Életének kilencvenedik évében vasárnap este Moszkvában elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin világhírű orosz író. Halálhírét fia, Sztyepan közölte az ITAR-TASZSZ hírügynökséggel. Beszámolója szerint édesapja otthonában, szívelégtelenség következtében halt meg helyi idő szerint nem sokkal éjfél előtt.
 

Forrás: Népszabadság Online

 

A Nobel-díjas író már hosszabb ideje betegeskedett, de aktívan dolgozott. Feleségével, Natalja Dmitrijevnával összegyűjtött művei 30 kötetes kiadásán munkálkodott.

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin 1918. december 11-én  Kiszlovodszkban született. Rosztovban járt egyetemre, majd katonaként szolgált a II. világháborúban. Egy magánjellegű levele miatt, amelyben Sztálint bírálta, 1945-ben letartóztatták. Tizenegy évvel később rehabilitálták.

Ezt követően kezdett írással foglalkozni, legfőbb műveiben a   munkatáborokban szerzett élményeit dolgozta fel, mint az Ivan  Gyeniszovics egy napja című alkotásában, majd A Gulag-szigetcsoport  című regényében.
Szolszenyicin élesen  bírálta a szovjet rendszert, művei a  hatvanas évektől inkább külföldön jelentek meg, mintsem hazájában.  Munkásságát 1970-ben irodalmi Nobel-díjjal ismerték el, de a Szovjetunióban kegyvesztett lett: 1974-ben megfosztották szovjet állampolgárságától, és kiutasították az országból.

Ezután Svájcban, Németországban, majd az Egyesült Államokban élt és alkotott. Oroszországba 1994-ben tért vissza.

Dmitrij Medvegyev orosz elnök az író halálhírének vétele után azonnal részvétét fejezte ki Szolzsenyicin családjának.

Putyin: Szolzsenyicin halálával nagy veszteség érte Oroszországot

Nagy veszteség érte egész Oroszországot Alekszandr Szolzsenyicin halálával – írta hétfőn Vlagyimir Putyin orosz kormányfő abban a részvéttáviratban, amelyet a világhírű író családjának küldött.

A dokumentumban hangoztatta: “Büszkék lehetünk arra, hogy honfitársunk, kortársunk volt. Erős személyiség, bátor, és méltóságteljes egyéniség volt.”

Hozzátette: Szolzsenyicin írói munkássága, társadalmi tevékenysége, hosszú, nehéz életútja példa az önfeláldozásra, az emberek, a haza, a szabadság eszméinek, az igazságosság és az emberiesség önzetlen szolgálatára.

Sarkozy: Szolzsenyicin a XX. századi orosz lelkiismeret egyik legnagyobbika volt

A XX. századi oroszországi lelkiismeret egyik legnagyobbikának nevezte a vasárnap este elhunyt Alekszandr Szolzsenyicint Nicolas Sarkozy.
A francia köztársasági elnök nem sokkal a világhírű orosz író halála után nyilvánosságra hozott megemlékezésében megállapította: egy évvel az orosz forradalom után született, és a szovjet terror hosszú évein át a másként gondolkodás megtestesítője volt.
Sarkozy hangoztatta: Szolzsenyicin tárta fel a világ előtt a  szovjet rendszer valóságát. Nem volt hajlandó elhagyni hazáját, és inkább otthon maradt, hogy leleplezze a hatalom üzelmeit. Az  életével játszott, amikor kiadta a Rákosztály, majd A Gulag  szigetcsoport című műveit, amelyek az elnyomás elleni vádiratokkal  értek fel.

Rendíthetetlensége, eszmetára, hosszú és mozgalmas élete Alekszandr Szolzsenyicint regényes alakká, Dosztojevszkij örökösévé tette, a világirodalom panteonjában a helye – fejtette ki gondolatait a francia államfő.
Az író halála után néhány órával a washingtoni Fehér Ház bejelentette: George Bush szomorúan vette tudomásul, hogy szabadság ilyen nagy formátumú híve távozott az élők sorából, és az elnök mély részvétét fejezte ki a Szolzsenyicin-családnak.

