolcvanmillió forintból gazdálkodik, díszvendége Steven Spielberg lesz.

A legreprezentatívabb zsidó kulturális fesztiváltól a hvg.hu azt kérdezte, mennyire ismerik az új, kortárs zsidó kulturális színtéret, van-e vele kapcsolatuk, s mi az oka, hogy annak nevei nincsenek ott a programjukban.

Soós Emese programszervező, művészeti menedzser leszögezi: az övék nem kortárs fesztivál. „A Dohány utcai zsinagógától a Magyar Zsidó Múzeumig tizenöt helyszínen rendezünk eseményeket, és ezek sorát nem tudjuk a végtelenségig bővíteni. Ennek ellenére azért minden évben van mozgás, változás; most új helyszín az A38 és a Karinthy Színház is. A Sirály és a hozzá hasonló helyek alapvetően vendéglátó-szórakozóhelyek, van még vagy ötven-hatvan hasonló a városban és ezek nem állandó kerethelyszínek. Ha mindegyiket bekapcsolnánk, kontrollálhatatlan volna a fesztivál.”

A programszervező szavaiból kiderül, inkább alternatívnak, periferikusnak tartják az általunk sorolt neveket. “Nem lehet elkötelezni magunkat minden irányzat felé, nem törekedhetünk a teljességre. Meglehetősen szubjektív a megítélés, mindig feltehető a kérdés, hogy ha X vagy Y fellép, akkor Z miért nem. Nálunk professzionális művészek szoktak fellépni. Underground vagy jószándékú amatőr művészek nehezen találnának közös pontot például a programunkban szereplő klasszikus zenei produkciókkal.”

“Nem érkezett megkeresés még hozzánk az alternatív produkcióktól” – mondja, majd hozzáteszi, ha megkeresik őket, nem zárkóznak el senki elől.

Ez nincs, ez nem létezik…

A nyitottságról és elzárkózásról radikálisan más véleménye van Vajda Róbertnek, akit a kortárs színtéren a Budapesti Zsidó Színház kitalálójaként, vezetőjeként, elkötelezett színházcsinálóként ismernek.

Szerinte beszédes különbség, hogy míg az „alter” világban rendszeresek a beszélgetős programok – akár a többségi társadalommal –, valamint a zsidóságon belül dialógusokat kezdeményező események, addig a Fesztivál programjából éppen ez hiányzik.

„Az establishmentnek nem érdeke a dialógus, mert akkor esetleg kérdések tevődnek fel. Helyette ül az irodájában és mániákusan hajtogatja: ez nincs, ez nem létezik, ez marginális… Szóval, nem nekünk vannak problémáink, hanem nekik. Nekünk nincsenek millióink és nincsenek problémáink.”

Vajda Róbert kifejezetten politikai kontextust lát a kérdés köré, szerinte „a kulturális reprezentáció mindig politikai reprezentáció is”. „Egy olyan területről beszélünk, ahol nem történt meg a rendszerváltás. Vagy csak most történik éppen; mintha 1988-89-et élnénk, amikor pedzegetni kezdte az ország: elképzelhető, hogy ne csak egyetlen párt létezzen? Ez még mindig az a szisztéma, ami az előző rendszerben jött létre. Kitalálói tehetségét bizonyítja, hogy ennyi idővel az országban zajlott rendszerváltás után még egyben van. A rendszert a tehetségtelenség élteti és semmi mással nem operál, mint pénzzel és kóveddel, azaz respektussal.”

Egy példát említ; a tavalyi Gólem – 1. Nemzetközi Zsidó Színházi Fesztivált, amelyre – mint nem kevés iróniával megjegyzi – „a mi színházunkat, a Budapesti Zsidó Színházat természetesen nem hívták meg”. „Történetesen a fesztivál egyik programja és a mi születésnapi programunk azonos napra esett. Negyvenezer forintból dolgoztunk, fekete-fehér plakátokkal. Ott akkor lehetett tömeget fotózni, amikor nyolcan álltak a büfében. Nálunk viszont teltház volt a Sirályban. A fesztivál névadója, a Gólem Színház eközben mindössze egy felolvasószínházi produkcióval állt elő.”

A marginális helyzetről szólva Vajda tárgyilagosan beszél. De eldönthetetlen, hogy emögött keserűség vagy irónia van-e. „Idén egymillió forintnál is kevesebből gazdálkodtunk. Eddig tartottunk 35 előadást. Egy egyesületet a legkönnyebb lenyúlni, ugyebár, pláne, ha kifejezetten közhasznú. Nekünk nincs szervezetünk, a forma kedvéért egy szerepjáték-társasjáték klub a mögöttünk álló jogi személy. Nincs mivel megszorítani minket. Munkanélküli vagyok, nincs OEP-em, a színészeimnek se. Minimálbérért dolgozom néha, ha éppen nem rendezek. A nyugdíjas szüleimmel élek egy lakótelepen. Megértik, hogy ezt a helyzetet választottam. Az előadásaink díjakat nyernek itt-ott. Sose kaptam pályázati pénzt, ezután sem fogok, pedig most egy ortodox gyerekdarabbal készülünk. De persze mi ‘nem létezünk’. Ha elismernék, hogy létezünk, már meg is dőlne ez az éra.”