“Az emberek meghalhatnak, a múlt soha”

Ben Gurionnak fontosabb volt Izrael állam léte, mint maga az igazság,
ezért sem állt érdekében, hogy üldözze a Bernadotte-merényletben
résztvevő terroristákat.

 

 

forrás:mult-kor.hu

 

Az egyre hűvösebbé váló izraeli-amerikai relációt két legjobb barát közötti őszinte kapcsolataként definiálta a hazánkba ismét ellátogató Kati Marton, akivel legújabb könyve (Halál Jeruzsálemben) kapcsán beszélgettünk.

Miért kezdett el foglalkozni a Stern bandával?

A történet részletei, azaz az első ENSZ-békeközvetítő halálának körülményei eddig ismeretlenek voltak a nagyközönség előtt. A Stern volt Izrael legelvakultabb, legfanatikusabb csoportja, amely messianisztikus célokat tűzött a zászlajára. Azt állították, hogy Isten áll mögöttük – ez a lehető legveszélyesebb, amit el tudunk képzelni. Valójában terroristák, egyszerű gyilkosok voltak.

A könyv angol nyelvű kiadása (A Death in Jerusalem) 1994-ben látott napvilágot, egy évvel az oslói békefolyamat után. Ennyire csalódott volt az arab-izraeli béketárgyalások újabb fordulójának kudarca miatt, vagy csupán véletlen egybeesésről van szó?

Ez a történet – bármilyen hihetetlen – egyáltalán nem volt ismert, ezért kezdtem az írásába. Összesen 250 interjút készítettem, köztük sok egykori, már élemedett korú terroristával. Rendkívül érzékeny fejezete ez az arab-izraeli konfliktusnak, s gyakran abba a hibába esünk, hogy – miközben már teljesen hozzászoktunk az arab terrorizmushoz – nem veszünk tudomást annak izraeli válfajáról. Annak idején a kéziratot elküldtem Henry Kissingernek is, aki teljesen zavarba jött a könyv olvasásakor. Ami az igazán érdekes, hogy a könyv rendkívül pozitív sajtót kapott Izraelben, inkább a tengerentúlon emésztették meg nehezen. A téma pedig bármikor releváns, ezt látjuk az arab tavasz esetében. Ennek a problémának a gyökere ugyanis legalább hatvan éves – ha nem még több. Csak az emberek halnak meg, a múlt soha, ezért alaposan kell tanulmányozni – ostoba az, aki ezt szem elől téveszti. Én történész vagyok, s mindig arra próbálom rávezetni az embereket, hogy tanulmányozzák a történelmet, s ne legyünk mindig lepve – nem szabad a múlt hibáit megismételni. Ezért írok az embereknek, és nem az akadémiai köröknek.

Izrael állam kikiáltása, illetve az első arab-izraeli háború kirobbanása után az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) Folke Bernadotte-ot, a svéd király unokaöccsét küldte a forrongó térségbe közvetítőnek. Azzal, hogy a világszervezet egy tapasztalatlan, a konfliktus természetét nehezen megragadó személyt delegált a Közel-Keletre, már eleve kudarcra volt ítélve a béke? Küldhettek volna esetleg valaki mást ?

Abszolút. Bernadotte szerencsés volt, mivel a királyi családban nőtt fel. Becsületére legyen mondva, hogy ő csak jót akart, optimista volt, de rendkívül naivan állt a dolgokhoz, s felettébb érzéketlen volt a téma iránt. Nem tudta elképzelni, hogy egyáltalán léteznek ilyen fanatikusok. Neki azok az emberek, akikkel nap mint nap találkozott, idegenek voltak. Ne feledjük: Izrael még „csecsemőkorban” volt, öt hónapja kiáltották ki az államot, a politikai vezetés bizalmatlan volt, csak magára számíthatott, a zsidóság pedig alig volt túl a holokauszton. Úgy érezték, hogy – miután kétezer éven át cserbenhagyták őket – ismét egy külföldi próbálja a saját akaratát rájuk erőszakolni. Olyasvalakit kellett volna küldeni, aki tapasztaltabb volt nála, a svéd tárgyaló ugyanis nem értette meg a probléma összetettségét, a Biblia tanulmányozása önmagában kevés volt ehhez. Olyan emberre gondolok, mint amilyen a férjem is volt (Richard Holbrooke, a boszniai háborút lezáró daytoni egyezmény kidolgozásában résztvevő amerikai diplomata – a szerk.) Bernadotte érdeme viszont, hogy felismerte: a hazájukból elüldözött palesztinok még hatalmas gondot okozhatnak, ugyanis a menekülttábor terrorizmust szül, ezt látjuk ma is.

Azt hiszem abban egyetérthetünk, hogy a kialakult helyzetért Nagy-Britanniát óriási felelősség terheli. David Cameron brit miniszterelnök ugyan expressis verbis ezt nem említette, amikor a múlt hónapban kijelentette, sok bűn terheli országát a 20. századi konfliktusokat illetően. Egyáltalán: hogyan lehetett összeegyeztetni a zsidó haza megteremtésére tett nyilatkozatot az arab önrendelkezés előmozdításának politikájával?