* 

1918. december 11-én született Kiszlovodszkban. Kozák eredetű módos parasztcsaládból származott, anyja nevelte, apja még a fiú születése előtt baleset áldozat lett.
Sok minden érdekelte, a rosztovi egyetem matematika-fizika szakát és a moszkvai irodalmi főiskolát párhuzamosan végezte el, végül matematika- és csillagászat-tanár lett. 1941 októberében bevonult, a világháborúban tüzérként szolgált, többször kitüntették.
Szabadidejében naplót vezetett és novellákat írt. A katonai elhárítás felfigyelt levelezésére, melyben Sztálint Bandavezérként emlegette, s 1945-ben 8 év kényszermunkára ítélték. Moszkva közelében, egy zárt kutatóintézetben akusztikai lehallgató-készülék kifejlesztésével foglalkozott, itt számos kiváló tudóssal találkozott, a börtönfolyosó lett az akadémiája.
Kazahsztánba kerülve kőművesként dolgozott, a lágerben “írt” műveit emlékezetében rögzítette. Szabadon bocsátása után még három évet kényszerlakhelyen kellett töltenie, befőttesüvegben ásta el írásait, közben parkettalerakással foglalkozott. A sztálini kultusz leleplezése után 1956-ban rehabilitálták, s ismét tanár lett Rjazanyban.
1959-ben három hét alatt írta meg kisregényét az Ivan Gyenyiszovics egy napját, amelyet a Novij Mir című folyóiratnak küldött el. A mű 1962-ben, a hruscsovi olvadás idején jelent meg, ebben a saját élményei alapján mutatta be a lágerek rabjainak életét. Egyszerű nyelvezetével és hitelességével revelációként hatott Oroszországban és külföldön is.
Hruscsov 1964-es bukása után azonban már nem közölték műveit a szovjet sajtóban, egyre élesebben támadták, zaklatták. A pokol tornácán és a Rákosztály című regényeket szamizdatban, illetve nyugaton adta ki. Az első egy börtönbeli kutatóintézet világába vezeti be olvasóit, ahol ő is dolgozott.
A tudósok dilemmája: vagy együttműködnek a hatóságokkal, vagy megtagadják azt, és visszakerülnek a munkatáborba. A Rákosztály önéletrajzi alapja: az író Kazahsztánban került rák gyanújával kórházba, de ott szerencsésen felépült. 1967-ben nyílt levélben fordult az írószövetséghez, amelyben szót emelt a cenzúra eltörlése mellett és követelte az ellene indított hajsza leállítását. Válaszul az írószövetség 1969-ben kizárta tagjai közül a renitens írót, Szolzsenyicin pedig Szaharov és mások mellett tagja lett a szovjet polgárjogi mozgalomnak. 1969-ben lett Natalja Szvetlova az élettársa, egyben titkára és lektora is. 1970-ben Szolzsenyicinnek ítélték az irodalmi Nobel-díjat, de nem ment ki Stockholmba, mert félő volt, hogy nem engedik haza. 1971-ben külföldön jelent meg 1914 augusztusa című történelmi regénye, amely az orosz vereséggel végződő tannenbergi csatával foglalkozik, s feltárja a cárizmus hibáit, melyek az 1917-es forradalomhoz vezettek.
1973-ban Párizsban adták ki A GULAG szigetvilág első kötetét (a kéziratot még 1968-ban csempésztette külföldre). Ebben történetíróként és szociografikusként tárja fel a munkatáborok és börtönök rendszerét s az áldozatok szenvedéseit. A műben adatok, emlékezések és interjúk keverednek. Ennek nyomán otthon sajtókampány indult ellene, letartóztatták,
1974-ben hazaárulás vádjával elítélték, majd kiutasították az országból. Stockholmban ekkor vehette át a Nobel-díjat, Zürichben írt röpiratában alkut ajánlott a szovjet vezetésnek: leáll támadásaival, ha lemondanak a nemzetellenes marxizmusról és nemzeti hivatásukat teljesítik. Lenin Zürichben című könyvének 1975-ös kiadása után az Egyesült Államokba költözött, ahol a vermonti Cavendish-ben telepedett le. Kiadta a GULAG 2. és 3. kötetét, majd 1980-ban további két esszét: A tölgy és a borjú a szovjet irodalmi életet mutatja be, A halálos veszedelem az amerikaiak téves Oroszország-képét elemzi. Folytatta történelmi sorozatát, a második rész 1916 októbere, a harmadik 1917 márciusa, a negyedik 1917 áprilisa címmel jelent meg, összefoglaló címe Vörös kerék lett.
Szolzsenyicin az emigrációban egyre inkább erkölcsprédikátori, ideológusi és modernizmus-ellenes filozófusi alapállást vett fel. Konzervatív elvei alapján elutasította a demokrácia és liberalizmus nyugati értékeit, Oroszország számára egy tekintélyuralmi, nemzeti, keresztény rendszert tekintett optimálisnak. A “Szent Oroszország” utolsó képviselőjévé vált, végletesebb prófétává, mint Tolsztoj és Dosztojevszkij volt. Az 1980-as évek közepétől, a gorbacsovi glasznosztynak köszönhetően művei ismét megjelenhettek hazájában.
1990-ben visszakapta állampolgárságát, 1994-ben hazatért, az Orosz Tudományos Akadémia tagja lett, de hatása jóval kisebb volt már, mint korábban. 1991-ben jelent meg Hogyan mentsük meg Oroszországot? című röpirata. 200 év együtt című, 2001-ben kiadott könyve az oroszok és zsidók együttélésével foglalkozik, különösen a népcsoport szerepével a szovjet ellenzéki mozgalmakban.
Szolzsenyicin legjobb műveiben krónikás és vádló, történész és riporter, portréista és dokumentátor, a megkínzottak és meggyilkoltak képviselője, az évtizedeken át titkolt bűnök leleplezője.
Ezt írta magáról: “Irodalmi sorsom nem az én sorsom, hanem azoké a millióké, akik nem tudták már papírra kaparni, elsuttogni, elhörögni azt, ami a börtönben, a lágerben történt velük.” Az író már hosszabb ideje betegeskedett, de még aktívan dolgozott. Feleségével, Natalja Dmitrijevnával összegyűjtött művei 30 kötetes kiadásán munkálkodott. Otthonában, szívelégtelenség következtében halt meg.
 

