Zsidó forradalmárok és antiszemita incidensek

Az 1956-os forradalom szellemi előkészítői, reformkommunistái között
szép számmal találunk zsidó származásúakat. A holokauszt borzalmai után
válaszút elé került a magyar zsidóság, voltak, akik az emigrációt, mások
a maradást választották. Az utóbbiak közül számosan helyreállították
polgári egzisztenciájukat, fenntartották polgári mentalitásukat,
érdekeltek voltak a tőkés berendezkedés és a többpárti demokrácia
fenntartásában. Mások csatlakoztak a kommunistákhoz, identitást
váltottak, s azonosultak a párt szabadságot, egyenlőséget és
előítélet-mentességet ígérő antikapitalista programjával.

 

 

forrás:www.hetek.hu

 

Nagy számban kerültek zsidók a korábban elzárt államapparátusba és erőszakszervekbe (hadsereg, ÁVH), a pártbürokrácia középső és felső szintjeibe, a szellemi élet különböző területeire. Természetesen az említett pozíciókat betöltők többsége nem volt zsidó származású. A polgári és vallási önállóságukhoz ragaszkodók, valamint a cionisták a kommunista hatalomátvételt követően a polgár-, vallás- és cionistaellenes kampány céltábláivá váltak. Mint rendszeridegen, kozmopolita (polgári, nyugatbarát) és cionista elemeknek, vagy vallásukhoz ragaszkodóknak elnyomásban, kitelepítésben volt osztályrészük. Az MDP élén álló négyesfogat tagjai – Rákosi, Gerő, Farkas, Révai – megtagadták zsidó gyökereiket, s készségesen kiszolgálták a nyugatellenes, antiszemita és anticionista moszkvai politikát. Ennek je­gyében 1949–50-től a szovjet mintát követve alakították át az állami és pártstruktúrát, melynek során számos zsidó származású vezetőt távolítottak el, munkás- és parasztkádereket emelve a helyükre. Rákosi Moszkva hű követőjeként záratta börtönbe az őt kiszolgáló „cionista” Péter Gábort, az ÁVH vezetőjét, 1953 nyarán viszont neki – a Berija által „zsidó királynak” titulált antiszemitának – kellett átadnia a kormányrudat a reformkommunista Nagy Imrének. 1956 júliusában Hruscsov csak jobb híján fogadta el Gerő Ernő első titkárrá való megválasztását, mivel szívesebben látott volna egy nem zsidó moszkovitát Rákosi helyén. A „jobboldali elhajlással” vádolt Nagy Imre és a szovjetunióbeli tapasztalatoknak híján levő Kádár azonban nem jöhettek számításba.

Maga a forradalom mentes volt a zsidóellenes célkitűzésektől, s nem voltak átfogó antiszemita megmozdulások. A nyílt antiszemitizmus szórványosan s főként vidéken fordult elő, különösen a forradalom kezdeti szakaszában. Később az új karhatalmi szervek (polgárőrség, nemzetőrség) s a helyi forradalmi bizottságok visszaszorították az antiszemita jelenségeket. A zsidóellenes atrocitásokra – zsidóverés, halált okozó lincselés, rombolás, pogromkezdeményezés – az ország északi és keleti megyéiben, különösen Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben került sor. Vagyis abban az országrészben, ahol a vallásos zsidóság zöme élt, s ahol 1946-ban már számos véres esemény történt. Az előítéleteken, frusztráltságon, vélt sérelmeken alapuló tradicionális (népi) antiszemitizmus esetenként összekapcsolódott a politikai antiszemitizmussal (kommunistaellenességgel), vagyis a zsidókat a kommunistákkal azonosító zsidófóbiával.

Az 1957-ben született „fehér könyvek” huszonegy antiszemita incidenst említettek a Magyar Izraeliták Országos Irodájához (MIOI) befu­tott hitközségi jelentések alapján, melyek közül tizenhat eset az említett régióban történt. Az atrocitások száma nagyobb lehetett, hiszen az érintettek közül később sokan elhagyták az országot, vagy a fővárosba költöztek. Néhány példát említve: Miskolcon október 26-án két ÁVH-s (vagy annak vélt) zsidót meglincseltek, Tarcalon három zsidót megkéseltek, Kiskunmajsán a begyűjtési felügyelőt agyonverték, Mérken október 27-ről 28-ra virradóra feldúlták Bárd Sámuel zsidó kereskedő házát: a szülők elmenekültek, a két kisgyereket véresre verték.

