Hová lett a tavalyi pír?

“Ennek az embernek el kell tűnnie a parlamentből és a politika színteréről.” Az ilyen megnyilatkozás “ad bátorítást a szélsőségeseknek”. “Ezt az embert… nagyon jól ismerem, hiszen több évig volt az egyházi államtitkárságnak a vezetője, így szinte napi kapcsolatban voltunk vele

Forrás: Élet és Irodalom

 

Túl jó véleményem soha nem volt róla.” “Amikor még nem is volt kinevezett államtitkár (…), akkor bejelentkezett hozzánk, hogy ő lesz az államtitkár, és szeretne velünk beszélni. Én akkor felhívtam Isépy Tamás képviselő urat, aki valóban kereszténydemokrata volt és egy nagyon tisztességes ember. Az azt mondta, hogy eszembe ne jusson fogadni őt. Egy politikai szélhámos.” “Semjén úrnak van egy szokása. Mikor az egyházi vezetőket fogadja, akkor mindenkit megcsókol. Na most, én borzalmasan bajban vagyok, mert egy kozmetikust kell keresnem, aki leszedi az arcomról ezt a bélyeget.” “Kereszténydemokrata politikusnak, aki Istenhívő, aki hisz a megbocsátásban, aki hisz a tisztességben, annak ilyen tisztességtelen mondatokat elmondani nem szabad.” “Én nem vagyok annyira megbocsátó, mint a Scheiber professzor úrnak a lánya. Én nem elégednék meg – és gondolom, sokan nem elégednének meg – egy bocsánatkéréssel.” A Mazsihisz nem fog kiadni közleményt, ugyanis “nem méltatjuk ezt az embert még erre sem”.

Őszinte sorok, nyílt, egyenes beszéd, nincs még egy éve, hogy elhangzott. 2007. szeptember 11-én mondta mindezt Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető igazgatója a Klubrádió Megbeszéljük című műsorában, azt követően, hogy Semjén Zsolt, a KDNP elnöke megtartotta emlékezetes beszédét a magyar törvényhozás épületében. A honatya a tőle megszokott stílusban és intellektuális színvonalon – amúgy máig fel nem derített okokból fakadóan – látott neki zaftos zsidózásának, fölemlegetvén Weisz nénit és Schwarcz bácsit, zsidó vagyont és autentikus rabbinikus hagyományt (amelynek – tudvalevően – a KDNP az igaz képviselője), zsidó pártként azonosított SZDSZ-t s Scheiber Sándort, akinek Semjén egy önmaga kreálta hazug, a zsidóságot kifejezett gúnnyal illető – amúgy leginkább Prohászka idevonatkozó munkásságára hajazó – idézetet adott a szájába.

Zoltai Gusztáv őszinte kifakadásának megvolt az oka. Messze nem a teljesség igényével emlékeztetnék néhány eredeti semjéni, a fentieknél korábbi, ám önnön nézeteivel kétségtelenül összhangban álló kijelentésre, például arra, amikor a pedofíliát a homoszexualitással összekeverve önfeledten tizenéves kisfiúcskák megrontójának minősítette a “szakállas bácsi”-közeli SZDSZ-t. De emlékezetes marad az is, amikor egy választási nagygyűlésen Pázmány Péter mondatainak aktuálpolitikai jelentést kölcsönözve arra hívta fel élénken helyeslő hallgatóságának figyelmét, hogy “a mindenkori labancok, németek itt vannak az országban, és alig várják már, hogy a gallérunk mögé pökjenek”. Ugyancsak veretes mondatokban fejtette ki nézeteit a másságról, például imigyen: “Mi, keresztény magyarok, Szent István Magyarországa nem vagyunk másság… más lehet hozzánk képest más, de mihozzánk képest”. Ugyancsak a KDNP elnökétől értesülhettünk, hogy “saját országunkban hátrányban vagyunk, mert magyarok vagyunk”, ennélfogva a jelenlegi kormányt is keresetlen egyszerűséggel “Gyurcsány Ferenc és magyarul beszélő kormányaként” volt szíves aposztrofálni. Szintén emlékezetes marad a fogalmi összefüggéseket átlátó nagy gondolkodónak ama megállapítása, miszerint “végső logikai szempontból nincs különbség” a holokauszt és az abortusz között.

Nos, a híradások beszámolója szerint a napokban Zoltai Gusztáv egy zártkörű megbeszélés során együttműködéséről biztosította Semjén Zsoltot, s ígéretet tett arra, hogy a Mazsihisz ezt követően több gesztust tesz majd a jobboldali pártoknak.

