Kertész Ákos: Amilyet megérdemel

Milyen nép ez? És milyen zsidóság ez? Mindig tudtam, hogy minden népnek
olyan vezetői vannak, olyan elitje van, amilyet megérdemel. De hogy még a
zsidói is olyanok, amilyet megérdemel, sőt minden zsidó diaszpórának is
olyan a „gazdanemzete”, amilyet megérdemel, arra csak most döbbentem rá

 

forrás: nepszava.com

 

Novemberben nem csak az időjárás üli meg lelkünket, de gyászosan komor az emlékezet is. Negyedikén emlékezünk az ötvenhatos forradalom eltiprására, hetedikén végezték ki Szenes Hannát, kilencedikén gyilkolták meg Radnóti Miklóst, novemberben kezdték el véres haláltáncukat a nyilasok, akkor kezdődött a pesti zsidók belelődözése a Dunába, akkor kezdték tizedelni a nagy balfi munkatábor foglyait, ha Szerb Antalra csak januárban került is sor. Van mire emlékeznünk; gyásznapok sorát jelenti azoknak, akik emberek maradtak az embertelenség tornádója idején a magyar november.

Az idén november 7-én láttam először Dénes Gábor Szenes Hanna filmjét. A történetet ismertem, de volt egy pillanat, amikor a lélegzetem elállt. A rendszerváltás után, a szovjet megszállástól megszabadult, független és demokratikus Magyar Köztársaság idején, 1993-ban Szenes Iván országos hírű író, szövegíró, zeneszerző kérte unokatestvére, Anikó jogi rehabilitálását. A válasz az volt, hogy rehabilitálásról szó sem lehet, az ítélet teljesen jogszerű volt, mert az akkori törvények erre lehetőséget adtak. Az egyetlen engedmény, amit a független, demokratikus magyar igazságügy megadhat, egy nyilatkozat, hogy az ítéletet semmisnek kell tekinteni. Itt tartunk. Egy semmisnek tekintendő, de végrehajtott halálos ítéletnél.

The rest is silence.

Ennyi. Ezzel a magyar állam, a magyar nép (sőt, a magyar zsidóság is) lerótta kegyeletét, kifejezte háláját, szolidaritását, letudta a rehabilitációt.

Milyen nép ez? És milyen zsidóság ez? Mindig tudtam, hogy minden népnek olyan vezetői vannak, olyan elitje van, amilyet megérdemel. De hogy még a zsidói is olyanok, amilyet megérdemel, sőt minden zsidó diaszpórának is olyan a „gazdanemzete”, amilyet megérdemel, arra csak most döbbentem rá.

Ki volt ez a lány? Mi okozza, hogy „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, mitől szorul ökölbe az ember keze?

Szenes Hanna – a világ Anikót ezen a néven ismeri –, író és költő volt. Hetven országban 36 nyelven adták ki a műveit. Közel száz utcát, teret neveztek el róla (külföldön), Izrael első számú nemzeti hőse.

Szenes Anikó bakfislányként vándorolt ki polgári kényelemmel kibélelt budai otthonából – az a kislány, akit a fölvilágosult szülők nem is neveltek vallásosan –, csak mert az iskolában a társai, a magyar társadalom kirekesztette, megbélyegezte, megszégyenítette, mint zsidót, és ezt a gyermeki igazságérzete nem bírta elviselni. Elment Palesztinába földet túrni, tehenet nevelni, Európa és a szülőhazája üldözött zsidósága számára szabad hazát építeni.

A második világháború kitörése után, mikor már látható volt, hogy a zsidógyűlölet Németországban és a megszállt Európában véres és tömeges népirtásba, holocaustba torkollik, társaival belépett a Palesztinát megszálló angol hadseregbe. Ez volt az egyetlen lehetősége arra, hogy a nácik ellen harcolhasson. A brit hadsereg ejtőernyős tisztjeként tért vissza 1944-ben Magyarországra, hogy megszervezze a fasisztákkal szemben az ellenállást, a deportálásra (és gázhalálra) váró zsidóság megmentését, a fiatalok egy részének Palesztinába szöktetését a partizánok által ellenőrzött Jugoszlávián és a már felszabadított Dél-Olaszországon keresztül. Az ejtőernyősöket márciusban, Jugoszláviában dobták le, két hónap múlva átlépték a magyar határt. Elkéstek. Március 19-én a német hadsereg egyetlen puskalövés nélkül megszállta Magyarországot. Az akciót elárulták, az ejtőernyős csoportot a magyar hadsereg elfogta, és az akkor 23 éves lányt, akit hadifogolyként kellett volna kezelni, fütyülve mindenféle „genfi konvencióra” kegyetlenül megkínozták. Egy szót sem húztak ki belőle! Majd félévi fogság után halálra ítélték.