A fővárosi és nagyvárosi szekularizált zsidóság kevésbé volt kitéve az antiszemita megnyilvánulásoknak, s a Dunántúlról csupán néhány esetet jelentettek. A fizikai erőszak mellett nagyobb szerep jutott a szóbeli agresszivitásnak, antiszemita falfirkáknak, nyilas- és horogkereszteknek, kézzel írt plakátoknak, november 4-ét követően is. A fővárosban és Debrecenben feltűnt az „Icig, most nem viszünk Auschwitzig” felirat, egy mezőkövesdi plakátra pedig az „Üsd a zsidót, ahol éred!” szöveget írták. A Miatyánk egy kéziratos röplapon az alábbiként szerepelt: „Mi atyánk, Hitler, baj van a hittel / gyere haza Horthy, a zsidókat hordd ki. / Szabadíts meg az ÁVÓ-tól / de főképp az oroszoktól.” A Somogy megyei Buzsákon megjegyezték egy zsidó családnak, miután előző nap az állami gazdaság teherautójával nem zsidó falubeliek Nyugatra távoztak: „Na mi az, ti még itthon vagytok? Miért nem húzzátok el az irhátokat, semmi szükség rátok!”
Két esetben a forradalmi bizottság zsidó tagjainak az erősödő antiszemitizmus hatására le kellett mondaniuk pozícióikról. Földes Gábor a Győri Nemzeti Tanács elnökhelyettese, az értelmiségi tanács vezetője október 28-án, Lóránd Imre a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnöke pedig október 31-én kényszerült lemondásra.

A vidéki zsidóságban a régi félelmek elevenedtek meg – 1918–19, 1944–45 –, történelmi tapasztalataik szerint a rend felbomlását általában zsidóüldözés követte. Sokan a fővárosban kerestek menedéket, majd elhagyták az országot. A kisebb helyekről gyakran a közösség egésze távozott. Vándorbotot ragadtak a vallásos csoportok, a polgári mentalitásukat őrzők, a háború előtt képzett szellemi elit jelentős része, a cionisták, a vállalkozó kedvű fiatalok. A vidéki zsidóság túlnyomó része, a zsidó társadalom „krémje” távozott, 1956–57 fordulójára 20-22 ezer fő, a zsidóság 20 százaléka. Hiányuk felért egy szellemi holokauszttal. Emigráltak a várható megtorlás elől menekülők, s a kommunizmusból kiábrándult káderek is. A fővárosiak többsége némi ingadozás után a maradás mellett döntött.
Az itthon maradt szabadságharcosokra megtorlás várt, többeket halálra ítéltek és kivégeztek: Gimes Miklós, Angyal István, Szirmai Ottó, Bán Róbert, Nickelsburg László, Földes Gábor, Renner Péter, az ismertebbek közül – sokakat börtönbüntetésre ítéltek.

Földes Gábor színész, filmrendező (Földes Gábor tragédiája. Hetek, 2006. november 10.) és a Tűzoltó utcai felkelők legendás parancsnokának, Angyal Istvánnak a sorsa több ponton hasonlóságot mutat. Mindketten polgári háttérből jöttek, átélték a háború borzalmait – Angyal Auschwitzban, Földes munkaszolgálatban –, majd csatlakoztak a jobb világot hirdető kommunistákhoz. Tisztában voltak elhivatottságukkal. Földes 1944. március 17-én így írt naplójába: „Én azt merem hinni, hogy az Isten velem van. Hogy van dolgom ezen a világon. Ebben az országban. Mert nem megyek el innen. Itt akarok maradni, ahol eddig megalázásban, kisemmizésben éltem, és mégis magyarnak tudtam érezni magamat.” Szembeszálltak a torz módon megvalósult szocializmussal, a szellemi (Földes) és fegyveres (Angyal) harcot is vállalva hittek a rendszer megjavíthatóságában. Utálták az árulást. Földes a forradalom leverése után „angyalföldi sz…nak” nevezte Kádárt, s Angyal is rámutatott az árulóra. Nem emigráltak, amikor még lehetett volna, nem kértek kegyelmet, nem tagadták meg hitüket a tárgyalás és a bitófa alatt. Szabadok maradtak.