 

* 

 

Egy nagy író kudarca

 

Forrás: Új Könyvpiac 

Franciaországban például a kötet megjelenése után rohamosan csökkenni kezdett a Kommunista Párt támogatottsága. A Szovjetunió belső helyzetének utólagos ismeretében természetesen elmondhatjuk, hogy erre Szolzsenyicin könyve nélkül is előbb-utóbb sor került volna, neki azonban sikerült alaposan felgyorsítania egy történelmi folyamatot. A GULAG szigetvilág ráadásul távolról sem csak száraz adatgyűjtemény, és nem csak megható emlékműve mindazoknak, akik a szovjet táborokban pusztultak el, hanem nagyszerű irodalmi műalkotás is: az emlékirat, a történelmi esszé, az anekdota-gyűjtemény és a lírai viszszaemlékezés egyedülálló keveréke és megrázó remekműve.

A fentieket azért kívántam leszögezni, mielőtt rátérnék a szerző új könyvének bemutatására, nehogy az olvasó azt higgye, hogy én is Szolzsenyicin baloldali fitymálói közé tartozom. Kevés meghatóbb regényt ismerek a szerző Rákkórház és A pokol tornáca című alkotásainál, A GULAG szigetvilágot pedig, több mint kétezer oldalas terjedelme dacára néhány nap alatt olvastam el, mert egyszerűen nem voltam képes letenni. És most mégis meg kell állapítanom, hogy az idős író ezúttal egy meglehetősen gyenge könyvet tett közzé.

Az Együtt című kötet egy nagyszabású történelmi esszé első kötete. Az oroszok és zsidók konfliktusokkal terhelt kapcsolatát kíséri végig a középkortól 1917-ig. Szolzsenyicin igen nehéz feladatot vállalt: azt kívánja bebizonyítani, hogy a cári kormányzat távolról sem volt olyan zsarnoki, ahogy azt oly sokan állították, s hogy a zsidók (legalábbis részben) maguk is felelőssé tehetők mindazért, ami Oroszországban velük történt. Ez a feladat rendkívül nehéz, mert ez a megközelítés hatvan évvel a holokauszt után óhatatlanul is olyan következményekkel járhat, hogy Szolzsenyicint az antiszemiták fogják ünnepelni, s az antiszemitizmus ellenfelei fogják támadni. Holott egyiket sem érdemelné meg.

Az író szándékának tisztességes voltát nem vonhatjuk kétségbe. Az antiszemitizmus érvei távol állnak tőle. Sajátos értékrendjében viszont az orosz nép áll az első helyen, ezt követi az orosz állam, majd a zsidók, akiknek még mindig vannak mentségeik, s végül a forradalmárok. Ez utóbbiakat Szolzsenyicin felelőtlen felforgatóknak tekinti, akik egy elviselhetően erőszakos és korrupt rendszert egy sokkal zsarnokibb kormányzattal váltottak fel. Számukra már nem keres mentséget. Ez az értékrend azonban óhatatlanul is igazságtalan minősítésekre, összehasonlításokra ad alkalmat. Egy ilyen vizsgálódás során, amelyben szerzőnk Dosztojevszkijt idézve kijelenti, hogy az oroszok és zsidók közti „nézeteltérésekért talán nem kizárólag az oroszokat terheli a felelősség” (524. o.), óhatatlanul is a zsidókra nézve kedvezőtlen tényezők fognak nagyobb hangsúlyt kapni. Nagyon nehéz úgy kritizálni a zsidók magatartását, hogy ne adjunk érveket az antiszemitáknak – és ez sajnos Szolzsenyicinnek sem sikerült.

