“Homofóbia” vagy gyűlöletfüggőség?

Forrás: Népszabadság

A tavalyi ellentüntetés kétségtelenül növelte a figyelemkeltő hatást, de a rendőrség nem fékezte meg az atrocitásokig fajuló hangoskodást, és így elégtelen fellépése került a közbeszéd előterébe. Mégis lehet, hogy a homoszexuálisok bántalmazása okozta együttérzés hozzájárult egy nagy lépéshez alkotmányos jogaiknak az elismerésében: a bejegyzett élettársi kapcsolat törvényes elfogadásához. Ez jelenlegi formájában korlátozza ugyan az örökbefogadást, egyébként azonban a házassággal egyenlő jogokat ad az olyan pároknak (nemre való tekintet nélkül), amelyek az anyakönyvvezető előtt kijelentik, hogy ilyen kapcsolatban akarnak élni. Ez még akkor is igen nagy lépés, ha azóta a – magát keresztényinek tartó, de inkább farizeusi – KDNP bejelentette, hogy az Alkotmánybíróságnál indítványozza a törvény megsemmisítését.

Az, hogy a hasonló felvonulást idén a budapesti rendőr-főkapitányság hetekkel az esemény előtt elutasította, majd – a felháborodásra reagálva – mégis engedélyezte, alkalmat adhatott a rendőrségnek a felkészülésre, az esetleges ellentüntetések kordában tartására, az atrocitások meg-akadályozására. És ami fontosabb: e korai figyelemfelhívás módot nyújtott arra, hogy az e másság elfogadását elősegítő társadalmi eszmecsere a tavalyinál korábban elkezdődjön, és kiterjedjen a homoszexualitás ellen várhatóan fellépők, az ellentüntetők megértésére is. Mert azzal nem sokra megyünk, ha “lehomofóbozzuk” a köcsögözőket vagy akár azt, aki az orvosi kamara honlapján betegségnek nevezte a homoszexualitást.

Azért teszem idézőjelbe a gyakorta hallott “homofób”-ot, mert ilyen vonatkozásban helytelen e szó használata, és ez az – olykor tettlegességre vetemedők – ellenzők téves megítéléséhez is vezethet. E szóösszetétel valójában az azonos neműektől minket szexuálisan távol tartó – vagyis heteroszexuális identitásunkat védő-erősítő – érzés eltúlzott megnyilvánulására utal (homo ugyanis azonost, a fóbia pedig kóros félelmet jelent). Ahogyan acrofóbián azt az indulati reakciót értjük, ami a szakadék szélétől hőköltet vissza.

Sajnálatos módon általában “homofóbnak” nevezik (tévesen) a homoszexuálisok iránt fékezhetetlen ellenszenvvel viselkedőket – s itt a “homo” mintegy a homoszexuális rövidítése, a fóbia pedig úgy kerül ide, mintha a homoszexuálisok agresszív elutasítása bizonyítottan fóbia lenne. Pedig ennek ismert a cáfolata: egyazon csoporton mérték föl a homoszexuálisok iránti magatartást, a szexuális vonzalmat, félelmet és szorongást meg az egyéni hajlamot az undorra, utálatra. Kitűnt, hogy a fenti értelemben a “homofóbia” a fóbiánál sokkal összetettebb kényszerképzet, sokkal inkább a rasszizmusra üt.

E (kétszeresen hibás értelemben) tartották sokan a pesti “melegbüszkeség” felvonulás ellentüntetőit homofóboknak. Súlyos hiba azonban az ilyen gyűlölködőket és gyűlöletszítókat a fóbiások közé sorolni. A valóban fóbiáktól szenvedők ugyanis megértést és (orvosi) segítséget érdemelnek. Viszont a tettleges ellentüntetők veszélyes szociopatológiája szigorú elítélést érdemel. (A tavalyi ellentüntetők semmiképp sem voltak fóbiások; a fóbia a tőle szenvedőt távol tartja félelme, iszonyodása tárgyától, míg a tüntetők – különösen a “köcsögökkel” ölre menni vágyók – mindent megtettek, hogy közelükbe kerüljenek.)

