Ádám György halálára…

Amikor a túlélő is meghal
A kilencvenedik életévében járó Ádám György jogász professzor utoljára
május elején állt a Fővárosi Ítélőtábla előtt. Egy hetvenéves magyar
zsidó asszony jogi képviseletét látta el, aki azt szerette volna, ha a
bíróság bocsánatkérésre kötelezi a magyar államot, amiért édesapját,
Weisz Józsefet, a Goldberger gyár egykori géplakatosát a dachaui
haláltáborba vitette.

 

 

forrás: nepszava.hu

Ádám György Ítélőtábla előtti megjelenése megrendítő volt. Merthogy ő is egy túlélő, aki, amíg bírta, a hátán cipelte az öccsét… Erről is beszélt ott, a tisztelt Ítélőtábla előtt, s amikor a tanácselnök bírónő kijelentette, állami bocsánatkérésnek nincs helye, az egykori deportált azt mondta, “ez egy gyáva bíróság”.

Önök most valóban egy utolsó interjút olvashatnak. Ádám György ugyanis az ítélet után nem sokkal kórházba került. Temetése 2011. július 6-án volt.

– A magam részéről – mondta budai lakásában Ádám György – nem tartom magam zsidónak. Következetes ateista vagyok. Az a véleményem, hogy Isten nem létezik, hogy Istent az emberek találták ki, és hogy a vallás az emberiség fejlődéséhez volt nélkülözhetetlen. Számomra az Isten az emberiség.

Már a szüleim is ateisták voltak. De az első elemiben a tanító bácsi azt mondta: “Ádám Gyuri, te külön mégy, mert te izraelita vagy”. Otthon megkérdeztem az anyukámat, mit jelent a szó, izraelita. Azt válaszolta, hogy zsidó. És mit jelent a zsidó, kérdeztem, mire azt mondta, ne törődj vele. Reál gimnáziumba jártam, ahol a tanáraim egy része hivatalból tanította az antiszemitizmust.

A matematika tanárom például úgy, hogy azt mondta, a zsidók mindent el akarnak venni és meg akarják hódítani a világot. A magyar tanárunktól meg azt tanultuk, a zsidóknak nem volna szabad másokkal elegyedni. Amikor a haláltáborból visszajöttem, a volt tanáraim felkerestek, azt magyarázták, értsem meg, az antiszemitizmust ők is úgy tanulták; nem lehetett előle kitérni, és intézzem el, ne rúgják ki őket. Emlékszem, ahogy a tornatanárunk a gimnázium udvarán arra tanította a leventéket, hogyan üssék-verjék a zsidókat. Aztán behívtak Galántára, munkaszolgálatosnak, és onnan mentünk Ungvár mellé, Turjaremetére. Ahonnan a feleségem is származik, és ahol egy véletlen folytán teherautót vezethettem. Mert volt jogosítványom, amit meg annak köszönhettem, hogy nagyapám, Ádám Miksa meglehetősen tehetős ember volt. A száz leggazdagabb magyar közé tartozott, ám az egyetemi tanulmányaimat csakis úgy finanszírozta, ha közben a cégénél sofőrködöm Így voltam egyszerre teherautó sofőr, egyetemi hallgató és a magyar tenisz válogatott második játékosa vagy húsz éven át.

Munkaszolgálatosként teherautóval köveket szállítottunk az úthoz, amit, ahogy századparancsnok magyarázta, azért építettünk, mert a magyarok ezen vonulhassanak be Oroszországba. A faluban laktam, ott ismerkedtem meg Magdával, aki később a feleségem lett. A munkatáborban a keretlegények ütötték-verték a munkaszolgálatosokat. A parancsnokuk egy Szántó nevű ember volt, aki egy nap azt mondta nekem, az írnoknak, hogy: “Ide figyelj, Ádám. Én egy tisztességes, becsületes keresztény vagyok, te meg egy rohadt zsidó. Te zsidó vagy és művelt, és meg egy műveletlen keresztény. Taníts engem.” S attól fogva napi két órán át tanítottam. Főleg nyelvtanra és történelemre.

