Hol a tolerancia?

“A németek hajlamosak saját bűntudatukat exportálni Kelet-Európába” –
mondja Schöpflin György fideszes európai parlamenti képviselő az uniós
elnökség alatt a magyar kormányt ért bírálatokról. A
politológus-politikus ugyanakkor elismeri, a kabinet egyes döntéseivel
kapcsolatban jogos lehet a kritika, és beszél arról is, pótcselekvés-e a
Budapesten megalakuló Tom Lantos Intézet.

 

 

forrás: hetivalasz.hu

– Az unió vezetői egybehangzóan dicsérték Magyarország féléves elnökségét. Ez kötelező diplomáciai kör, vagy valódi elégedettséget érzékel Brüsszelben?

– Az elmúlt fél évben érdekes szakadék alakult ki imázs és valóság között. Miközben Brüsszelben az a vélemény, hogy a magyar politika, diplomácia és államigazgatás megállta a helyét, az ország képe – ha nem szenvedett is végzetes károkat – rossz. Az európai baloldal politikai okokból kiszemelte Magyarországot, és összeurópai sikertelensége miatti dühét rajtunk vezeti le. Egyes intézkedésekre hivatkozva támadják a magyar kormányt, de nehéz nem észrevenni a kétharmados többség miatti frusztrációt. Azt hiszem, elégedett csend honolna a nyugati baloldalon, ha a szocialista párt szerzett volna ekkora felhatalmazást. Joggal tehetjük fel a kérdést: hol van az európai szolidaritás, tolerancia oly sokat emlegetett elve? Milan Kundera írta egyszer: Közép-Európa egyik küldetése, hogy előrevetítse a földrész jövőbeni szellemi-kulturális és politikai folyamatait. Elképzelhető, hogy a magyar elnökség apropóján kirobbantott háború egy új európai bal-jobb törésvonal előhírnöke.

– Azért ne kerüljük meg a magyar kormány felelősségét sem. Tényleg az elnökség előtt kellett elfogadni például a még a jobboldali értelmiség egy része által is vitatott médiatörvényt?

– Az időzítéssel kapcsolatban valamennyire elfogadom a kritikát: kétségtelen, hogy a médiatörvény nem segített. Véleményem szerint lehetett volna várni vele. Nem segített, hogy az év elején a kormányzati kommunikáció mintha tanácstalanul nézte volna az eseményeket. Nem tudtuk kontextusba ágyazni a történetet, elmagyarázni a magyar médiaviszonyokat, bemutatni a nemzetközi példákat. Hozzáteszem, a leggyorsabb reagálás sem feltétlenül segített volna: a térséget és hazánkat alig ismerő nemzetközi sajtó Közép-Európa ügyeiben nem éppen precizitásáról híres.

– Ugyanakkor éppen a sajtó esete mutatja, hogy a bal-jobb konfliktuson túlmutatnak a történtek. A magyarországi “Führerstaatról”, azaz vezéri államról egy konzervatív lap, a Die Welt cikkezett.

– A nyugati jobboldali sajtó egy része is átvette a baloldali kliséket, de azért megfigyelhetünk különbségeket. Az angolszász média visszafogottabb volt, az osztrák és német lapok viszont szinte rasszizmussal határos módon írtak “a magyarokról”. Ez a szemlélet köszönt vissza az Európai Parlament zöld frakciója által szervezett meghallgatáson, ahol Heller Ágnes filozófus a magyarok “szolgalelkűségével” magyarázta a Fidesz kétharmados győzelmét. A németek hajlamosak saját bűntudatukat exportálni Kelet-Európába, és újságíróik sajnos általában kifejezetten ideológiai csőlátásban szenvednek. Ha előítéleteik és a valóság között kell választani, az előbbiek mellett döntenek. Hiába állította elnökségi programjának középpontjába és fogadtatta el a magyar kormány az európai romastratégiát, ettől még “természetesen” cigányellenes marad – egy középeurópai jobboldali kormány nem is lehet más. Néha bizonytalan vagyok afelől, milyen tájékoztatást kapnak illetékes szerveinktől a budapesti külföldi nagykövetségek. Egyszer ugyanis egy konferencián egy skandináv parlamenti képviselő Magyarországgal kapcsolatos, teljesen téves állítással lepett meg. Amikor kiigazítottam és megkérdeztem, honnan van az információ, azt mondta: hazája budapesti diplomáciai képviseletéről.