Tőlünk nyugatra a szexualitás sokféleségének korábban is sokkal szélesebb elfogadottságával találkozhattunk. Pár évvel ezelőtt Kölnben voltam feleségemmel egy ilyen felvonulás idején. Karneváli légkör lengte be az eseményt: három-négysornyi néző övezte útjukat, s megtapsolták, lelkesen buzdították a feldíszített, gördülő dobogókon a biológiai nemiségükben bizony olykor nehezen meghatározható szereplőket. Egyetlen rossz szót sem hallottunk. (New Yorkban ez már évekkel korábban is így volt.) Mi a tolerancia terén ettől sajnos még távol állunk.

Meg kell vizsgálnunk tehát, hogy a homoszexuálisok milyen megítélése vezethetett a tavalyi felvonuláskor történtekhez, a botrányos áltudományos kijelentéshez és más gyűlöletbeszédhez.

Visszatérő kérdés, hogy a homoszexualitást természetesnek vagy természetellenesnek tarthatjuk-e? E felvetés emberjogilag irreleváns, hiszen a jognak minden polgárt védenie kell, függetlenül attól, hogy – törvényt nem sértő – habitusát mi határozza meg. Az pedig történelmi kérdés, hogy miként vélekedtek e jelenségről különböző korokban – például az ókori Júdeában avagy Athénban. Ezért nehéz megérteni, hogy miért vannak sokan még napjainkban is, akik egyházi – bibliai – tanításokra hivatkozva ítélik el az egyneműek közötti szexuális kapcsolatot, aktust. Pedig a bibliai történetek, a mózesi törvények, a Tóra számos olyan magatartást, viselkedést tartott épp annyira elítélendőnek, büntetendőnek, mint a homoszexualitást, amely a nyugati világban már rég nem esik ilyen megítélés alá. A bibliai korban például elfogadott volt, hogy az özvegyasszonyt elhunyt férjének fivére termékenyítette meg; Isten halállal sújtotta Júda másodszülöttjét, Onánt, mert ezt elmulasztotta. Önös érdekből “a földre vesztegeti vala el a magot, hogy bátyjának magot ne támasszon”.

Az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatot illetően csak feltételezhetjük, hogy a homo- és heteroszexuálisok által is gyakorolt aktusnak nevet adó Szodoma népét ezzel vádolta az Úr, amikor Ábrahámnak megvallotta: el akarja pusztítani őket, “mivelhogy az ő bűnök felettébb megnehezedett”. Végül csak akkor pusztította el őket, amikor a nomád népeknél mindennél előbbre való vendégjogot sértették meg. Arra, hogy Lót feltételezte: Szodoma férfijai meg akarták erőszakolni a házába fogadott két férfit, leginkább abból következtethetünk, hogy helyettük két szűz lányát ajánlotta fel nekik. Csakhogy az ilyen történetek bennünket nemigen igazíthatnak el. Mások a szokásaink, erkölcsi normáink: lányainkat így ki nem szolgáltatnánk.

A soktucatnyi – megszegését többnyire halálra kövezéssel sújtó – mózesi tilalom között szerepel természetesen a sabbath megszegése, de például az is, hogy “kétféle szövetű ruha ne legyen rajtad”. Az ilyen tilalmakat csak a leghithűbb ortodoxia hívei tartják manapság betartandó vagy betartható útmutatásnak, parancsnak – de ők sem hajtják végre a megkövezést.

A minden vallásnak egyenlő jogokat biztosító szekuláris demokráciánkban nem tekinthetjük mindünkre érvényesnek vagy kötelezőnek az egy-egy népet, népcsoportot Istenéhez, istenképéhez kötő törvényeket, szokásokat. Legyen az körülmetélés vagy keresztség, cölibátus vagy poligámia. Természetfeletti eredetűnek vélt kinyilatkoztatások, ősi, misztikus metaforák nem lehetnek mai mércéi az elfogadhatónak és az elítélendőnek.