Zoltai immáron nem vágyódik arra, hogy “ez az ember tűnjön el a politika színteréről”, sőt kifejezetten számít további magasra ívelő politikai pályájára. Lám, egyszeriben megbocsátóbb lett, mint “Scheiber professzor úrnak a lánya”, s bizonyára rátalált arra a kozmetikusra, aki sikerrel eltávolította arcáról az egykori egyházügyéri csók nyomasztó bélyegét.

Minden jó, ha jó a vége, megszokott, hamisítatlan hazai delikát, csupán egy dolog nem világos: miért tartja kötelességének a Mazsihisz ügyvezető igazgatója, hogy ezentúl több gesztust tegyen a jobboldali pártoknak? Egyáltalán: miért gyakorol gesztusokat bármilyen pártnak? Ez volna a dolguk a hazai egyházaknak és felekezeteknek, amelyért cserébe – jó magaviseletüket honorálandó – ilyen-olyan módon, állami pénzekből fogja majd letudni háláját a mindenkori hatalom? Mindig résen kell lenni, és időben váltani, ennyi az egész? És másfelől: miért elvárás bármely párt vagy politikai aktor részéről, hogy az egyházak, de legalábbis az általuk “történelminek” becézettek gesztusokat gyakoroljanak? Miért képzelik azt, hogy tevékenységüket egyházi közvetítéssel szentesíthetik és legitimálhatják? Hogy merülhet fel mindez, mi a célja, mi a szerepe és milyen elvárások húzódnak meg az ilyen szándékok és ígéretek mögött egy szekuláris országban, ahol – legalábbis papíron – állam és egyház egymástól elválasztva működik.

De van itt még valami. Ugyancsak az elmúlt hetekben került sor Semjén Zsolt és a közelmúltban az SZDSZ elnökévé választott Fodor Gábor “több közös pontot” kijelölő találkozójára. Az az ember, aki a korábbiakban az SZDSZ-t hol a “deviáns emberek szavazatára” építő pártnak nevezte, hol “anarcho-nihilista” társaságnak, amelyik tagadja a hagyományos értékeket, szavazótábora a tizenéves fiúcskákat elcsábító “szakállas” pedofilokból, a kábítószeresekből, vagy az “extrém szekták szeánszain önmagukat földhöz verő” alakokból verbuválódik. Semjén, bár fennen hangoztatta, hogy “a KDNP és az SZDSZ között a legélesebb az ellentét”, most az SZDSZ új elnökével egyetértésben határozott esélyt lát, hogy az emberi jogok kérdésében a két párt együttműködjék egymással.

Mindenesetre Fodor Gábor ezzel visszamenőleg, akarva-akaratlan legitimálta a KDNP elnökének korábbi kijelentéseit, aki “olyan bunkó, hogy uszályt lehetne kikötni hozzá” (Gusztos Péter), s azt a “velejéig aljas” (Horn Gábor), “ijesztő, a középkort visszaidéző gondolkodást” (Sándor Klára), amelynek keretén belül Semjén rendre kulturális és emberi salakként bélyegzett meg életmód- és felfogásbeli, érzelmi és gondolkodásbeli alternatívákat, az azonos neműek közötti érzelmi kultúrát pedig alantas ösztönöknek nevezte. Még az Egyesült Államok elnökének is panaszt tett az egyneműek párkapcsolatának törvényesítésére irányuló szándékok miatt. Gúnyos kitételekkel illette a vallási másságot, a neki nem tetsző kisegyházakat lekicsinylő undorral “extrém szektáknak” nevezte, s megvető szavakkal szólt azokról, akik válságos és kilátástalan életük kínjainak enyhítésére az eutanázia vagy az abortusz eszközét választanák stb.

Igaz, a megállapodást követően a KDNP azonnal bizonyította konzekvens magatartását, azt, hogy az emberi jogok tekintetében valóban méltó az SZDSZ-szel (és a Mazsihisszel) való együttműködésre: a meleg büszkeség napjának aljas és ocsmány történéseit az elkötelezett emberjogvédő Semjén nem találta említésre méltónak, ám a turulszobrot védő tüntetésen a KDNP aktivistái a radikális szélsőjobboldaliak társaságában vonultak föl. Erről John Emese, a fővárosi SZDSZ frakcióvezetője Semjén Zsoltnak címzett levelében ekképp számolt be: “az Önök pártja félfasiszta tüntetők mögé sorakozott fel”.

“Arcpirító szégyen, amit ez az ember csinált” – vonta meg Zoltai Gusztáv nem egész egy évvel ezelőtt Semjén Zsolt munkásságának mérlegét. Azóta tizenegy hónap telt el. Máma már nem pirul tovább Zoltai Gusztáv orcája.

Félő, másé sem.