A Kristályéjszaka – után

Elmúlt november 9 – az1938. november 9-i Kristályéjszaka évfordulója – és senki sem emlékezett róla.

 

 

forrás: nepszava.hu  / szaszi

 

Sem a “közéleti” emberek, sem a nép képviseletében mindig nagyon elfoglalt pártok. A Fideszen meg a keresztény partnerén nem csodálkozom, de, hogy az MSZP nem emlékezett, meg a kétbalkezes (csak Gyurcsány- gyűlölésben jeleskedő LMP sem) az azért botrány.

Németország csendesen tette amit kellett. A birodalom (ma már “csak” Köztársaság) valamennyi zsinagógájában Kaddist, gyászimát mondtak, a protestáns és katolikus templomokban engesztelést kérő könyörgés volt.
Természetesen – természetesen? – a magyar keresztény lelkiatyák, ha csak nem a véresszájú Prohászka püspökről, vagy Horthyról van szó, nem kívánnak emlékezni.
Nálunk csak szelektíven szeretnek emlékezni. Egy amerikai barátom (biztos bróker az átkozott Wall Streeten) azt mondta, hogy olyan múltra – fél- és közelmúltra -, mint amilyen nekünk van, nem csoda, ha senki sem akar emlékezni. Pedig ez szörnyű baj. Milan Kundera azt írta: Európa csak emlékeiben élhet , az emlékezés az egyetlen, ami a jövőnek megőriz és a jelenben megtart .

November 9 – az 1938-as – a világ egyik gyásznapja. Németországban e napon kezdődött a tervszerű zsidóüldözés. Magyarország vezető politikai jobboldala jóvoltából ekkor már túl volt a Teleki-féle első – a Numerus clausus – és a hivatalosan is első, Imrédy által beterjesztett zsidótörvényen. Az országot vezető urak, Horthyval az élen, persze pontosan tudták, hogy a nemzetgyarapító német barátaink mit műveltek november 9-től immár hivatalosan.

Fissítsük ismereteinket – egy valamire való európai demokráciában (a mienk még az?) középiskolai tananyag – mi is történt – e napon. 1923. november 9-én egy félnótás kocsmai ordítozó hatékony bíztatására az egész náci söpredék hősi felvonulással – ez volt a mücheni sörpuccs – előbb át akarta venni Bajorországban, azután Berlinben, azután az egész világon a hatalmat. Azonban a müncheni városháza téren egy némileg tétova, de azért mégsem gumigolyókkal leadott rendőrsortűz véget vetett az egész ocsmány novemberfestnek.

Biztos megintést kapok, amiért olyan mondok, hogy ha a nem túl ügybuzgó bajor rendőrök akkor egy második sortűzre is elszánják magukat, talán az egész világtörténelem kevesebb szörnyűséggel alakult volna. De második sortűz helyett csak ejnye-bejnye jött: Hitlert végül is öt év börtönre ítélték, ami alig másfél év után amnesztiával végződött Mindennek ismertében nem tekinthető véletlennek ami a sörpuccs 15. évfordulóján, pontosabban két nappal korábban, november 7.-én történt Párizsban.

Reggel a német nagykövetség titkára, bizonyos Ernst von Rath volt szolgálatban. A kapus fölszólt, hogy valami diákféle üzenetet hozott. Odafenn a fiú pisztolyt vett elő és megsebesítette a tisztviselőt, aki november 9-ére belehalt sérüléseibe. A merénylőt elfogták, kiderült, a neve Herschel Grynspan,17 éves és német. Zsebébe egy levél volt, amelyet az anyja küldött Hannoverből. A levélben ez állt: “A városból minden zsidót kitoloncoltak. Elvették okmányainkat, és csak a rajtunk lévő holmijainkat hagyták meg. Rettegünk, hogy mi lesz velünk.”
Grynspan, aki meg sem próbált szökni azt mondta:”kétségbeesésemben tettem, és újra megtenném. A németek úgy bánnak velünk mint az állatokkal.”

Goebbels a történtekről épp akkor informálta a Führert, amikor a 15 év előtti puccsra emlékezve a veterán náciknak nem csekély sikereivel dicsekedett a müncheni sörcsarnokban, ahonnan a mozgalom elindult. (S ha körbenézünk kishazánkban, elmondhatjuk, hogy hála vidéki harmadkiadású nácikáinknak, kiknek pártjuk is van a parlamentben, a mozgalom máig úton van.)

– Mától kezdve senki sem lehet Németországban zsidó! – tajtékzott a Führer, aki amúgy a bőréből bújt ki örömében, hogy a tömeges zsidógyilkoláshoz ilyen ürügyet kapott. Carl von Ossietzky a nácik által meggyilkolt szociáldemokrata Béke Nobel-díjas író így fogalmazott: “Az erkölcstelenség és a gonoszság szentszövetséget kötött az ostobasággal és a zűrzavarral – nálunk az alkotmány szelleménél és betűjénél erősebb a butaság és a gyűlölet démona.” (Nem Budapesten, Berlinben és nem 2011-ben, hanem 1938-ban vagyunk.)

November 9-el megkezdődött az 1935-ben kihirdetett zsidótörvények gyakorlati kivitelezése. Csak azon az éjszakán több ezer német zsidót lincseltek meg, 101 zsinagógát felgyújtottak, 7500 üzletet leromboltak. A betört kirakatok és lakásablakok szilánkjai a borzalom jégkristályaiként borították el a német városok utcáit. És utána nem volt megállás. Lengyelországból, Oroszországon át Görögországig hatmillió ártatlan civil embert, asszonyokat és gyerekeket, férfiakat és aggastyánokat, nagyipari szervezettséggel, mint a kártevő férgeket mérges gázzal és minden egyéb módón legyilkoltak.