Nem lehetett. London bűne, hogy kettős játékot űzött, ami egyáltalán nem volt becsületes a részéről. Később pedig azt mondta: ez a ti problémátok, oldjátok meg magatok. Ekkor a jött a képbe az Egyesült Államok és az ENSZ. Az arab-izraeli viszály elsimítására tett kísérlet volt az 1945-ben felállított világszervezet főpróbája, az első teszt, ami végül megbukott. A Bernadotte-féle közvetítés zátonyra futása nagyon rossz jelet küldött a világnak, az ENSZ pedig elvesztette hitelét az emberek szemében. Az Egyesült Államok aktív részvétele nélkül nehéz lesz békét teremteni a térségben, nem lehet magára hagyni a feleket, az ugyanis katasztrófával fenyeget.

És mi a helyzet az Európai Unióval? Mintha az európai szerepvállalást egyre hangosabban szorgalmaznák.

Ezt én is támogatom. Sőt, szerintem még nagyobb elköteleződésre lenne szükség, már ami az Európai Uniónak a közel-keleti rendezési céljait illeti.

Egyetért azzal a megállapítással, hogy az 1948-as békeközvetítési kudarcért inkább Izrael tehető felelőssé? A Stern gyakorlatilag szabadon garázdálkodott az országban.

Izrael akkoriban gyenge és sebezhető állam volt, Ben Gurionnak pedig fontosabb volt az ország fennmaradása, s ezért még az igazságot is feláldozta. A miniszterelnök tudta, hogy kik tartoznak a cionista terrorista körökhöz, akik a Bibliára alapozták célkitűzéseiket, a Jordán-folyó mindkét partjára kiterjedő zsidó állam megalapítását: „Égyiptomnak folyóvizétől fogva, a nagy folyóig, az Eufrátes folyóvízig” (Gen, 15.18). Ebből akár egy centimétert is feladni: megbocsáthatatlan bűn. Ben Gurion azonban nem akarta polgárháborúba taszítani Izraelt, ezért nem áldozta fel az országot az igazság oltárán. Ugyan a terrorizmus az ő cinkos hallgatása nélkül is ment volna a maga útján, de sajnos ez egy újabb lökést adott neki, s tragikus következményei lettek. A terroristák az elmúlt hatvan évben rájöttek, hogy a terrorizmus – sajnos – sikeres lehet, s mindig akkor léptek fel, amikor megcsillant a béke halvány reménye, amint azt Rabin meggyilkolásakor is láttuk. Ezt a körforgást kellene megtörni.

Ön szerint milyen hatással lehet az arab tavasz Izraelre?

Izrael kulcsszerepet játszhat a folyamatban, mivel a Közel-Kelet kellős közepén fekszik. Az arab országokban látható forradalmi hullámot leginkább az 1956-os magyar eseményekhez tudnám hasonlítani, ahol szintén maguk az emberek játszották a főszerepet. Izrael a térség egyetlen működő demokráciája, ezért támogatnia kellene a közel-keleti államok demokratizálódási folyamatát, nem csak félnie tőle.

Úgy tűnik, hogy az eredetileg Nelson Mandelának tulajdonított “leading from behind” (háttérból vezetni) elmélet egyre inkább Obama doktrínájának alapjává válik, ezt látjuk Líbia esetében is, de nem sok mozgás tapasztalható amerikai részről a szűkebben vett Közel-Keleten sem. Barack Obama “második kairói” beszédében egyértelművé tette: Izraelnek vissza kell vonulnia 1967-es határai mögé, az AIPAC zsidó lobbiszervezett előtt viszont már jóval finomabban fogalmazott. Az elnököt már így is sok demokrata, köztük olyan prominens személyek, mint Harry Reid, a szenátus demokrata párti vezetője kritizálta. Meddig mehet el Obama Izrael “rendreutasításával”?

Izrael legjobb barátja az Egyesült Államok, de mint a legjobb barátnak, fontos, hogy néha a legőszintébb tanácsokat kell adni. Elképesztő, hogy Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnöknek az amerikai közös kongresszusi ülésen a képviselők 29-szer, felállva tapsolva szakították meg a beszédét. Ez számomra hihetetlen. Én nem akarok ilyen barátokat, egy őszinte barátság nem ebből áll. Mindent egybevetve nem irigylem az elnökünket.

Ön testközelből, férje, a nemrégiben elhunyt Richard Holbrooke oldalán szemlélhette a boszniai háborút lezáró daytoni egyezmény kidolgozását. Mit érzett, amikor értesült Ratko Mladic boszniai szerb tábornok elfogásáról?

Természetesen örültem, hiszen az egész békefolyamatot személyes ügynek tartottam. Nagyon sajnálom, hogy Richard ezt már nem élhette meg. Itt hadd mondjam el, hogy férjem – aki saját elmondása szerint nagyon sokat szenvedett a közvetítés éveiben – az egész daytoni folyamat idején végig magánál tartotta a most megjelent könyvemet és sokat merített belőle. Mladic elfogása nélkül nem lehetett sikeres Dayton, a békefolyamat csak most zárult le. Ez kicsit hasonlít a Bernadotte meggyilkolását követő időszakra, hiszen Izrael lényegében futni hagyta a gyilkosokat – igaz, a világ is gyorsan el akarta felejteni az eseményeket –, s a legkisebb fokú együttműködésre sem törekedett az ENSZ-szel. Ennek betetőzése volt, hogy a Stern banda egykori vezetője, Jichák Samir Izrael miniszterelnöke lehetett.