Mai tudásunkkal tehát mindazt természetesnek tarthatjuk – és kell tartanunk -, ami biológiai, fiziológiai, hormonális, mentális természetünkből fakad. Persze e viselkedésmódok – akár géndetermináltak, akár (részben) tanultak – összhatásukban deviáns viselkedéshez is vezethetnek. Vagyis ami természetes, az lehet rossz is. Míg gyakran jónak, embervoltunk magasztos megnyilatkozásának tartjuk azt, ami teljesen természetellenes. Egy példa: ünnepeljük az atlétát, aki legyőzi testének természetes gátló mechanizmusait, a másokat megállító fájdalmat, és csak a célvonalon túl esik össze. És vannak, akik érdemnek tartják a legtermészetellenesebb állapotot, az életen át megőrzött szüzességet.

De vissza az egyik alapkérdéshez: vajon mit értenek homoszexualitáson az ellene – akár erőszakosan is – fellépők? Trágár megnevezéseik (köcsög, buzi) többnyire vagy talán kizárólag férfiak közötti nemi kapcsolatra utalnak. Pedig hiteles tanulmányok szerint a nők között sokkal gyakoribb – főként az alkalmi – homoszexuális kapcsolat. A hatvanas-hetvenes években Észak-Amerikában különösen elterjedt kommunák és a gruppenszex tanulmányozói megfigyelték, hogy míg majdnem minden nő részt vesz a saját nemével folytatott szexuális aktusokban – vagy legalábbis erotikus “játékokban” -, a férfiak meg sem érintik egymást. Vagy éppen bocsánatot kérnek, ha véletlenül megérintenek egy másik férfit. Ez elég általános jelenség, olyanynyira, hogy a hármas szexben általában preferált a két nő, egy férfi kombináció: ilyen helyzetben a nők elhitethetik magukkal, hogy bármit tesznek is hármasban, nem kell magukat leszbikusoknak tartaniuk. A férfiúnak pedig – ilyen hármasban – nem kell ügyelnie, hogy meg ne szegje a sok nyugati kultúrában nagyon erős “férfit ne érints” tabut.

Aligha érthetjük meg a tavalyi “melegbüszkeség” napján történteket (vagy aligha készülhetünk fel az idén várhatóra) csupán szexuális hajlam és attitűd alapján, ugyanis az ellentüntetők csoportja aligha volt homogén: lehettek köztük például olyanok is, akik elsősorban politikai indíttatásból vettek részt. Azok között, akiket valóban a homoszexualitás iránti ellenérzéseik vezéreltek, lehettek olyanok is, akik a magukban fölfedezett vagy vélt homoszexualitás miatt gyűlölik magukat (internalized “homofóbok”) és annyira rettegnek a lelepleződéstől, hogy álcázásul a legnyersebben támadnak ismert vagy gyanított homoszexuálisokra. Eközben irigyelhetik is azokat, akik képesek vállalni szexualitásukat. Azonban nem érthetjük meg az események elfajulásának az okát, ha azt csak ezekben a jól ismert jelenségekben keressük. És akkor sem, ha a kurucinfó és a Jobbik szerepéből kizárólag politikai célokra következtetünk.

Hát akkor?

A tavaly előtti és tavaly őszi atrocitásokhoz (tévészékház!) vezető politikai tüntetések sora – beleértve az ezekhez csatlakozott-toborzott csőcselék viselkedését – fenyegetően mutatta: vannak, akik szinte bármikor készek zsidózni, cigányozni, tojást vagy éppen utcakövet dobálni. Ezek között akadnak nemcsak balhét kereső “futballhuligánok”, hanem ami sokkal veszélyesebb, vannak gyűlöletfüggővé vált személyek is. Ezen azt értem, hogy vannak szerencsétlen, frusztrált emberek, akiknek olyannyira inger- és eseményszegény az életük, érzelmileg annyira “alultápláltak”, hogy már csak a gyűlölet hozza izgalomba őket, indítja be szervezetük mozgósító (pl. adrenalin) és agyuk endorphin- és más hangulatemelő rendszereit. Ezek a hormonkoktélok a drogok kiváltotta eufóriához hasonló mechanizmussal működő állapot forrásai lehetnek, és így függőséget okozhatnak. Miként, ha az “endorfin rush”-t szintén kiváltó habitussá vált hosszú távú futás, kocogás valamiért (pl. bokaficam) elmarad, gyötrők lehetnek az elvonási tünetek.

