Hej, zsidó, zsidó

Zsidulok, úgy veszem észre. Lógatom a kilincsorromat és az esztergált pöcsömet fölváltva, biboldóskodok a kaftánomban, és rágom a nemzet valamijét.

Gondoltuk-e volna, az új évezred elején, mondjuk, hogy elég pátosz szoruljon már az időhatározóba is, szóval, hogy a magyar nyelv hatalmas, buja kertjének eme kis (illetve nem is olyan kis, sőt nagy) bokra ilyen virágzásnak, burjánzásnak indul megint? A zsidózás fogalombokra tudniillik.

A rendszerváltás utáni első tétova zsidózásokat még alig értettem. Amikor a rokonságból szóvá tette valaki, hogy a szomszéd zsidó, de persze nagyon rendes ember. Aztán egy nagy családi rendezvényen lelkes családfavizsgálat közben egy másik rokon sápadtan tette szóvá, hogy valahol az ezerhétszázas évek végén bekerült a család valamelyik oldalágába egy Judit nevű nő, és hogy az nem-e zsidó-e.

Aztán jött Pista, aki saját lapjának publicisztikarovatában minden héten bemutatott valami nyelvi akrobatikát, hogy a zsidó szó használata nélkül (később már inkább azzal) írja körül a túlfejlett szaglószervvel rendelkező, feltűnően anyagias, a magyarság lelki és genetikai alkatától jelentősen különböző etnikai csoportot. Jött Lóri, a Galícia-szakértő, Laci a kettős spirálú meg a többiek. Szép lassan kifejlődött a jobbszélen, annak is a psziciátriai és neurológiai ágán, igen közel az ufó-sumér rokonságot hirdető scifiszakosztályhoz a magyar szellemi élet apró, színes csoportja, amely mérsékelten volt szórakoztató ugyan, de nyilvánvalóan veszélytelennek tűnt.

A 2002-es és 2006-os választási kampányok már jelezték az új kor hajnalát: simán lehetett egy-egy jobban sikerült cikkre 30-40 zsidózó levelet kapni akár; az egyik kedvencem az volt, amelyik abból a tényből vont le radikális következtetéseket az egész szerkesztőség etnikai hovatartozására vonatkozóan, hogy nem tudósítottunk megfelelő terjedelemben egy utánpótlás labdarúgó-mérkőzésről.

Egy olyan országban, ahol sokszorosan deklaráltan nincs antiszemitizmus, elég szép teljesítmény. Így éltünk, éldegéltünk ebben a hazában, zsidózók és zsidózottak, együtt, vidáman.

Aztán jött 2006 ősze (ez is a Gyurcsány miatt van, mondjon le!), és új minőség jelent meg a hazai zsidózásban. A történelmi árpádsávokon jobbról előző árvalányhajas szittyaoperett-karaván végiben már teli tüdőből fújják a húszas-negyvenes évekből visszamaradt legócskább ostobaságokat, amiktől az egészséges konzervatív éppúgy hányingert kapott (talán még úgyabbul), mint a komenistáktól, még hetven évvel ezelőtt is. De most ez virágzó underground kultúra, internetes minilapokkal (amelyek jelentős részét nyilván a cionista NBH szerkeszteti, hogy mindig legyen elegendő antiszemita-veszély, ilyen ravaszak ezek), zajos fiatal rajongókkal, akik akár kukagyújtogatásig elmenően lázadnak a tűrhetetlenül anti-antiszemita rendszer ellen. Új nyelv, új normarendszer, új igazságok. Már amennyire Prónay Pál világa új tud lenni ebben a geopolitikai realitásban.

Nekem még egy fideszes zsidózóm is van, legalábbis fideszes e-mail címről ír időnként, most kezdek is egy gyűlöletkampányt, hogy ORBÁN VIKTOR AZONNAL HATÁROLÓDJON EL, vagy vizionálhatnék barna ingben keretlegényeket vezénylő Schmitt Pált a Duna-partra, drága bolgárúr, de hát hülyék mindenütt vannak, pártokban meg aztán pláne, és a mailszerverek sem kreténbiztosak. Magamon bizonyítom nap mint nap azt a régi tételt, miszerint a zsidózáshoz egyáltalán nem kell zsidó, bár legújabb magyar kutatások szerint még antiszemita sem kell hozzá, mindegy, így azért mégis szebb, elegánsabb, hogy mi magyarok egymást között intézzük, nem keverjük bele az ügybe szegény zsidókat, van nekik saját bajuk elég.

 

Uj Péter

(Forrás: www.nol.hu)