“A világtörténelem tele van tömegmészárlásokkal, de ahhoz hasonló sem történt soha, hogy egy teljes népcsoportot, pusztán származása miatt akartak kiirtani. Megalázás, kifosztás és kínhalál zúdult azokra a védtelenekre akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy nem születtek szőkének és kékszeműnek ” mondta egy jeruzsálemi megemlékezésen Isaac Singer a Nobel-díjas amerikai író.

Magyarországon, nem néhány szadista nyílas – mint manapság beállítani szokás -, hanem a csendőrség, a teljes magyar közigazgatás, alispántól szolgabíróig, a vármegyék személyzete odaadóan serénykedett azon, hogy tegnapi szomszédaikat, barátaikat, 600 ezer zsidó és roma polgártársunkat 51 nap alatt marhavagonokba verjék és haláltáborokba deportálják.

Németország – ma újra Goethe és Schiller és nemzete – megtanult vezekelni. Legjobbjait az önkéntes emigrációt választó Thomas és Heinrich Mann, Theodor Adorno, olyan muzsikusok, mint a zsidó Bruno Walter és barátja a nem zsidó Fritsch Busch emlékeztek és emlékeztettek. A hitvalló protestáns egyház szószólói, Martin Niemöller, a martiriumot is vállaló Dietrich Bonhoeffer mertek szembe szállni a nácikkal. Az 1945 utáni Németország megtette amivel tartozott. Megtette a keresztény-konzervatív Adenauer kancellár és még teljesebben megtette szociáldemokrata Willy Brand, amikor elment Varsóba, hogy százezer zsidó temetőjében, a varsói gettó romjai között térden állva kérjen bűnbocsánatot.

De ez a példa, itt Közép-Kelet-Európában és kiváltképp a mai Magyarországban nem számít példának. Itt jóformán naponta mini-kristálynapokat rendeznek. Közbeszédünk, a szélsőjobbtól és a kormánytól megszállt média harsog a zsidózástól, cigányozástól! Szélsőjobbos médiatőkés újságjában tegnapi kádárista pártvezető a magyar zsidóságot, a népgyógyító Korányi professzoroktól a Pál utcai fiúk Molnár Ferencéig, és a Nobel-díjas Kertész Imréig kiközösíti a nemzetből. S ahány söröző és ahány nemzeti érzésű rockbanda és most már új színház harsoghat majd a fajgyűlölettől. A parlamentben ma újra cigány (és ha cigány, akkor legyen zsidó is) – ellenes törvényeket sürgetnek – a kormány, a miniszterelnök farizeus sunnyogásától ösztönözve bíróilag betiltott gárdák, véderők menetelnek, kipát viselő rabbit a nyílt utcán gyerekei szeme láttára inzultálnak. A nagyvárosi mocsokban tenyésző gonosztevők büntetlenül Hitlert és Szálasit éltetik, – hogy Horthyról már szó se essék. Már elkezdték. Tatárszentgyörgytől Gyöngyöspatáig menetel, s embert öl az új aljasság.

S a többi néma csend, fejére szól, ki szót emel. Mi is – újságunk miatt – neveztetünk nemzetvesztőknek, vagyunk kommunisták, cigányok, zsidóbérencek. Az ország többsége mint tette régebben, vagy közönyös, vagy hallgat, mert fél. A gazdasági katasztrófába navigáló kormányunk a maga sosemvolt kétharmadára hivatkozva legfontosabb gondjának azt tekinti, hogy Károlyi Mihály és a nemzet élő lelkiismeretét jelentő József Attila szobrát Kossuth Lajos teréről eltávolítsa. Ha ez így megy akkor hovatovább november 9-ét ünneppé nyilvánítják és a jelek szerint eszement Kerényi úr a mi adóforintjainkon majd föstet valamit e jeles napról. Piktorban sosincs hiány.

Most ezeken a néha gyönyörű őszi napokon, mint aki helyét nem találja csavargok szerteszét. Oly szép, oly békés minden, Adyval szólva, még magasból nézvést megvolna az ország -, csak hát, mint a vers is mondja Werbőczy-utódok akik toldozzák, foltozzák… November 9 elmúlt, Karácsony jön. Majd megpróbálunk szeretetre méltón viselkedni, egy üreslelkű, szétvert ország megpróbál egy napra megigazulni. Én évek óta egyedül ülöm meg sötét karácsonyomat. Azon az éjfélen hitetlen létemre budai katolikus templomba szoktam menni.

Keresem a könyörületet. Kedves régi templomomban, olyan pap van – ritkaság – aki nem szokott a szószékről politizálni. Azon az estén is, amely talán nem kristályéjszaka, a régi Károlyi-bibliát forgatom. Azt a verset keresem ki, ahol Jeremiás szörnyű szavait szórja a Népre:”Halld Jeruzsálem! Mint agyagos az elrontott edényt, a porba hajítalak, semmivé és csúfsággá teszlek, mert elhagytad az én igémet.” Egész odáig olvasom, ahol a próféta halálra rémül az Úr szavaitól, és kétségbeesetten felkiállt: “Vigasztalódj, vigasztalódj Nép”.

Nekünk, ennek a jobb sorsra érdemes népnek, lesz vigasztalódás? Jön majd olyan november 9, amikor csendben magunkban próbálunk emlékezni? Nem mást tenni, csak csendben, némán emlékezni…