„Itt most kőkemény zsidózás lesz – biztos, hogy maradnak?”

Hogy mi sül ki abból, amikor egy démoni, egy meleg, egy vér- és egy műzsidó ül le egymással beszélgetni saját identitásukról? Harsány humor, némi kognitív disszonancia, és három elgondolkodtató végkövetkeztetés.

Forrás: Heti Válasz

 

 

Tabuk nélkül a zsidókérdésről

A Bálint Ház a minap megrendezett Zsidókérdés másként című beszélgetése a következő mottóval hirdette magát: „(Majdnem) minden, amit a zsidókról gondolsz, de soha nem merted kimondani.” A diskurzus apropóját Howard Jacobson brit író nemrég megjelent regénye, A Finkler-kérdés adta.

A könyv három Londonban élő ember történetén keresztül veti fel a barátság, szerelem és zsidó identitás kérdését, sok humorral fűszerezve. Akik pedig a műből kiindulva a Magyarországon élő zsidóság identitását körüljárták: Borgula András színházi rendező, Hajdú Eszter filmrendező, Lovas Nagy Anna író, és Till Attila médiaszemélyiség.

Az este moderátora, Pikó András (Klubrádió) így köszöntötte a közel nyolcvanfős hallgatóságot: „Itt most kőkemény zsidózás lesz – biztos, hogy maradnak?” Miután kórusban hangzott az igenlő válasz, néhány zsidó anekdota után fel is merült az első kérdés: antiszemita-e az, aki nem-zsidóként zsidó vicceket mesél? Borgula András szerint addig, amíg a humor „felzsidóz”, azaz pozitívan különböztet meg, nincs vele gond. Például az a stand-up comedy-s passzus, hogy „Ahhoz, hogy sikeres üzletember légy, három dologra kell ügyelned: légy éber, stréber és héber!”, számára kifejezetten elismerő poén.

A beszélgetés ezek után egy vezérfonál mentén haladt tovább: milyen a mai magyar zsidó identitás, és hogyan viszonyulhatunk hozzá? Míg a társaság férfi tagjai jellemzően a kérdés abszurditásának vicces oldalát ragadták meg, a nők inkább a szomorú történelmi események nézőpontjából közelítettek a témához. Közösen megtalált válaszuk végül mégis egybecsengett, a közönség pedig a végén elgondolkodó arccal távozott.

A történet nyilván nem egyszerű, hiszen a zsidókérdés olyannyira érzelmekkel és másodlagos, rejtett jelenségekkel telített, mely szó használata sokak szerint önmagában is antiszemitizmus. És ki egyáltalán a zsidó? A modern demografikus meghatározás szerint legszűkebb értelemben az, aki magát nyilvánosan is annak tartja (core Jewish population). Kicsit tágabban értelmezve az, aki zsidó szülőktől származik, függetlenül attól, hogy magát zsidónak tekinti-e vagy sem (extended Jewish population). Legáltalánosabban pedig az, aki nem született zsidónak, csak házastársa és gyermekei azok (enlarged Jewish population). A beszélgetőtársak között mind a három csoportnak akadt képviselője, és a zsidókérdésre adott válaszaikat saját identitásuk meghatározásából kiindulva fogalmazták meg.

Till Attilla „műzsidónak” nevezte magát, mert bár nem zsidónak született, felesége és gyermekei révén „lassan elzsidult”. Családja nem él vallásosan, de fontosnak tartja, hogy gyerekei pozitívan éljék meg származásukat. Borgula András, a Gólem Színház alapítója harmadik generációs „vérzsidóként” azt mondja: „Nem bánom, ha lezsidóznak, hiszen az vagyok.” A társadalomban élő előítéletek leküzdésében kulcsfontosságúnak tartja, hogy a zsidó népesség ne veszítse el öniróniáját, és pozitívan gondolkodjon magáról. Sajátos humorával így foglalta ezt össze: „A zsidóságot végre ne a holokauszthoz kössük, hanem jó dolgokhoz, mint például a milliárdos nagybácsihoz.” Hajdú Eszter Schiffer Pál-díjas rendező, aki dokumentumfilmjeiben olyan emberekkel és közösségekkel foglalkozik, akiket kirekeszt a környezetük, a zsidókérdést nem tartja viccesen kezelhető témának. Szerinte egy haláltábort túlélő embernek nem marad humorérzéke. Számára identitásának kialakításában fontos volt a „démonikus erővel felruházott zsidó nő” képe, aki azzal, hogy utódot szül, a nép jövőjének zálogává válik. Azt is hozzátette, hogy őt mindig az bántja legjobban, amikor egy zsidó zsidózik.

Lovas Nagy Anna író könnyed öniróniával summázta önazonosságának paradoxonát: „Engem nem azért utálnak, mert zsidó vagyok, hanem mert buzi. Ez rendkívül kellemes állapot.” Szerinte egyébként ma még idealizmus az, hogy egy magyar zsidó zászlóval a kezében meneteljen a március 15-i felvonuláson. A zsidó önazonosság kérdése számos történelmi örökséggel is terhelt. A vészkorszak utáni zsidóság számára kihívás volt választani az egymásnak ellentmondó identitásformák közül. Lehetett asszimiláns, aki szakít a múltjával, és azonosul az őt befogadó csoporttal. Lehetett kettős identitású, aki zsidóságát megőrizve magyarnak is vallja magát, és szembenéz az ebből adódó kihívásokkal. De lehetett disszimiláns is, aki csak zsidó származását vállalja, és ezzel elfogadja a magyar társadalmon belüli elkülönülését.

A vitában résztvevők a mai helyzet kialakulását a rendszerváltás utáni változásokból vezették le. Az 1989-ben beköszöntő zsidó közéleti reneszánsz során megnőtt a zsidók aktivitása nemcsak a pártokban, de a kulturális, az oktatási, a sport- és a hitéletben is. Folyóiratokat (Múlt és Jövő, Szombat) és kiadókat (Makkabi, Múlt és Jövő) alapítottak vagy indítottak újra, idegenforgalmi és vendéglátóipari cégeket hoztak létre. És bár bizonyos antiszemita jelenségek újra nyilvánossá váltak, a hazai zsidóság újból hagyományos útját kezdte el járni. Megjelent és uralkodóvá vált egy hagyományaihoz és felekezetéhez ragaszkodó, Izraelhez erősen kötődő, kettős identitását büszkén vállaló közösség.

A beszélgetőtársak végül három dologban értettek egyet. Egy: a zsidóság sokszor önmagán belül is kirekesztő magatartást mutat, előítéletekkel közelít a tőle idegen csoportokhoz, és ezen változtatnia kell, ha toleranciát vár a környezetétől. Kettő: a fiatal zsidó nemzedék szabadulni akar a holokauszt rémképétől, és identitását hagyományokon alapuló, de pozitív és előremutató ideákhoz akarja kapcsolni. Három: a zsidóság – hagyományainak megőrzése ellenére is – olyanná válik, mint a nemzet, amelyben él. Ha a magyarok nem büszkék nemzetükre, a közöttük élő zsidók sem lesznek azok. És ha a magyarok nem tudják elfogadni a közöttük élő zsidókat, akkora zsidók sem fogják elfogadni a magyarokat.