Sokféleképpen küzdünk a drogfüggőség ellen, de szinte semmit se teszünk a sokkal veszélyesebb s egyre fokozódó, terjedő gyűlöletfüggőség ellen. A kábítószerfüggés “csak” a kábítószer fogyasztóját és esetleg szoros környezetét teheti tönkre, s a drog továbbadásával viszonylag lassan terjed – a gyűlöletbeszéd viszont egyszerre százezreket érhet el, ezreket tehet áldozatává és százakat gyűlöletfüggővé. A gyűlölet és első fokú megnyilatkozása, a verbális agresszió ugyanis tettlegesség nélkül is okozhat mély, nagyon lassan vagy egyáltalán be nem gyógyuló lelki sebeket.

Ezért ajánlottam már 2003-ban (Magyar Hírlap, november 22.) Szólásszabadság: jog vagy privilégium? című írásomban “a nyolc napon túl gyógyuló lelki sérülés – a testi sértéssel legalább egyenrangúan szankcionált – büntetőjogi kategóriájának bevezetését”. Ma már nagy irodalma van a poszttrauma szindrómának és diagnosztikájának: szakértői a lelki sérülésről is bizonyára megállapíthatják, hogy nyolc napon túl gyógyul- vagy gyógyult-e. Márpedig a testi és lelki jólét egyenértékű: védenünk kell mindkettőt már csak a pszichoszomatikus kölcsönhatások miatt is.

A lelki sérülés a testinél sokkal vészterhesebb lehet. Hosszantartó hatására egy példa: pár évvel ezelőtt egy mexikói származású fiút súlyosan bántalmaztak Texasban – egyebeken kívül horogkeresztet metszettek a mellkasára. “Bűne” az volt, hogy latino létére fehér lánnyal csókolózott. Több műtétet követően három hónap alatt testileg felépült, de lelki sebei nem gyógyultak be: egy év múltán öngyilkos lett. Ez az eset azért is nagy port vert fel, mert akkor zajlott Amerikában a szövetségi “hate crime”, vagyis a gyűlöletbűnözést büntető törvény kiegészítése. (Ehhez a törvényhez hasonló a magyar Btk. 174/B. §-ában szabályozott “Nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak” szankcionálása.) Ilyen törvényeket – amelyek kiemelten szankcionálják a gyűlöletből fakadó bűntetteket – már több amerikai államban kiterjesztettek a szexuális orientáció szerinti kisebbségek elleni cselekményekre, uszításra is. Mert ezeknek kimondatlanul is mindig egy a célja: egy népcsoport megfélemlítése, majd – megfelelő össztársadalmi-bírósági védelem híján – az ellenük irányuló hazugságkampányok, zaklatások fokozásával alkotmányosan garantált emberi méltóságuk, végső fokon ember voltuk erodálása.

Mindezek ellenére felvetődhet a kérdés: miért épp a gyűlöletbűnözéssel kéne kiemelten foglalkoznunk, amikor szinte naponta hallunk anyagi érdekből elkövetett gyilkosságokról, gyermekek elleni (nemi) erőszakról, és családok tízezreit tartja nyomorban napról napra az uzsorazsarolás. Természetesen mindezek ellen, illetve megelőzésük érdekében is keményebben, határozottabban kéne fellépni, de – túl a függőség veszélyén – a gyűlölet káros össztársadalmi hatásához az is hozzájárul, hogy ezt tarthatjuk potenciálisan a messze legragályosabb bűnözésnek. Mondhatjuk úgy is, hogy a gyűlölet modern társadalmunk olyan pestise, amelyik az önvédelmi (immun)rendszerünket teszi tönkre. És a gyűlöltek is gyűlölőkké válhatnak.

A szerző a Columbia Egyetem nyugalmazott (emeritus) élettanprofesszora, író