Falon innen, falon túl – A VILÁGZENE LEGENDÁI

Nincs rosszabb, mint amikor az ember egy falon túlról hallja valami
nagyon jó zene foszlányait, de sehogy sem tud a túloldalra kerülni.
Nagyjából ilyen élmény volt a Zsidó Nyári Fesztiválon Lajkó Félix, Marko
Marković és a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band közös koncertje – pedig
elvileg a fal jó oldalán voltunk. 

 

2011. augusztus 30.

Öt perc a Dohány utcai zsinagóga első emeletén elég volt ahhoz, hogy mindenki megbizonyosodhasson róla: az épület tökéletesen alkalmatlan arra, hogy világzenei koncertet rendezzenek benne. Nem is csak azért, mert a közönségnek legalább a fele az oldalerkélyekről „nézte” az előadást, ahonnan – akinek szerencséje volt – akár egy szaxofonost is láthatott deréktól felfelé, vagy jobb híján követhette kivetítőkről a koncert azon részeit, amelyet az operatőrök éppen fontosnak tartottak. Persze, jogos: koncertet nem nézni, hanem hallgatni kell. Csakhogy a hangzás tompa, kásás, visszhangos és egybefolyó volt; a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band első számai alatt úgy tűnt, mintha a bőgő a távolban elzúgó autók hangja lenne, a trombita meg a dudálás hozzá – ha épp nem e két hangszert mutatja a kivetítő, még el is hihetjük, hogy az M7-es leágazásánál felszerelt traffipax mellől szól a közvetítés. A középerkélyen, azaz a színpaddal szemben, de attól jó ötven méterre is csak kicsivel jobb a helyzet: itt már úgy hangzik a zene, mintha nem is falon túlról, csak egy folyami híd túlsó hídfőjétől fújná felénk a szél a hangokat.

Pedig ha van koncert, amelyen fontos lenne ügyelni a hangzás tisztaságára – oké: élvezhetőségére –, hát ez most ilyen: Balogh Kálmán és zenekara folyamatosan meglepő és ötletes hangszerelésben játssza mind a saját számait, mind a népdalokat. Ám amikor például a jazzesre formált Elindultam szép hazámból vagy a teljesen újszerűen és izgalmasan hangszerelt „Hej, Dunáról fúj a szél” kezdetű népdal középrészénél egyszerre kezdenek játszani a zenészek, azonnal zajjá és zörejjé válik mindaz, ami eljut az emeletig. Így csak az olyan dalok élvezhetőek igazán, mint az Ederlezi a mély (férfi-)énekhanggal és az azt kiegészítő, lágy cimbalommal, vagy az egy cimbalmon, halk kísérettel előadott Emlékezés Balogh Elemérre, a zenekarvezető és egyúttal rokon átszellemült előadásában: szép, ahogy Balogh a pengetve kezdett számot fokozatosan gyorsulva végül ütőkkel játssza, de úgy, hogy lehetetlen megmondani, mikor volt a váltás.

Ezek után akár meglepő is lehetne, hogy a Gipsy Cimbalom Band vendégeként egyszer csak a színpadra lép Boban Marković fia és szólótrombitása, Marko Marković, valamint a világhírű hegedűvirtuóz, Lajkó Félix. Meglepő lenne, ha a Zsidó Nyári Fesztivál akként hirdette volna meg az estet, ami valójában volt: Balogh Kálmán zenekarának koncertjeként – hiszen csak ők voltak végig a színpadon, és a műsoridő legalább felében egyedül is játszottak –, két sztárvendéggel. A „világzene legendáinak” beharangozott közös, improvizatív zenélése ugyanis két tételre plusz a ráadásra korlátozódott – emellett Lajkó még egy dalban hegedült, Marko Marković pedig a kétórás műsoridő nagyjából harmadában volt a színpadon. Nem túlontúl érthető, mi szégyellnivaló van ezen, mi szükség hangzatos címadásra vagy a negyed órát zenélő Lajkó nevének előre helyezésére a felsorolásban.

Azért ha nem lett volna olyan a hangzás, amilyen, akkor biztosan mindenki beleborzongott volna a gondolatba, hogy milyen is lenne, ha ez a három szereplő tényleg két óráig együtt zenélne. Nézni mindenesetre öröm volt, ahogy Lajkó Félix végigvitt egy dallamot a hosszú improvizáció alatt, hogy Balogh Kálmán kedvére variálja azt cimbalmon, vagy ahogy nyers, erőteljes játéka kiemelte Balogh cimbalmozásának finomságát. Ahogy Marko Marković felelgetett a trombitáján hol a Gipsy Cimbalom Band prímásának, hol meg Baloghnak: a hegedű vagy a cimbalom néha folytatta, amit a trombita elkezdett, néha csak a ritmust vette át a szóló után, néha pedig együtt lassultak le. És az milyen izgalmas lehet, amikor nem szólóznak, hanem együtt játssza az egyik a balkáni dallamokat, a másik a cigányzenét – ez most csak kásaként hallatszott fel az emeletre, de amikor csak a balkáni dallamok szóltak, és azt váltotta a cigányzene, az is épp elég borzongató volt.

Na de szörnyű, hogy egy látszólag remek estének csak a foszlányait tudtuk meghallgatni, avagy még az is jó, hogy ennyit érzékelhettünk egy ennyire különleges koncertből? Aki meg tudja mondani, hogy a pohár félig üres vagy félig teli, az döntsön: cserébe kiihatja a poharat.