Klezmerfejedelem a királyok között

A félkörívben álló magyar történelmi személyiségek lábához is felkuporogtak a nézők-hallgatók vasárnap a Budapesti Búcsú alkalmával megrendezett ingyenes koncerten, ahol este fél héttől a Fesztiválzenekar, Fischer Iván vezényletével a – jó szokássá érlelt – papírszékes mulatságot szolgáltatta a még vakítóan erős napsütésben.

 

Forrás: Művész Világ

 

Annyian persze nem voltunk, mint az előző napi Kapcsolat-koncerten Carlos Santana hallgatói, de elég szépen megtelt a hatalmas terület a két múzeum között. Mindenféle korú, habitusú, nyelvű és nemű ember meg a nyelvlógató de fegyelmezett kutyatársadalom élvezte Bernstein melódiáit, amelyek az idei műsor alapjául szolgáltak. Be kell vallanom, számomra így – színészek, énekesek, táncosok nélkül, bármennyire is lelkesen, szívből játszatta Fischer zenekarával e muzsikát – a 20 perces változatú West Side Story kicsit kilúgozottnak tűnt.

Az ismerős dallamokra persze mindenki maga elé képzelhette azt a vad, latinosan buja fiestát a nyugati partvidék bevándoroltjai között, amely kivívja a fehér New York-i fiatalok bandájának ellenszenvét. A zene ütemére láthatta persze maga előtt a két ellenséges szomszédvárból egymás iránt epekedő szerelmeseket és véres tragédiájukat is. De csak hiányoztak az énekszámok, a rohanásból halotti merevségbe torkolló mozdulatok.

Viszont ami utána jött, az igazi fejedelmi zenei csemege lett! Giora Feidman – a klezmerkirály, a klarinét ura lassan emelkedett ki a nézők karéjából (ahol szerényen hallgatta az addigi műsort, minden fakszni és kivételezettség mellőzésével), és hangszerét harmat finoman fújva, tempósan eltáncikált a színpadhoz, közben végig zenélve a Hasszid hangulatban című, neki írt számot. Érte már lelkesen felálldogáltak nehezen zsákmányolt papír hokedlijükről a népek. Eddigi szomszédai láthatóan el sem hitték, hogy ilyen félisten bújt meg köztük…

Ő pedig élvezve az általa okozott felfordulást és a meglepetést, hamiskás mosollyal, a klarinétjából isteni harmóniákat eregetve csak ment, mendegélt Fischerék felé. Felsegítette aztán a fiatalabb muzsikus az idősebbet maga mellé, aki végig fújta a magáét. Egy idő után már a zenekarral együtt. Argentin zsidó lévén – bár korán Izraelbe ment karriert csinálni –, persze nemzete nagy fia, Piazzola tangóját is eljátszotta az együttessel. A hatalmas siker, vastaps, papírülőkével való önfeledt dübörgés után, meg újra egy kristály finom éteri hangzással operáló számra került sor (amibe egy jó magyar ember beletromibálta a maga futamát, zsebkendőátiratban), mint ráadásra. Dona, dona, dona, dona do – szólt a zene, és próbálta így megénekeltetni a közönségét, némi sikerrel.

Aztán élvezettel bezsebelve az ovációt, kamaszos bájjal előadta, hogy azért játszott most ennyire „too fast”, (gyorsan – de nem igaz!), mert szalad innen spanyol-német EB-focidöntőt nézni fél kilenctől… Magukat nem érdekli a meccs?? –kérdezte csodálkozva. Mikor megnyugtatták, hogy de, de bizony, integett egyet, és Fischer karján elment, abban a boldog tudatban, hogy – mint annyiszor – most is kiragyogtatta az emberek mosolyát, sokáig tartó boldogságot adva.

Gyakran és többen szokták fikázni az ingyen koncerteket, mondván, értéke semmi, a sztárok csak unottan ledarálják a penzumot – itt erről szó sem volt! Élvezte a Fesztiválzenekar, a karmester, és maga Giora is a játékot – de nagyon… Persze a reklámlogóval súlyosbított papundeklidarabok szintén belejátszottak a közönség nagy fene jó érzésébe: az ősi zsákmányszerzés élményéhez juttatták az embereket, akik mindenfelé szétrajzva a városban, önfeledten hurcolták magukkal az este eme tárgyi emlékét. Amiről meg kell mondjam, tartós darab maga módján; igen  komoly súlyokat is kibír….