Az orosz népet ugyanis Szolzsenyicin minden áron mentegetni próbálja: az olvasónak néha úgy tűnik, hogy kizárólag a zsidók kereskedelmi tevékenysége miatt fogyasztottak annyi vodkát Oroszországban, máskor pedig a szerző a forradalmárokat okolja a pogromokért (243, 259. o.). „Történelmi tény – írja a 130. oldalon, – hogy a katonai szolgálatnak a zsidóság körében való bevezetésekor a hadköteles férfiak igyekeztek minden úton-módon kivonni magukat az alól.” Már csak egyetlen mondat hiányzik: pontosan erre törekedtek az orosz hadköteles férfiak is. Ezt a mondatot azonban csak 62 oldallal később találjuk meg. Még visszásabbnak tűnik, hogy a szerző igazolni próbálja az orosz egyetemeken bevezetett numerus clausus gyakorlatát. Úgy érvel, hogy az egyetemeket az Orosz Birodalom valamennyi lakosának adóiból tartották fenn, ezért úgy lett volna igazságos, ha valamennyi népcsoport egyenlő arányban képviselteti magát a felsőoktatásban. (337. o.) Hasonló logikával azt is elmondhatnánk, hogy a gazdagok sokkal több adót fizetnek be a szegényeknél, tehát elsősorban az ő gyermekeik számára kell helyet biztosítani az adóikból fenntartott egyetemeken. Máshol azt veti fel, hogy a numerus claususszal csak a forradalmi mozgalmakat próbálták visszaszorítani (266. o.). Egyik érvelés sem túlzottan meggyőző az olyan olvasók számára, akik szerint nem a származás, hanem a tehetség alapján kellene megkülönböztetni egymástól a fiatalokat a felsőoktatásban.

Az 1917 utáni állapotok ismeretében Szolzsenyicin olyannyira megértő az orosz cári állammal is, hogy ezzel óhatatlanul sötétebb színben tünteti fel annak valamennyi (zsidó és nem zsidó) ellenfelét. Először a 37. oldalon figyeltem fel erre, ahol a következő mondat olvasható: „Ezek után jött el az 1772-es év, amikor Lengyelország első felosztása lehetővé tette az Orosz Birodalom számára, hogy bekebelezze a mintegy százezernyi zsidó lakossággal rendelkező belorusz területeket.” A mondat alapján úgy tűnik, az Orosz Birodalommal csak úgy megtörténtek a dolgok, melyeket passzívan eltűrt, esetleg néha élt a kínálkozó lehetőségekkel… Eljött egy év, amely lehetőséget nyújtott erre is, arra is… Tavaszi vetésre, nyári aratásra, Lengyelország felosztására… Mintha nem éppen az orosz állam játszott volna vezető szerepet Lengyelország fokozatos megsemmisítésében! Szolzsenyicin (érthető módon) annyira gyűlöli az 1917 utáni orosz államot, hogy túlságosan megértővé válik az 1917 előttivel, és igen szigorú mindazokkal, akik nem támogatták határozottan. Főleg a zsidókkal, mert úgy vélekedik, hogy e népnek a cári államtól elszenvedett tényleges sérelmeit alaposan felnagyították. Ezért aztán éles reflektorfényt vet a zsidó nép valamennyi vitatható tulajdonságára és törekvésére, anélkül, hogy ugyanilyen éles szemmel hívná fel a figyelmet más népek (mondjuk az orosz) hasonló vonásaira.

