Zsidó asszimiláció: véget nem érő történet?
A két világháború közti társadalom a zsidóság hézagmentes asszimilációját kulcskérdésnek találta. Faji és szociális indokok garmadájával igazolták gondolkodók, mennyire üdvös lenne, mégis lehetetlen. Akár igaz, akár nem, ma már csak kevesen hiszik, hogy kívánatos cél volna.
2011. augusztus 25.
„Magam – ha szabad így kifejeznem – a magyar kultúra munkása vagyok, aki zsidó szokásokkal és zsidó bölcsességgel […] csak tanulmányaim folyamán ismerkedtem meg. Mégis, le kell vonnom a tanulságot, hogy nem nevezhető végbement asszimilációnak az, ahol a negyedik (és ötödik) nemzedék is számon tartja a maga zsidó származását (méghozzá lényeges momentumként és nem kalandos családtörténeti anekdotaként), s sokan mások is számon tartják ezt” – írja az augusztusi Holmiban Radnóti Sándor esztéta.
A Holmi szerkesztője Görög Sándor akadémikus önéletírása kapcsán ír minderről. Felidézi azt az abszurd levelet is, amelyet az egykori 11 éves fiú – ma hírneves gyógyszervegyész – kitért, katolizált rokonai írtak a szombathelyi püspöknek 1944. május 18-án, miszerint szeretnék, ha lehetőségük nyílna a gettó kápolnájában naponta misére járni és áldozni. Az értékvilágukban a történelmi középosztályhoz hasonuló, buzgó katolikusok az oltári szentség helyett azonban Auschwitz poklában osztoztak. Görög rokonait megölték, apja pedig Mengele boncolóorvosaként zavart elmével halt meg. Radnóti úgy sejti, az apa megőrülésében „felesége és kislánya iszonyatos halála mellett az is közrejátszhatott, hogy teljes világa roppant össze. És éppen azért roppanthatott össze, mert teljesen asszimiláltnak tudta magát”.
A háború és a vészkorszak után nagyot fordult a világ Magyarországon. A zsidóság nagyobbik felének kiirtásával és az államosítással a „zsidókérdés” szociális dimenziója is odalett – figyelmeztet Radnóti Sándor –, és a mai antiszemitizmusnak semmilyen megfogható szociális tartalma nincsen.
A holokauszt, a magyar állam tevőleges részvétele és a magyar társadalom részvétlensége pedig összeroppantotta a sikeres asszimiláció lelki fundamentumát. Ahogy Radnóti fogalmaz, az asszimiláció értéktartalma is megváltozott. Nem csak arról van szó, hogy ezen történelmi tapasztalatok után a zsidóknak nem volt már miért a magyarsághoz hasonulni, de a józan magyaroknak is be kellett látniuk, a magyarság (mint végcél) ezentúl nem képvisel föltétlen értéket. Már csak azért sem, mert – mint Bibó István írja – „a magyarság ma egyike Európa leginkább profiltalan, illetőleg az utóbbi száz évben formáját vesztett közösségeinek”, vagyis a beolvadni vágyóknak voltaképpen nincs mihez, kihez asszimilálódni.
Szabó Dezső, Németh László, Erdei Ferenc és általában a két világháború közti népiek társadalmi méretekben lehetetlennek tekintették a zsidóság (és a németség) tökéletes (mély) asszimilációját, miközben ugyanők abszolút értéknek tekintették mindezt. Amennyire tudható, Bibó István a háború előtt bizonyosan ugyanezt gondolta. Gyáni Gábor most a Holmiban kimutatja, hogy a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után c. magisztrális esszéjében Bibó voltaképpen nem változtat korábbi nézőpontján.
A történész akadémikus szerint Bibó Erdei fatalista nézeteit hangoztatja akkor is, amikor különálló nemzeti és polgári társadalmat „vizionál”, vagyis egymástól izolált magyar és zsidó entitást. Radnóti szerint Gyáni félreérti Bibó szándékát és formális egyezésből von le téves következtetést: „pontosan az a történelmi pillanat volt az esszé kiindulópontja, amikor a zsidóság megkülönböztetett történelmi entitássá változtatása a vészkorszakban bevégeztetett […]. Bibó nem szólíthatta volna meg a zsidókat, nem beszélhetett volna a zsidókérdésről, nem kezdeményezhetett volna párbeszédet, ha nem beszél zsidókról és magyarokról. Ez akkor és ott semmiképpen sem jelentette annak tagadását, hogy lehet(ett) magyar zsidónak és zsidó magyarnak lenni. Magyarán ez a kritikai megjegyzés [mármint Gyánié – a szerk.] Bibó egész írásának nullifikálását jelenti.”
Tévedés lenne azt állítani, hogy a vészkorszak egyszer s mindenkorra lezárta az összes asszimilációs utat, és még csak azt se mondhatjuk, hogy egyéni utakról lehetne csak szó, hiszen például a kommunizmus kínálta mozgalmi asszimiláción azóta sokan átestek. Ám Radnóti szerint a magyar zsidó és zsidó magyar attitűdök hosszú távon aligha tűnnek el, de – és ez valóban új jelenség – nem is kívánatos, hogy eltűnjenek, mert a teljes asszimilációt ma már csak kevesen tekintik önértéknek.
