Ki az igazi embermentő?
Magyarországnak nincs szüksége embermentő intézkedésekre. Éberségre azonban igen. A napokban kaptam egy elektronikus levelet egy ilyen e-mail címről: “mindenzsidolognifog”.
forrás:nepszava.hu
Nem tudom mennyire ízléses Raoul Wallenberg születésének centenáriumán is Orbán Viktort idézni. Azon tűnődöm: szabad-e a napi politikának beszivárognia az örömteli és mégis kegyeletes emléknap és -év gondolatai közé? Ha a magyar kormányfő pillanatnyi kommunikációs érdekeit fontosabbnak tartja annál, mint hogy a második világháború utolsó éveiben több tízezer zsidó megmentésében oroszlánrészt vállaló Raoul Wallenberg, Carl Lutz, Sztehlo Gábor, Friedrich Born, Jane Haning vagy Salkaházi Sára – valamennyiük nevét rakpart őrzi a budapesti Duna-parton – által méltán kiérdemelt embermentő fogalmat elorozza, akkor a humanizmus, a bátorság és az önfeláldozás szimbólumává váltak emlékének adózunk azzal, ha idézzük a kedves vezető szavait: “A kormány válságkommunikációjának gerincét az országmentő harc és embermentő intézkedések hangsúlyozása adja majd.”
Akadnak jelzők, amelyek egyetlen történelmi időszakhoz kötődnek, még akkor is, az utódok között szép számmal akadt olyan, aki békés vagy kevésbé nyugalmas körülmények között megmentette egy vagy több embertársa életét. A mai Magyarország polgárai közül is akadnak nem kevesen, akik ezt megtették vagy megtennék. Az embermentés azonban korfüggő, az 1940-es évekhez kötődő. A 21. század egyetlen demokratikus kormányától sem várják el – talán még a rájuk szavazók sem -, hogy országot, embert mentsenek békeidőben. Az ilyen magatartás ugyanis csak szörnyű korszakokban, az elembertelenedés időszakában lehetséges.
Egy olyan házban lakom, amelynek ablaka az újlipótvárosi, Bauhaus-házak övezte Raoul Wallenberg utcára néz, egy olyan városrészben, amelynek parkjából a Rákosi-korszakban egyetlen éjszaka eltűnt a svéd diplomatára emlékező szobor, még mielőtt felavatták volna. Három esztendő múlva – a mifelénk megszokott módon – tartalmában is átlényegülve helyet talált magának egy alföldi nagyváros gyógyszergyárának bejárati kapuja előtt. A kígyóval viaskodó férfialak, amely a fasiszta fenevadat volt hivatva legyőzni, új értelmet nyert és immár az emberiség harcát a jelképezi a betegségek ellen. Pátzay Pál szobrászművész arra kapott megbízást – magánszemélyektől -, hogy alkotása a budapestiek háláját fejezze ki, Debrecenben pedig már a betegek köszönetét tolmácsolta.
(Az ősz mester számára a változó világ újragondolt szimbólumvilága aligha volt idegen, hiszen a Duna budai partján egy másik parkban álló ifjú lovast ábrázoló szobra is egy másik rendszerben egy dunántúli nagybirtokost emlékeztetett kastélya előtt fiatalon elhunyt gyermekére.) Wallenberg emlékművének utóélete legújabbkori történelmünk megannyi fintorát is tükrözi. Az eredeti emlékműnek – kígyóról lévén szó – kihúzták a méregfogát, és kellően apolitikussá vált ahhoz, hogy másodpéldányát a műgyűjtő szenvedélyéről híres egykori indonéz elnöknek, Ahmed Szukarnonak eladják.
A mindent sötét szemüvegén keresztül szemlélő prezident budapesti látogatásán – éppen negyven esztendővel ezelőtt – magával is vitte a szobrot a szigetország fővárosába, Dzsakartába, ahol az elnöki palota díszeként állították fel, és csak abban reménykedhetünk, hogy nem esett áldozatául az elmúlt évtizedek politikai cunamijainak. De az idő igazságot szolgáltatott Wallenberg emlékének is. Hosszú huzavona után 1999-ben most már az eredetileg megálmodott helyen, a Szent István parkban is felállították a kígyóval viaskodó férfi szobor másolatát.
Ezen a környéken állt a nemzetközi gettóban az a körülbelül harminc védett épület, amelyet a népnyelv – egyébként teljes joggal – csak “svéd házakként” emlegetett. A gettót a nyilasok hozták létre a nemzetközi védelem alatt álló zsidók számára. A Szent István parki szoborállítást megelőzte azonban a Szilágyi Erzsébet fasori emlékmű felavatása. A kezdeményező ezúttal sem a magyar kormány volt, hanem Nicholas Salgo amerikai nagykövet, az 1980-as években. Az ügy jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Varga Imre alkotásának felállítására személyesen Kádár János adta meg az engedélyt.
Az embermentő Raoul Wallenberg személyével nem tudtak mit kezdeni a rendszerváltás előtti kormányok. Nem az életével, hanem máig tisztázatlan, méltatlan halálával. Utcájának emléktábláján gyermekfejjel évtizedekig ezt olvashattam: “Eltűnt 1945. január 17-én Budapestről.” A kegyetlenül száraz mondat féligazságot tükrözött. Valóban soha többé nem látták a svéd diplomatát az Újlipótvárosban. Az utcanév-tábla azonban azt sugallta, hogy Wallenberg utcai harcok áldozata lett, netán rejtélyes baleset érte. Az orosz csapatok éppen ezen a napon vonultak be Pestre. A svéd diplomata – saját akaratából – elment a parancsnokságukra. Szeretett volna az Alföldön lévő főhadiszállásra kerülni.
A képlet jól ismert: akárcsak 11 év múlva Nagy Imrét, az orosz katonai parancsnok letartóztatta. Fogságba, a moszkvai Ljubjanka-börtönbe került. A hivatalos verzió szerint 1947-ben itt halt meg. Tán kivégezték. A legfrissebb kutatások szerint még évekig, haláláig raboskodott.
Magyarországnak nincs szüksége embermentő intézkedésekre. Éberségre azonban igen. A napokban kaptam egy elektronikus levelet egy ilyen e-mail címről: “mindenzsidolognifog”.
