2011 – Törökország – Az

A Time című amerikai magazin online felmérése alapján Recep Tayyip
Erdogan török miniszterelnök lett 2011 legnépszerűbb és egyben
legnépszerűtlenebb embere. Az ellentmondásos végeredmény Törökország
nemzetközi megítélését is tükrözi, amely a harmadik kormányzati ciklusát
koptató, iszlámbarát Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) vezetésével a
közel-keleti térség egyik legbefolyásosabb, ugyanakkor sokat bírált
politikai szereplője lett

 

forrás:galamus.hu

 

Erdogan jelölését többek között azzal indokolta az amerikai hetilap, hogy a török politikusnak jelentős szerepe volt a térségben lezajlott politikai átrendeződésekben: február elején mielőbbi változásokat sürgetett Egyiptomban, nemrég pedig lemondásra szólította fel a kormányellenes felkeléseket véres kézzel leverő Bassár el-Aszad szíriai elnököt. A tektonikus átalakulások során Tunéziában, Egyiptomban és Líbiában megerősödő iszlamista erők követendő modellt fedeztek föl Törökországban, ahol az Erdogan vezette AKP június 12-én harmadszor nyert választást.

Törökország külpolitikája fokozatosan az arab világ felé fordult, jól érzékelhető nyugtalanságot keltve nyugati szövetségesei körében. Ankara – amely az Egyesült Államok után a NATO második legnagyobb hadseregével rendelkezik – ugyanakkor továbbra is Washington szövetségeseként határozza meg magát. Ezt igazolja, hogy a török vezetés befogadta a NATO európai rakétapajzsának részét képező radarrendszert: az Iránból esetlegesen fellőtt ballisztikus rakétákat előrejelző berendezést december végéig telepítik Malatya tartományba. Az Egyesült Államok számára azért is fontos a Törökországgal kiépített viszony, mert az iraki kivonulás során keletkezett politikai vákuum kedvezhet Iránnak, és Ankara gazdasági, katonai és politikai szempontból geopolitikai ellensúlyt képezhet Teheránnal szemben. Török-iráni rivalizálás látszott kirajzolódni Szíria kapcsán is, ahol Ankara támogatja az Aszad-rezsim bukását szorgalmazó ellenzéket, egyszersmind igyekszik csökkenteni az iráni síiták befolyását.

Ebből a szempontból komoly aggodalmat okozott egyes körökben a török-izraeli kapcsolatok megromlása, amely a tavaly májusi flottillaincidens óta tovább súlyosbodott. Az ENSZ által közzétett Palmer-jelentés megállapította, hogy ésszerűtlen és túlzott volt a gázai segélyflottilla vezérhajója elleni izraeli támadás, amelyben kilenc török aktivista vesztette életét. Jeruzsálem azonban továbbra sem kér bocsánatot Ankarától, a helyzet pedig olyannyira elmérgesedett, hogy Törökország szeptember elején kiutasította az izraeli nagykövetet. A több száz halálos áldozatot követelő októberi földrengéskor Izrael segélyszállítmányok küldésével gesztust tett ugyan korábbi partnere felé, ám a török fél szerint mindez nem változtat a két ország kapcsolatán. Ugyancsak kudarcba fulladt a december eleji futball-diplomácia: sem az izraeli, sem a török fél nem jelent meg a Besiktas és a Maccabi Tel-Aviv izraeli mérkőzésén.

Ankara Nyugathoz fűződő viszonyát tovább árnyalja az ország teljesen lelassult uniós csatlakozása: a felek az utóbbi évben egyetlen tárgyalási fejezetet sem tudtak megnyitni, vagyis a 2005 októberében megkezdett egyeztetések óta mindössze hármat zártak le. Nem is várható további előrelépés a török-ciprusi ellentét rendezéséig. Ankara nem hajlandó elismerni az 1974 óta megosztott szigetország déli részét, ezért nem nyitotta meg kikötőit a ciprusi hajók előtt. Erdogan egészen odáig ment, hogy kijelentette: a 2012 második felében esedékes ciprusi EU-elnökség alatt egyáltalán nem hajlandó tárgyalni az unióval. Habár ez évi jelentésében Brüsszel elismerte az AKP által tett erőfeszítések egy részét, kemény kritikát fogalmazott meg az emberi jogok megsértésével kapcsolatban; kifogásolta, hogy Törökországban példátlan módon csaknem 70 újságírót tartanak fogva, és több mint háromezer kurd van letartóztatásban. Augusztusban indult az Ergenekon-per, amelyben 28 katonatisztet vádolnak államellenes összeesküvéssel. A legnagyobb ellenzéki párt, a Köztársasági Néppárt (CHP) szerint politikai hajtóvadászat zajlik a baloldali értelmiség ellen.

A kurd kisebbség felé tett gesztusként értékelhető, hogy Erdogan november végén – éppen a CHP felhívására – első ízben kért bocsánatot amiatt, hogy a török hadsereg közel 14 ezer kurd felkelőt ölt meg 1936 és 1939 között. A Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) felé irányuló megbékélési törekvések jeleként a kormány tárgyalást kezdeményezett Abdullah Öcalannal, a szervezet 12 éve bebörtönzött vezetőjével, de a nyáron fellángolt délkelet-törökországi összecsapásokat követően láthatóan elfogyott a türelme. Az északi-iraki kurd állások ellen végrehajtott határozott válaszcsapások arra engedtek következtetni, hogy Erdogan kormánya katonai megoldással rendezné a PKK-val közel három évtizede fennálló konfliktust.

Az uniós tagállamok egy része – élükön Franciaországgal és Németországgal – legfeljebb megkülönböztetett partneri viszonyra lépne Ankarával a teljes jogú EU-tagság helyett. Egemen Bagis EU-ügyi miniszter egyre gyakrabban emlegeti, hogy valójában az EU-nak van szüksége Törökországra, mintsem fordítva. Gazdasági mutatóit tekintve Ankara az európai tagállamoknál valóban kedvezőbb helyzetben van: 2011 első negyedévében 11 százalékos gazdasági növekedést produkált, amellyel megelőzte Kínát, és a világ legnagyobb gazdaságait tömörítő G20 csoport összes tagját. Államadóssága ráadásul mindössze a GDP 40 százaléka, miközben az EU-átlag 70 százalék.

Jóllehet a diplomáciai retorika egyre hűvösebb, megfigyelők szerint szakpolitikai szinten töretlen munka zajlik Törökországban a közösségi joganyag mihamarabbi átvétele érdekében. A török közvélemény ugyanakkor kiábrándult a kezdeti csatlakozási eufóriából, a German Marshall Fund agytröszt legutóbb 48 százalékra becsülte az EU-belépést támogatók arányát.