– Biztos abban, hogy a kritikák az országot, és nem a kormány politikáját célozzák? Az Európai Parlamentben még a legerőteljesebben nyilatkozó képviselők is hangsúlyozták: konkrét döntéseket bírálnak, és nem a magyar népet.

– Ez ismert taktika, ami furcsa demokráciafelfogásról tanúskodik: megpróbálják leválasztani a kormányt azokról, akik megválasztották. Alighanem nincs nálam szorgalmasabb látogatója Brüsszelben a Magyarországgal kapcsolatos üléseknek, meghallgatásoknak. Azt tapasztalom: sokak szemében szálka a maga útját járó Magyarország, melynek kormánya némi sikert elért a gazdasági válság kezelésében, és még ma is megnyerné a választásokat – igaz, már távolról sem kétharmaddal. A baloldal részéről tapasztalható értetlenséggel vegyes dühöt arra vezetem vissza, hogy öt-tíz év óta a kontinens szocialista, szociáldemokrata pártjai bajban vannak, mondanivalójuk kiürült. Váltaniuk kellene, de nem tudják, merre induljanak.

– Ön gyakran ír helyesbítő leveleket, cikkeket nyugati sajtótermékeknek Magyarországgal kapcsolatban. Az elmondottak alapján ez meglehetős szélmalomharcnak tűnik.

– Nem is képzeli, hogy mennyire. Persze nem reagálok mindenre, máskor meg tudom, hogy eleve vesztes pályán futok. Előfordult, hogy a Süddeutsche Zeitungnak küldött, a pontatlanságok helyesbítésére koncentráló cikkemet válaszra sem méltatták. Máskor sikerül érdemi vitát folytatni: ez történt nemrég az általam nagyra becsült magyar származású amerikai történész, Deák István tanulmánya kapcsán. Minél több higgadt, tényekre összpontosító írást kellene elhelyeznünk a külföldi sajtóban. Mások ugyanis nem ennyire szégyenlősek: a magyar baloldal Nyugat-függő. Legitimitását nem szavazóinak képviseletéből, hanem állítólagos “európaiságából” meríti, ami szintén sajátos demokráciafelfogásra enged következtetni.

– Említette Deák Istvánt, aki a New York Review of Books hasábjain közölt lesújtó elemzést a magyar helyzetről. Őt mégsem intézheti el azzal, hogy nincs fogalma térségünkről.

– Nem, de tanulmánya a baloldali világszemléletből fakadó túlzásokra épült. Válaszomban amellett érveltem: az, hogy Orbán Viktor nem határolódik el a napi sajtóban megjelenő, antiszemitának is minősíthető cikkektől, nem jelenti a zsidóellenesség eltűrését. Egyszerűen nem az a feladata egy politikusnak, hogy újságcikkekhez képest határozza meg magát. Ilyesmit a világ egyetlen komolyan vehető döntéshozója, így Obama elnök sem tesz.

– Ön elsőként közölte a blogjában: Borut Pahor szlovén miniszterelnök egy háttérbeszélgetésen azt mondta, az uniós elnökség végén elszigetelik Magyarországot. Hetvenkedés vagy valamiféle stratégia állhat a kijelentés mögött?

– Szlovénia államadóssága ugrásszerűen megnőtt, feszültségek vannak a kormánykoalícióban, lehet, hogy ősszel előre hozott választások lesznek. Nem tudjuk, még mi hangzott el a találkozón, lehet, hogy Pahor miniszterelnök kissé elengedte magát. Különben sem látom, a kétmilliós Szlovénia miképpen tudná elszigetelni Magyarországot. Arra utaló jeleket viszont érzek, hogy az uniós elnökség lezárultával az európai baloldal bizonyos körei megpróbálnak offenzívát indítani. Nem elsősorban a megmaradt néhány baloldali kormányra gondolok; a görög vagy a spanyol kabinet most aligha egy távoli ország leckéztetésén töri a fejét. Inkább értelmiségi és sajtócsoportokra utalok, melyek a Waldheim-ügy idején Ausztria ellen folytatott kampányhoz hasonlóban gondolkodhatnak. Ám egy mesterséges támadássorozatot nem lehet sokáig fenntartani.