Az utolsó kihallgatásra a Margit-körúti fegyházba vitték. A kihallgatásról azonban soha nem tért vissza, mert a hadbíró, dr. Simon, miután meglebegtette, hogy a kihallgatás után Hannát bizonyítékok hiányában elengedhetik, spontán, egyszemélyben, minden tárgyalás nélkül meghozta a halálos ítéletet, hogy a hatalomra került nyilasoknál gyorsan benyalja magát. Évekkel később doktor Simon úr, már Argentínába szökve, azt nyilatkozta, hogy az ítélet korrekt volt. Annyira rendben volt, hogy Szenes még védőügyvédet sem kért. A dolog ördögi. Mivel nem volt tárgyalás, nem is lehetett ügyvédet kérnie, még kevésbé, kegyelmi kérvényt benyújtani.

Az ítéletet 1944. november 7-én végrehajtották.

Ez az a halálos ítélet, amit 1993-ban a magyar igazságügy képes volt semmisnek nyilvánítani.

Az egész világ tud Anna Frankról, ő persze holland volt, nem magyar. A naplója magyarul is megjelent, tanították még talán az iskolában is. Szenes Hanna versei a mai napig csak az interneten olvashatók, de nem nyomtathatók ki. Anna Frank áldozat volt, drága kicsi lány, megeshet rajta mindenki szíve. És ez rendjén van így, a zsidó legyen csak áldozat, az el van nézve neki. De hogy harcos legyen, katona, háborús hős, hősi halott, az már nem! Zsidónak az nem dukál!

A német megszállást egyetlen puskalövés nélkül vette tudomásul Magyarország. Szenes Hannáék elbukott vállalkozása volt az egyedüli magyar tett, ami enyhíthetné a kapituláció szégyenét. Szenes Hanna nem egy eldugott tenyérnyi parkocskát érdemel egy kicsiny emlékkővel a hétkerület szürke házai, szűk utcái között, hanem sok-sok szobrot szerte az országban, utcákat és köztereket, róla elnevezett klubokat, iskolákat, laktanyákat, hiszen katona volt! Büszkeségünk tárgya, a magyar haza hőse kellene legyen, de híre is alig van idehaza, még a magyar zsidók közül is csak kevesen ismerik.

Szenes Hanna „Kis-Varsó” lázadóival együtt oldhatná szégyenünket, hogy Magyarországot a náci Németország utolsó hűséges csatlósaként tartja számon a világ. Ki tud közülünk Kis-Varsóról, szinte senki, egy márványtábla jelzi az eseményt a Népszínház utca 46. számú ház falán. Pedig itt és a Teleki tér 5. alatt a nyilas hatalomátvétel után, október 15-e és 17-e között a munkaszolgálatosok olyan példátlanul elszánt ellenállást tanúsítottak, hogy a magyar rendőrség csak német tigris páncélosok támogatásával bírta legyőzni őket. A megtorlás persze eszelős volt. Rajtuk kívül több száz zsidót koncoltak föl bosszúból az ország különböző pontjain – a Kristall-Nacht mintájára. Nem a szentírás szerint, hogy szemet szemért, fogat fogért, nem! Ezer szemet egy szemért, ezer fogat egy fogért.

A varsói gettólázadás tiszteletére nevezik a városnak ezt a pontját „Kis-Varsó”-nak. Tizenkét évesen, negyvennégy novemberében, a bujkáló jelmezemben, levente sapkával a fejemen, szürke Bocskai télikabátom dereka körül a cserkész szíjjal (nehogy véletlenül meglássa rajtam valaki, hogy zsidó vagyok), többször elosontam ide, a Népszínház utcai házhoz, hitet tenni, erőt gyűjteni. Ide, ahol a példát mutatók, a lázadni bátrak harcoltak.

