Amiért Hollandiában olcsóbb a cenzus

Mintegy 40 ezer kiképzett kérdezőbiztos özönlötte el Magyarországot
azért, hogy a hírek szerint vagy 19 milliárd forintba kerülő, kb. 400
tonna papírt felemésztő népszámlálás sikeres legyen. A válaszadás a
kérdésekre kötelező, eltekintve olyan szenzitív adatoktól, mint a
vallás. Feltűnő, hogy az egyházak a vallási hovatartozás megvallása
mellett kampányolnak.

 

forrás:  nol.hu

Ilyesféle népszámlálás Hollandiában már negyven éve nincs, ami egy országos méretű élénk társadalmi vitának a következménye. A vita a civil társadalomban eredt, és a keletkezésénél egy Lau Mazirel nevű ügyvéd játszott jelentős szerepet. Mazirel asszonynak a praxisában az 1930-as években egyre több németországi zsidóval volt dolga, akik a fasiszták elől menekültek el szülőhazájukból. Ennek a hátteréről ő többet akart tudni, és elutazott Németországba, ahol látta, hogy a zsidóüldözés alapjául a községek lakossági nyilvántartásai szolgáltak. Mivel a vallási hovatartozást saját hazájában is regisztrálták, hazatérte után azon fáradozott, hogy azt a nyilvántartásokból töröljék, mert másképp egy félhető német megszállás esetén a zsidókat Hollandiában is könnyen össze tudták volna szedni. A vallási hovatartozás törlését a keresztény és zsidó elöljárók azonban nem tartották kívánatosnak. Végül is a körülbelül 140 ezer holland zsidó háromnegyede pusztult el a holokausztban. A német megszállás alatt Mazirel aktívan vett részt az ellenállásban, de elfogták, és ő is koncentrációs táborba került.
Ajánlott cikkek

szövegkép Népszámlálás helyett zsinagóga

Érthető, hogy Lau Mazirel sokak szemében hiteles véleményvezérnek tűnt, amikor a sajtóban az 1971-ben tartandó népszámlálás veszélyességére hívta fel a figyelmet. Különösen veszélyesnek tartotta, hogy az adatfeldolgozásnál alkalmazott modern elektronikus számítógép egy olyan masina volt, mellyel szerfelett gyorsan és pontosan lehet embereket osztályozni és kiválogatni.

Az 1971-es összeírást megelőző társadalmi vita kibontakozásában többek között a 60-as években lefolyt politikai demokratizáció játszott közre. Miközben a hagyományos politikai elitek befolyása csökkent, a tekintélytisztelő alattvaló helyett a fiatalabb és öntudatos polgár jelent meg. Továbbá a médiumok emancipációja említendő. Ezek addig nagyrészt a politikai elitek szócsöveiként működtek, de a társadalmilag tavaszias légkörben a szerkesztőségek úgy látták, hogy mint hivatásos kommunikátoroknak a közösség szakszerű tájékoztatása a feladatuk. Emellett a televízió elterjedése volt jelentős. Interjúk, kerekasztal-beszélgetések és vitafórumok hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek egymást látva és hallva alakítsák ki a véleményüket. Mindezt övezte egy fejlett, rezonáló, a szabadság számtalan kis köreiből álló civil társadalom, melyre jellemző volt a demokratikus habitus.

A társadalmi vitában a zsidók elhurcolása szolgált elrettentő példaként. Igaz ugyan, hogy Hollandia szolid demokrácia volt szabadon választott kormánnyal, és a miniszterelnököt sem vádolta senki diktátori hajlammal, de egy megszálló idegen hatalom visszaélhetett volna az összegyűjtött adatokkal. Akkoriban mint ilyen – elvben – a Szovjetunió jöhetett számításba, ahol egyébként a koncentrációs táborok üzemeltetése terén jelentős szakértelemmel rendelkeztek.

A népszámlálás körül dúló propagandaharcban a kormányzat, a parlament túlnyomó többsége, tudósok, egyházak, szakszervezetek, valamint munkaadók, orvosok szervezetei, vagyis az egész establishment azt bizonygatta, hogy egy sikeres népszámlálás mindenkinek az érdeke. Hiszen megfelelő közpolitikához szükség van megbízható adatokra. És a korábbi népszámlálásokból sem lett senkinek se baja. Cenzusok a jövőben pedig még jobban lesznek előkészítve. Az utóbbit arra föl mondták, hogy egyre gyakrabban esett szó a személyes adatok védelméről, meg arról, hogy az államnak semmi köze sincs a polgár magánszférájához.

A civil szervezetek között egy spontánul alakult akciócsoport volt a hangadó, mely egy egyszerű kommunikációs stratégiát alkalmazott. Megmagyarázta, hogy milyen veszélyekkel járt a cenzus, és egyúttal rámutatott arra, hogy milyen helytelen, hogy az együttműködés megtagadását a törvény büntette. Mindenkinek saját magának kell tudni, hogy mit csinál.

A népszámlálást végül is terv szerint végrehajtották. Így mondható, hogy a kormányzat győzött és a civilek vesztettek. A lakosság 0,2%-a tagadta meg nyíltan az együttműködést, de ez a statisztikai hivatalnak nem okozott különösebb problémát. Az igazságügyi miniszternek azonban annál inkább, mert 22 400 személyről volt szó, akiket a törvény szerint meg kellett volna büntetni. Tekintettel a bíróságok teherbíró képességére, a miniszter erről lemondott.

Lehet azt is mondani, hogy viszont hosszabb távon a civilek győztek, mert 1971 óta nincs hagyományos összeírás Hollandiában. A tíz évvel később esedékes népszámlálásnál már a lakosság 26%-a tagadta volna meg az együttműködést, és ilyen körülmények között a cenzusnak semmi értelme sem lett volna. Az ellenállási szándék elterjedéséből kivehető, hogy az embereknek több idő kellett ahhoz, hogy egy olyan bonyolult műveletről, mint a cenzus és az ezzel járó rizikó, véleményt alkossanak maguknak.

A hágai KSH-t mindez egy alternatív népszámlálás kidolgozására késztette. Ennek eredményeként ma már nem kellenek kérdezőbiztosok, egy egész erdőt sem kell kiirtani azért, hogy legyen elég papír a kérdőívek nyomtatásához, és még egy kommunikációs kampányra sincs szükség. Az adatokat meglévő regiszterekből, valamint mintavételekből nyerik, és anélkül, hogy az valakit zavarna, egy külön e célra kifejlesztett számítógépes program segítségével dolgozzák fel az Európai Unió előírásának megfelelően. Ez a virtuális népszámlálás kb. 1,4 millió euróba kerül, miközben egy hagyományos cenzussal járó költségek meghaladnák a 100 millió eurót. Nem lenne meglepő, ha tíz év múlva Magyarországon is ilyen népszámlálást tartanának.