A klezmernek varázslatos ereje van – JÁVORI FERENC

A már hagyományos izraeli turné, koncert a Zsidó Nyári Fesztiválon,
zeneszerzés színdarabhoz, a 200. Menyasszonytánc-előadás – csak néhány
címszó Jávori Ferenc, a Budapest Klezmer Band vezetőjének nyár végi
hétköznapjaiból. A zenész-zeneszerző épp egy stúdiófelvételről érkezett
az interjúra. INTERJÚ

 

forrás: kultura.hu

 

 – Csak nem új nagylemezt készít a Budapest Klezmer Band?
 
 – Erről a felvételről egyelőre csak keveset mondhatok, mert egy neves előadóművész felkérésére írtam egy dalt, amely novemberben jelenik majd meg, és addig nem szeretnénk elrontani a meglepetést. Mert az lesz, legalábbis az, hogy én írom, a műfaja ugyanis nem klezmer.
 
– Úgy tűnik, önt mindig megtalálják azok, akiknek jó zene kell, legyen szó crossover zenedarabról, színházi előadásról vagy épp balettről.
 
– Igen, bizonyos mértékig szerencsés vagyok, és hálás a sorsnak, hogy mindig olyan emberek találtak meg, akikkel rögtön megtaláltuk a közös zenei nyelvet, akik hozzám közel álló feladatot kínáltak, és akikkel emberileg is nagyon jól kijöttünk. Ilyen volt Rolla János, Kiss János, Markó Iván, Kerényi Miklós Gábor, Kerényi Imre, Szirtes Tamás, Balikó Tamás – mindegyikükkel szoros, mondhatni baráti kapcsolatba kerültem, mialatt együtt dolgoztunk.
 
– Most is elég zsúfolt a nyár végi koncertnaptára: épp izraeli turnéra készülnek, és hamarosan itt a már hagyományosnak számító koncertjük a Zsidó Nyári Fesztiválon is.
 
– Igen, szerencsére erre az utóbbi években nem lehet panasz. Nemrég volt egy számomra nagyon fontos fellépés a szülővárosomban, Munkácson, a Határtalan fesztiválon. Úgy éreztem, hogy a húsz év alatt könnyebb volt eljutnom Londonba, New Yorkba vagy Amszterdamba, mint a szülővárosomba, pedig végül is onnan hoztam magammal mindazt, ami bennem van, ami engem mozgat. Azokat az élményeket, amelyeket megéltem gyerekkoromban, majd felnőttként, azt mind elhoztam a tarsolyomban a gyűjtésekkel, kottákkal együtt.
 
– Máshogyan alakult volna a pályája, másféle zenét írna, ha ott marad, és nem vándorol ki a családjával a hetvenes évek végén?
 
– Egy művész pályafutásának alakulásában nemcsak a tehetsége, az ízlése számít, hanem fontos a közeg is, amelyben él, amelyből táplálkozik. Persze nem akarom összemérni magam vele, de ha például Chagall Oroszországban marad, soha nem lett volna Chagall. Ha Munkácson maradok, nem biztos, hogy megtalál engem Rolla János vagy Kerényi Imre. Nekem is kellettek azok az emberek, akik megbíztak bennem, akik hittek abban, hogy meg tudom oldani azt a feladatot, amellyel megkerestek.
 
– Mit gondol, ezek a felkérések a zeneszerzőnek, a klezmer műfajnak vagy mindkettőnek szóltak?
 
– Azt gondolom, ezek az emberek megérezték, hogy nemcsak zenész vagyok, és nemcsak a Budapest Klezmer Bandnak tudok zenét írni, hanem sokkal szélesebb skálán vagyok képes alkotni. Pici szorongás volt azért bennem, hiszen Rolla János például egy szvit megírására kért fel, amely nem egy 3-4 perces szerzemény, mint amilyeneket addig írtam, hanem több mint egyórás, kéttételes mű. Ugyanígy éreztem, mielőtt nekiláttam a Purim, avagy a sorsvetésnek, amelyet meg a Győri Balettnek szereztem: megkaptam a történetet, meg a koreográfus jegyzeteit, hogy hová milyen jellegű zenét szeretne, de azt például már nekem kellett elképzelnem, milyen volt ezer éve egy perzsa udvar. Kutatni kezdtem, könyvtárba jártam, és amikor már a legapróbb részletekig láttam magam előtt, akkor kezdtem érezni, melyik történet hogyan néz ki zeneileg. Mire elkészült a zene, elmúlt a szorongásom is.
 
– És azóta több darabban próbálgathatta már a képességeit. Ha most kapna egy üres színpadot, egy kimeríthetetlen büdzsét, és az ígéretet, hogy bárkivel együtt dolgozhat, akivel szeretne, milyen mű születne a keze alatt?
 
– Ha kicsit többet gondolkodnék, biztosan tudnék konkrét neveket, műfajokat is mondani, de először a történet mondanivalója jut eszembe. Bár sok minden foglalkoztat, valószínűleg olyan történetet vinnék színre, amely az elfogadásról, az emberek empatikus készségéről, egymás megértéséről szól. Európában az elfogadás hiányából fakadó szörnyű élmények nagyon frissek, ennek dacára mindez újraéledőben van.
 
