Népszámlálás helyett zsinagóga

Hosszas vita folyt arról, hogy legyen-e feltüntetve a vallási hovatartozás a népszámlálás kérdőívein, és ha igen, milyen részletezettséggel. Végül is egy szégyenlős kis rubrikányi hely jutott ennek a jelentős kérdésnek. Azóta vallási közösségek sokasága – magunkat is beleértve – folytat kampányt azért, hogy híveik vallják meg eme kérdőíveken is vallási hovatartozásukat.

2011. október 10.

 

Ez az agitáció, illetve annak pró és kontra reakciói a zsidó közösség berkeibe is begyűrűztek. Érvek – és érzelmi kirohanások – hangzanak el a zsidóság ilyetén való vállalása mellett és ellen.

Az identitás vállalása, legbensőbb hitvallásaink nyilvános kinyilvánításának lehetősége fontos demokratikus alapérték. Az alkotmányos demokrácia fundamentuma. Ennek jelentőségét hangsúlyozni minden demokratikus elkötelezettségű honpolgár kötelessége.

Azonban tartok tőle, hogy a zsidó identitásvállalás kérdésének vizsgálásakor elmegyünk a lényeg mellett. A kérdés ugyanis nem az, hogy hányan fognak szerepelni a 2011-es népszámlálás statisztikai adattárában Mózes-hitű, izraelita, zsidó vallásúként a sok százezer katolikus, református mellett. Az adatok ilyen típusú halmazának – a vallás megélésének szempontjából – semmilyen értéke, haszna vagy kára nincsen. Különösen egy olyan speciálisan összetett szerkezetű vallási/kulturális/nemzeti (ahogy teszik) közösség esetén, mint amilyen a magyarországi zsidóság. A rubrika kitöltésének a kérdése nem a tét, hanem csupán szimptóma.

Hogy miért gondolom így? Mély meggyőződésem, hogy a zsidó közösségek – és természetesen a nem zsidó vallási közösségek is – elsősorban arra kellene hogy buzdítsák és tanítsák közösségüket, hogy a hit, a vallás és az általuk képviselt értékek fontosak legyenek számukra. Arra, hogy egy amúgy számos létező és szubjektív félelmekben teli világban, egy materialista társadalomban, az élet rohanó napjaiban ismerjék fel annak a csodálatos lehetőségét, amit a hit megélése, a közösségi élet és a tanulás-elmélyülés tud nyújtani. Ilyen módon tegyék a hitet a hétköznapok legkedvesebb társává, elérve, hogy az ne csupán egy statisztikai adat vagy anyakönyvi kivonat legyen, hanem ilyen-olyan módon pozitív értelemben szerves része az életünknek.

Az általam csak gyermekként ismert előző rendszerben azt hirdették, hogy a vallás magánügy. Azzal nem kérkedünk, nem hirdetjük, nem beszélünk róla nyilvánosság előtt, visszaszorítjuk a privát szférába, és ha lehet, ott is minden külsőség nélkül éljük meg, más szóval szégyelljük…

Nem véletlen, hogy ez volt az ideológia, hiszen a szerint a világnézet szerint a vallás nemhogy nem fontos, hanem eleve egy a történelem sötétebb korszakaiból visszamaradt csökevény, a „nép ópiuma”.

Pedig a hit és a vallás nem magánügy és nem szégyen tárgya. A valóban hívő embermindennapjait átitatja hite. Ahogy Mózes fogalmazott háromezer éve (5 Mózes 6:7.): „beszél róla, ha otthon van, ha úton van, ha lefekszik és ha felkel”. A hit-vallás olyan, mint a szerelem. Az ember életének minden pillanatát átitatja, minden gondolatában, szavában és cselekedetében benne rejlik.