– Második világháborús múltja miatt Kurt Waldheimet 1986-tól 1992-ig tartó államfősége alatt nemzetközi szinten kiközösítették. Hat éven keresztül nem szűntek a támadások Bécs ellen; ezek szerint mi is állóháborúra készülhetünk?

– Kurt Waldheim – más osztrák politikushoz hasonlóan – elhallgatott tényeket náci múltjáról, de azért bebizonyosodott, nem vett részt emberiségellenes bűncselekményben. Bármilyen bojkott ráadásul a visszájára fordulhat – erre szintén Ausztria szolgáltatott példát. Miután a Haider-féle Szabadságpárt kormányra került 1999-ben, francia kezdeményezésre karantént jelentettek be. Az akció nyolc hónap után megbukott. Ez nem azt jelenti, hogy július 5-én, a magyar uniós elnökség zárásakor az Európai Parlamentben felszólaló Orbán Viktort nem ugyanolyan erős támadások fogadják, mint fél éve. Biztosak lehetünk abban, hogy Daniel Cohn-Bendit és más baloldali, liberális és zöld politikusok ugyanolyan hevesen kritizálnak majd. Különbség viszont, hogy a Néppártban talán már rájöttek: az ideológiai indíttatású rohamok nem pusztán a Fidesz-kormányt, hanem minden jobbközép erőt célba vesznek. Nem véletlen, hogy Joseph Daul frakcióvezető minden esetben kiállt Orbán Viktor mellett.

– Ön a budapesti Tom Lantos Intézet kuratóriumának elnöke, az intézményt lapzártánk után nyitották meg Hillary Clinton amerikai külügyminiszter jelenlétében. Mit felel azoknak, akik szerint a magyar kormány egy sóhivatal létrehozásával próbál törleszkedni a korábban megsértett Egyesült Államokhoz?

– Azt, hogy ez butaság. Az intézet négypárti részvétellel alakult meg, az előkészületek már a Bajnai-kormány alatt elkezdődtek, és én soha semmiféle kompenzálási szándékot nem érzékeltem. Az intézmény operatív irányítója egy remek fiatal szakember, Izsák Rita lesz, akit nemrég választottak meg az ENSZ kisebbségi ügyekkel foglalkozó szakértőjének. Az intézet elsőrendű feladata, hogy védje és erősítse az emberi és kisebbségi jogokat. E munka fontosságáról Magyarországon aligha kell meggyőzni bárkit is.

– A 2008-ban elhunyt magyar származású amerikai kongresszusi képviselő sokat tett a határon túli magyarokért. Ugyanakkor előfordult, hogy a vélt vagy valós szélsőjobboldali veszély esetén erőteljesen nyilatkozott a honi belpolitikáról. Hasonló esetben ön mostanában tollat szokott ragadni; nem érez ellentmondást?

– Tom Lantossal soha nem keveredtem vitába. Azt hiszem, ő is egyetértene azzal, hogy a szélsőjobboldal előretörésének megakadályozására egy erős jobbközép kormány a legalkalmasabb. A neves angol közgazdász, Keynes írta egyszer: “Amikor átalakulnak a tények, megváltoztatom a véleményemet. És Ön, uram?” Nem véletlen, hogy a magyarországi események iránti érdeklődését megtartó család kifejezetten jóban van a budapesti kormány illetékeseivel, úgyhogy megvan minden feltétel az eredményes munkához. Tennivaló akad bőven. Sokat beszélünk a magyar állam nemzetpolitikájáról, de ritkábban vizsgáljuk meg, hogyan látják ezt a határon túli közösségek. A magyarországi mellett a csehországi, szlovákiai cigányság kérdése is számot tarthat az intézet figyelmére. És ne felejtsük el a magyar identitás átalakulását sem. El kell ismernünk, hogy ide haza érezhető egyfajta kulturális zártság, amely nem nagyon viseli el, ha valaki a megszokottól eltérő módon magyar. Erről sokat tudnának mesélni a hosszabb külföldi tartózkodásról hazatérők, vagy a magyar felmenőkkel bíró, ám már más országban nevelkedettek. Itt az ideje, hogy ezeket a jelenségeket is megvizsgáljuk.