– Ez az a kérdés, amelyet már a Menyasszonytáncban is boncolgat.

– Igen, és emiatt van a darabnak olyan óriási sikere: már hat éve megy, most lesz a 200. előadás. Pedig nem könnyed szórakozás, és több mint háromórás. De hatással van az emberekre, sokan megállítanak az utcán, és megköszönik, hogy ilyen darabot írtam. Van, aki többször megnézi, mert annyira emberi. Ilyen darabot tudnék újra elképzelni, amelyben még azt bogoznám, miért kell ahhoz az embernek elmennie valahonnan, hogy érvényesülhessen. Hogy mi hozza létre azt a légkört, azt a hangulatot, hogy úgy érezze, nem maradhat. Ilyen hely Munkács, ahol régen nagy zsidó közösség élt, és ma egyetlen zsidó család sincs, a hetvenes-nyolcvanas évekre mindenki kivándorolt, és napjainkban hiányzik a zsidó kultúra: egy színnel, egy virággal szegényebb lett a rét. Ahogy mondtam, az alkotás szempontjából nagyon fontos a közeg, amelyben élünk, ez Magyarországon is így van. Néha úgy érzem, jó lenne, ha megtehetném, hogy nem veszek tudomást arról, ami mostanában történik, de hiába kapcsolom ki a rádiót, a tévét, kimegyek az utcára és a beszélgetésekből is az derül ki, hogy megint vannak, akik szerint nincs szükség a sokszínűségre.
 
– Azt mondja ezzel, itt is kezd olyan légkör kialakulni, amely miatt úgy érzi, el kell mennie?
 
– Nem, erről szó sincs. Itt, Magyarországon megvan az a légkör, az a közeg, amelyben alkotni lehet, és amely Munkácson most nincs. Megvan a lehetőség a sokszínűséghez, csak vannak más hangok is, amelyek ezt megkérdőjelezik, és megmondják, ki kicsoda. Ez engem érzékenyen érint, és nagyon bánt. Édesapám, aki munkaszolgálatos volt, és gyalog jött vissza a Don-kanyarból, néhány éve nézte a tévét, és egyszerűen nem hitte el, hogy újra ugyanazt hallja, és hogy újra vannak, akik fogékonyak rá.
 
– Gondolja, hogy az intolerancia miatti feszültség enyhíthető a kultúra segítségével?
 
– Nagyon hiszek ebben. Sokat koncertezünk itthon, időnként olyan helyeken is játszunk, ahol nem vagyunk biztosak benne, hogy kíváncsiak a zsidó kultúrára. Írtam egy dalt annak a hatszázezer magyar állampolgárnak az emlékére, akiket Magyarországról elhurcoltak – ezt a dalt mindig előadjuk, és miután elhangzott, általában hosszú, néma csönd következik, majd hatalmas taps. Nekem reményt ad, hogy ez mindenhol így van, mert a zene hat az emberi lélekre. A Menyasszonytánc vagy a Purim sikere is ezt erősíti bennem, de a Zsidó Nyári Fesztivál népszerűsége is. Jó érzés, hogy zsidók és nem zsidók felveszik a kipát, beülnek a zsinagógába, és együtt örülnek ennek az ünnepnek, amely egy kultúra sokszínűségét mutatja be. Ennek a kultúrának a része a klezmer zene, amelynek szerintem varázslatos ereje van. Bár sok szomorúság, dráma van benne, ugyanakkor humor, vidámság is, és a legfontosabb: remény. Például nemrég a Gettó című darabhoz írtam zenét, és a darabban van egy rész: a gettóban, ahol az emberek nem tudják, megérik-e a holnapot, egy táncos jelenetben mutatják meg azt a hatalmas életerőt, amely még ott is megvan. Örömtáncként ábrázolták ezt a jelenetet, és ott is klezmer szól.
 
– Bár úgy tűnik, a klezmer a legkedvesebb a szívének, és már kipróbált néhány más műfajt is, van-e még olyan stílus, műfaj, amely érdekli, amelybe belekóstolna?
 
– A filmzene például nagyon érdekel. Néhány éve a Memory című francia filmhez írtam zenét: élmény volt együtt dolgozni a rendezővel a stúdióban, a jeleneteket nézve improvizálni, játszani, szó szerint játék volt a munka. Nagyon élveztem, ilyesmit szívesen csinálnék újra, úgy érzem, a szituációs zenékhez van érzékem. De addig is maradnak a fesztiválok, többek között a Zempléni Fesztiválon Rost Andreával adtuk elő a Pannon dalokat. Készül a siklósi vár színpadára a Beszterce ostroma musicalváltozata, annak a zenéjét én írom, és Kerényi Miklós Gábor is új darabon gondolkodik, vele is újra együtt fogok dolgozni. Élvezem a sok munkát. Egyrészt úgy gondolom, ha valakinek tehetsége van valamihez, nem szabad elpazarolnia, másrészt élvezem, amit csinálok. Már az is elég kifejező, hogy azt mondjuk: felmegyek a színpadra játszani. Nem dolgozni, játszani.