Szolzsenyicin újra és újra elmondja, hogy az Orosz Birodalomban nem csak a zsidók szenvedtek a jogi egyenlőtlenségtől (347. o.), mintha ez bármennyire is csökkentené az egyenlő jogokért vívott harcuk jelentőségét. Újra meg újra felemlegeti, hogy ki tudták játszani a számukra kedvezőtlen intézkedéseket (351. o.), meg tudták vesztegetni a korrupt cári tisztviselőket, s e módon javíthattak helyzetükön. Csakhogy nem éppen megnyugtató, ha egy rendszer elnyomó jellegét csak a korrupcióval lehet mérsékelni. Az író még azt is megemlíti, hogy a zsidók az Egyesült Államokban sem kaptak olyan különleges jogokat, amelyeket a cári Oroszországban követeltek – csak éppen azt nem említi meg, hogy az amerikai parlamentáris demokrácia világában nem is volt szükség a szabadságjogok olyan biztosítékaira, amelyeket a cári Oroszországban szükségesnek tekintettek.
Az pedig kifejezetten visszataszító, hogy Szolzsenyicin számára nagyobb igazságtalanságnak tűnik egy-egy pogrom halálos áldozatai létszámának felnagyítása a nyugati lapokban, mint maga a pogrom. Ismételten és dőlt betűkkel közli olvasóival: „Semmilyen kegyetlenség vagy erőszak nyoma nem volt megfigyelhető a testeken.” (394. o.) Mintha magánál a pogrom megrendezésénél is nagyobb bűn lenne, hogy Nyugaton eltúlozták egy-egy orosz pogrom kegyetlenségét!

Talán az a fő probléma, hogy Szolzsenyicin nem történész, hanem író, s mégis történészként próbál megközelíteni egy rendkívül bonyolult és végtelenül érzékeny problémát. Bár forrásait tíz oldalon át sorolja, néha mégis úgy érzem, ilyen átfogó feldolgozáshoz mégsem nézett át elegendő könyvet. Például kifejezetten furcsa, hogy nem tud a magyarországi tiszaeszlári vérvádról, meg sem említi azt, holott érveléséhez több helyen is felhasználhatná (379, 516. o.). Amikor pedig arról ír, hogyan is lehetett volna elkerülni a 20. század szörnyűségeit, egészen különös megjegyzéseket tesz: „Csak úgy óvhatjuk meg magunkat az ilyen hibáktól, ha hagyjuk, hogy az isteni erkölcs irányítson bennünket…” (513. o.) „Ha megőriztük volna azt a tisztaságot és azt az erőt, amit valaha radoneji Szent Szergej belénk lehelt, a világon semmiféle összeesküvéstől nem kellett volna tartanunk…” (483. o.) Valóban ilyen egyszerű lenne a megoldás?

A fordítás néha megdöccen, egy-két mondat kifejezetten magyartalanul hangzik, például a következő: „… megváltozott az orosz társadalom hozzáállása is a zsidóság irányában” (221. o.). Hibák és tévedések is „becsúsztak”: a berezinai átkelésből például borogyinói átkelés lett (80. o.), Lassalle, Buckle (275. o.) és Kautsky (308. o.) nevét nem tudták helyesen leírni, a „szuverenitás” nem „teljes állami függetlenséget” jelent (421. o.), Clemenceau pedig nem „olyan volt, mint a tigris” (424. o.), hanem „tigris” néven emlegették. A kötet jegyzetei pedig végképp zavarba ejtenek. Vajon miből gondolták a szerkesztők, hogy az olyan olvasó, akinek lapalji jegyzetekben kell elmagyarázni az apátia, a proletár, a protekció, a reakciós, az intelligencia, a díszpolgár, a renegát, a bolsevik, az abszolutizmus és a fogyasztási adó fogalmak jelentését, el fogja olvasni a könyvet?

Tulajdonképpen azt sem tudom, milyen olvasótábornak ajánlhatjuk e könyvet. A történészeket zavarni fogja, hogy a szerző mások műveiből ollózott össze egy meglehetősen vaskos kötetet. Azt is kifogásolhatják, hogy olykor túlságosan is megbízik forrásaiban, az orosz állam hivatalos jelentéseiben, dokumentumaiban, anélkül, hogy ezek hitelességét megvizsgálná. Az orosz társadalom érdekeit pedig gyakran azonosítja az orosz állam érdekeivel. A nem történész olvasók számára pedig minden bizonnyal fárasztó lesz végigolvasni egy több mint félezer oldalas, meglehetősen száraz idézetgyűjteményt. (És ez még csak a teljes mű első kötete!) A GULAG szigetvilág szöveg-tengerét anekdoták, lírai betétek, portrévázlatok és megrázó történetek tették olvashatóvá. Ilyesmit e kötetben hiába is keresnénk. A GULAG szigetvilágot az üldözöttek és elnyomottak iránti együttérzés hatotta át. E kötetben néha különbséget tesznek elnyomott és elnyomott között. Szomorú, hogy a legnagyobb íróknak sem sikerül mindig remekműveket alkotniuk.