És Szántó szakaszvezető naponta legalább kétszer elismételte, hogy egyetlen embernek hisz a világon, Vitéz Nagybányai Horthy Miklós őfőméltóságának. S amikor Szálasi került a hatalomra, azt mondta: “Ádám, szökünk!” Kivettem akkor az irodából két biankó menlevelet, egyet kitöltöttem a szakaszvezető részére, egyet a magam nevére, és feljöttünk Pestre. Anyámék akkor már gettóban, sárga csillagos házban laktak az Amerikai úton, vagyis apám már az óbudai téglagyárban volt, ahová beszöktem. Nem ki, hanem be. Megtaláltam, mondtam neki, apa, meg fogunk szökni, mert el akarnak vinni a haláltáborba. És egyszer csak jött egy magas rangú rendőrtiszt. Lovon. Meglátta az apámat, kiabált: Mit keres itt ez a vén f.sz? Takarodj, üvöltötte, és elkezdte apám hátát ütni. Így vezettette ki az óbudai táborból. Kis idő múlva nekem is be kellett állnom a sorba.

Géppisztolyosok kísértek a Margit híd budai hídfőjéig. Ott a parancsnok elordította magát: “Oszolj!” , és rohantam haza. Apám már otthon volt, anyám sírt, azt mondta, baj van az Andrissal, elvitték. Két öcsém volt, István és Andris. István, fiatal kora ellenére tanársegéd a Pázmány Péter Egyetemen; SS-katonák verték agyon. Andris öcsémet, aki csellóművész volt, egy Visegrádi utcai zsinagógába vitték. Beszöktem hozzá. A zsinagógából az óbudai téglagyárba vittek minket, onnan nyilasok és csendőrök kíséretében a Józsefvárosi pályaudvarra, ahol kilencvenesével raktak bennünket a tehervagonokba. Három napon át utaztunk Kőszegre, a haláltáborba, a sörgyár területére, ahol gázkamra is volt, csak ezt kevesen tudják, mert elhallgatják. Barna inges pártszolgálatosok felügyeltek ránk, rendkívül kegyetlenek. Volt egy jó barátom, Róth Pál. Vele együtt támogattuk az öcsémet. Róth Pali egyszer azt mondta, nézd, ott, a kerítésen túl kidobott krumplihéjak vannak, kaparjuk be, az öcsédnek Csakhogy egy barna inges meglátta, és főbe lőtte. Aztán intett a hullaszállítóknak, vihetik.

Aztán megállította őket, mert észrevette, hogy Róth Pálnak jó a cipője. Jól beszéltem németül. És egyszer az egyik barna ingestől megkérdeztem, miért bántják a zsidókat. Mert gonoszak, volt a válasz, és mert meg akarják gyilkolni az egész emberiséget. Magam sem értem, hogyan, de beszélgetni kezdtünk, és attól fogva, jobb volt hozzánk. Amikor Kőszegről el kellett indulnunk, az öcsémnek már mind a tíz lábujja letörött. Elfagyott a hidegben. Ezért a hátamon cipeltem, és amikor már nem bírtam, Andrist, az öcsémet agyonlőtték. Közben elérkeztünk Grazba. Gyalog. Lager Libenau. Onnan indultunk volna, Mauthausenba, de megszöktem. Kikapartam a kerítés alatt a földet. Hajlékony voltam, amit a tenisznek köszönhettem.

Az úton összetalálkoztam egy magyar honvéd alakulattal, kaptam tőlük bakaruhát. Gondoltam, kihúzom a háború végéig, de egy német rám kiáltott:”Állj, kezeket magasba!”. Fölvettek lókezelőnek az istállójukba, de mert másnap bevallottam, hiába vagyok magyar, lovat közelről életemben nem láttam, a parancsnok elengedett, még írást is adott. Kószáltam egy darabon, míg össze nem estem. Flekk tífusz. Fölraktak egy kórházvonatra, Bad-Ischl-ben kiraktak, bevittek egy kórházba. Egy nap a professzor kinyitotta az ajtót, és azt kiáltotta: “Hitler meghalt!”Mentem vissza Magyarországra. Sopronban megint rosszul lettem, egy hónap fekvés következett, de hazajutottam. Apámat, anyámat, Magda barátnőmet megtaláltam.

A munkatáborok és a haláltáborok nem egyéni akciók voltak. Emlékszem 1944. március 19-re. Munkaszolgálatosként épp eltávozáson voltam, amikor a németek bevonultak. Mi az Erzsébet királyné úton laktunk, kirohantam a Thököly útra, láttam a német katonákat, amint tankokkal és mindenféle gépjárművel vonulnak, a lakosság meg kint áll az utcán és éljenez. A torkuk szakadtából üvöltötték, hogy Heil Hitler! Fiatal lányok ugráltak fel a tankokra, összevissza csókolták a német katonákat; olyan ünneplést, mint akkor, sem azelőtt, sem azóta nem láttam.
A Fővárosi Ítélőtábla előtt arról beszéltem, arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a magyar állam a saját állampolgáraiból egymilliót deportált. És tőlem sem kértek bocsánatot.