Biztos köztük volt a Boskovits, de egyetlen nevet sem találtam az interneten. Még nyáron ismertem meg a leventén, szalmazsáktömés közben. A többiek Boskovitsnak hívták azt a „nagyfiút”, azt a szép szál fekete gyereket; máig előttem áll a széles vállával abban az okkersárga ingében, ahogy félreállított az asztmarohamom miatt – te meg, kölyök, ki ne köpd már itt a tüdődet ezekért a gecikért! Csakugyan ott volt, vagy csak én képzelem őt oda fegyverrel a kezében, a Népszínház utcai ostromlott házba, villogó fekete szemével a halálra kész fölkelők közé? Csak én álmodom, hogy annak a klassz srácnak, akit ismertem, csak ott lehetett a helye?

Szenes és a „Boskovits” talán nem magyarok voltak, nem magyarként álltak ellen a náciknak, csak, mint zsidók? És Teller Ede, Neumann János, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Szent-Györgyi Albert, Polányi János és még annyian – csak akkor magyarok, ha a dicsfényük vetül ránk? Ha a zsidó világhírű tudós, akkor a magyar nemzeti büszkeség tárgya, de ha a náci-nyilas tébollyal szembeforduló harcos, ha ellenálló, akkor nem a magyar haza büszkesége? Akkor csak egy zsidó? Mit jelent ez? Hogy divat ebben az országban a náci-nyilas kurzust és rémtetteket a magyarsággal azonosítani?

Itt minden gazság törvényes, ha egyszer törvényt hoztak rá. Szenes Hannát törvényesen végezték ki, az akkori törvény máig érvényes, a hóhérok tette nem gyilkosság volt, nem háborús bűn. A törvényt nem sértette. Ez az, ami elképesztő! Minden aljasság legális volt. Az egész magyarországi holocaust legális keretek között zajlott. A magyar Parlament szavazott meg minden törvényt. 1920-ban a numerus clausust. 1938-ban az úgynevezett első zsidótörvényt, amely még vallási alapon rekesztette ki a zsidókat a kulturális- és közéletből. Egy évre rá a második zsidótörvény már szigorúan faji alapon. Törvénybe iktatták, hogy a hívő keresztény, egy Radnóti Miklós, egy Szerb Antal, egy Sík Sándor is rohadt zsidó. Egy újabb év múlva már, ha magyar férfi vagy asszony zsidót mert szeretni, a fajgyalázás bűnét követte el.

Itt minden törvényes volt, mindenki mindenről tudott. A Horthy-parlament szavazógépe minden gyalázatról előbb törvényt alkotott, így lett legális a szadista tömegmészárlás, a nagyipari népirtás 1941-től, Kamenyec-Podolszkij-tól Cservenkáig, Bortól Abdáid, a magyar vidéki városok gyűjtő-gettóitól Auschwitzig – félmillió ember félmillió magyar állampolgár, félmillió magát magyarnak valló, magyar alattvaló halomra gyilkolása nem személyes, hanem kollektív döntés volt. Ha meggondoljuk, soha senki nem mondta ki azt, hogy az akkori törvények jogszerűtlenek lettek volna! Ez a mai napig hat, ez benne van szép hazánk levegőjében. Sőt, mivel soha nem beszélte meg önmagával a társadalom egésze, a magyarság, hogy mi is történt, és hogyan történhetett, ma is legálisan itt masírozhatnak, újra szíthatják a gyűlöletet, vicsorgó foggal höröghetik a halálos fenyegetéseiket a zsigeri náci-fasiszták, az újnyilasok.

A mai hatalom ugyanezt másolja, újítja föl. A kétharmados diktatúra sorra szavaztatja meg a parlamenti mamelukokkal az összes jogtiprást, így aztán legálissá lesz a jogállam, a jogbiztonság teljes fölszámolása. Nálunk ez így működik: a gazságra előbb törvényt hoznak, és már nem gazság. A halálos ítélettel már mást nem lehet tenni, csak semmissé nyilvánítani. Morál, az nincs, az ismeretlen. Azon itt minden írástudó (felelőssége tudatában is!) csak mosolyog, engem meg naïv bolondnak tekintenek.

Pedig vétkesek közt cinkos, aki néma, és cinikusan cinkos, aki még rezignáltan mosolyog is, mondván, hogy ez így van, mióta világ a világ.

Hogy sajnos, kérem, ez a világ rendje.

Csak hinni merem, hitetlen hívőként is hiszem, hogy mégsem ez a világ rendje, és magyar földön sem tarthat ez a rend örökké.