És hogy ez nem tartozik az államra? Hát valóban, ha az állam egy ránk erőltetett félelmetes hatalmi kényszer, akkor nem. De akkor semmi sem. Az sem, hogy milyen korúak vagyunk, menynyi a keresetünk és milyen a végzettségünk. Jobb ettől az államtól minél több információt elhallgatni, hiszen ki tudja, hogyan használja majd fel ellenünk, elnyomott alattvalók ellen. Nem csoda, hogy ez a beidegződés dolgozik bennünk. Gyakran viselkedünk így. Az adóhivatalban, vizsgálóbizottság előtt, a bíróságon, okmányirodában, önkormányzati ügyintézés közben. Ha azonban abban a hitben élünk, hogy az állam a honpolgárok érdekeit képviseli, a közösség jobblétét szolgálja („A legfőbb hatalom pedig a polgárok összessége”, míg „az emberi lét egy része […] szükségszerűen egyéni és független marad”. [Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, 1997, p79]), azzal, hogy ha valljuk – amint ezt maga Constant is idézi Rousseau-tól –, hogy ez a legfelsőbb hatalom soha nem árthat a közösségnek, mely magával a hatalommal felruházta, akkor igenis fontos kell hogy legyen belső hitvallásunk megmutatása, nemzeti, vallási önképünk egészséges karbantartása.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy írjunk vagy ne írjunk a rubrikába, és ha igen, akkor mit. A kérdés valódi tétje, hogy tulajdonképpen fontos-e nekünk a vallásunk.

A zsidóság belső vitáiban felvetődik azonban még egy igen fontos szempont, ami mellett nem mehetünk el. Egy olyan kérdés, amely miatt a magyar zsidók körében másképp merül fel ez a dilemma. Ez pedig az örök zsidó félelem problémája. Annak a szubjektív, mindent átható szorongásnak a kérdése, amely sokaknál nem csak a tízévenként felmerülő népszámlálás alkalmával veti fel a kérdést, jelesül: hogy megvallják-e hovatartozásukat. Ennek a szorongásnak érthető történelmi előzményei vannak, sok esetben pedig kellemetlen személyes tapasztalatok erősítik. Mégis be kell látnunk, hogy a sok negatív élmény ellenére és az egyre alpáribb hangvételű közbeszéd dacára ez a félelem a maga irracionalitásában és diffúz voltában is leggyakrabban tárgy nélküli. Tudom, és a köztársaság minden józan gondolkodású polgárának tudnia kell, hogy irracionális attól tartani, hogy a jelenlegi államhatalom egyszer majd –a valóban nem teljesen anonim – kérdőíveket antiszemita jogalkotás-végrehajtásra fogja használni. Vagy fogalmazok másképp: irreális azt gondolni, hogy az államnak ilyen tervei lennének, és ha egyszer, ne adj’ isten, mégis ilyen hatalom kerülne fölénk, akkor az ezekkel a kérdőívekkel babrálna majd ahhoz, hogy céljait véghezvigye. (Vannak ezen célok eléréséhez sokkal egyszerűbb állami eszközök, de ötletet senkinek nem kívánok adni).

Véleményem szerint szorongásainknak az esetek többségében nem objektív okai vannak, hanem pont a fent emlegetett vallási identitás hiánya. Zsidó önazonosságunk, a negatív kollektív élményeken túl, nem jelent nekünk valódi pozitív muníciót a mindennapokban. Nem válik magától értetődő természetes részévé életünknek, olyan alkotóelemévé, ahol már nem kérdés, hogy a kérdezőbiztosnak mit mondunk, ha ránk néz és rákérdez vallásunkra. Olyannyira szerves részévé, hogy büszkeségünk tárgyává válik, mint ahogy a nőiességre is lehetünk büszkék, még akkor is, ha egyesek szerint 2011-ben is felvethető, hogy nőnek lenni megkülönböztető hiányosság.

Javaslom tehát, hogy igenis írjuk be, hova tartozunk, de nem azért, mert fontos a statisztika, vagy hogy „ne gyenge zsidóknak lássanak minket”, mert „meg kell mutatnunk, hogy 1200 óta itt vagyunk Magyarországon!” – ahogy a Mazsihisz sátrában lehetett hallani az érveket. Nem ezért. Egyedül azért, mert a zsidóság valóban fontos része az életünknek, identitásunknak. Legalább annyira fontos, mint hogy milyen a végzettségünk és mennyi a keresetünk.

Ha azonban valaki mindezek ellenére fél és szorong, illetve tart az összeírástól, azt mondom: hagyja mindezt maga mögött és nézzen inkább el egy péntek este a zsinagógába. Hiszen végül is a vallás megvallásának legkézenfekvőbb nyilvános eszköze mégiscsak a vallás gyakorlása.

A szerző vezető rabbi az EMIH-nél