A felejtés nem zsidó tragédia

György Péter Apám helyett című könyvében apja felejteni akarásán keresztül a Kádár-kor lelkét fejti meg, Gárdos Péter lágerből szabadult apja történetéből szerelmes regényt farag Hajnali láz címmel. Feledékeny Magyarországról, zsidó szégyenről, tabunak számító Trianonról és újrakezdődő bűnbakképzésről az origo diktafonja mellett beszélgetett a két szerző. Az emlékezettörténet nem á la carte étterem.

Forrás: Origo / 2011. április 11.

 

A könyveiket összekapcsolja, hogy mindketten az édesapjuk halála miatt kezdtek bele, és mindkét könyv középpontjában ennek a felejteni akaró apának a figurája áll.

Gárdos Péter: Kezdjük azzal, ami a két könyvet elválasztja. Ez az írások indítéka. Péter szerintem egy súlyos ellentmondást akart feloldani. Az ő papája munkaszolgálatos túlélőként keveredett át életének egy pontján a politikai paletta másik oldalára. Az én apámmal más történt. Apám 1945 nyarán, amikor 27 kilósan felszabadult a bergen-belseni táborban, majd kikerült Svédországba meggyógyulni, akkor ő hívő és őszinte kommunista volt, hitt a szabadság, egyenlőség, testvériség klasszikus eszmerendszerében. Aztán ’46-ban hazajött, újságíró lett, és fokozatosan kiábrándult, szinte kottázni lehetne az állomásokat. Két különböző életútról van szó, de egy közös pontot lehet találni. Egyikőjük sem tudott megbirkózni a sorsa által rá mért kötelezettséggel. Nevezetesen azzal, hogy ők szemtanúk voltak, egy szörnyű korszak túlélői, és erről beszélniük kellett. Kellett volna. Mi ketten, az ő fiaik, felnőtt fejjel döbbentünk rá, hogy a hozzánk legközelebb álló emberek, az apáink, mennyire nem tudtak elszámolni magukban a saját identitásukkal.

Az ön édesapja furcsa módját választotta a felejtésnek. Úgy tagadja meg az élményeit, hogy beleveszik a szerelembe.

Gárdos Péter: Igen, de ehhez tudni kell valamit. Az apámat a sorsa kétszer ítélte halálra. Először a koncentrációs táborban kellett volna elpusztulnia, másodszor a svéd orvosa közölte vele, hogy súlyos tbc-je van, és 6 hónapja maradt az életéből. És ő akkor, csak azért is, mondjuk így, haláltagadásból, életigenlésből “kitalálta”, hogy szerelmes lesz. És csodák csodájára megvalósította ezt a programot. Megtalált egy lányt több száz kilométerrel arrébb, Svédországban, pusztán levelezés útján meghódította, majd feleségül vette. Nekem ezt a regényt azért kellett megírnom, mert azt gondoltam, hogy ennek a “csak azért is életben maradok” típusú dacnak, amely végső soron tudattalanul azt jelentette, hogy “csak azért is megmaradok zsidónak”, mára különös akusztikája támadt. Péter szerintem hasonló okból írta meg a saját könyvét.

Az Apám helyett nagyon személyes, mégis, ami szerintem a legfontosabb benne, hogy logikus javaslatot tesz annak magyarázatára, hogy miért és hogyan alakult ki a magyarok társadalmi amnéziája. A könyv magyarázata szerint a kádári alku hallgatólagosan azt jelentette, ’56 fejében elfelejtjük ’44-et. Beszélgetett erről az elképzelésről jobboldali történészekkel, hogy ők hogyan látják ezt?

György Péter: Ez egy interpretáció. Nem hinném, hogy baloldali interpretáció lenne, ami egy jobboldali számára elfogadhatatlan. Akkor lehetne ezt mondani, hogyha azt gondoljuk, hogy egy politikai tengely mentén érdekelt a magyar társadalom egyik része abban, hogy megismerje a múltját, a másik része meg hogy nem. Csakhogy ez nem igaz. A jobboldal nem engedheti meg magának – és esetenként nem is engedi -, hogy ne akarja tudni, mi történt, a baloldal pedig ugyanúgy zavarban tud lenni. Bár lehet, hogy más okoknál fogva nem akarják tudni, hogy mi történt Magyarországon.

Gárdos Péter: Döbbenetes élmény ért ezelőtt pár héttel. A Hajnali láz-ból szeretnénk filmet készíteni, és csatlakozott hozzánk egy svéd producer. Ez a producer egyszer csak azt mondta, hogy most már minden rendben a forgatókönyvvel, de valami nagyon zavarja. Ebben a történetben a svédek, a hétköznapi emberek, orvosok, ápolók, hivatalnokok túlságosan jók. Ezzel szemben a ’45-46-os svéd társadalom közel sem volt ennyire homogén. Az akkori Svédországban, a háború után sokan szimpatizáltak a nácikkal. És a svéd partnerünk azt kérte, hogy írjak bele a történetbe egy új figurát, egy náci svéd orvost, aki hitt Hitlerben, és titokban gyűlöli a zsidó betegeit. Ez a kívánság számomra elképesztő volt! Azt jelentette, hogy a svéd állam csak akkor tud támogatni egy filmes, közös vállalkozást, ha az nem fényezi az országát, a polgárait, hanem szembenéz a ma már kínosnak tűnő bűneivel is.

György Péter: Mindig egy dolgot felejtünk el. A svédek – és ugyanez a helyzet a németekkel is – 1945 óta demokratikus viszonyok között élnek. Saját eutanáziaprogramjukkal vagy azzal, hogy az utolsó napig acélt adtak el Hitlernek, nem 1946-ban kezdtek el szembenézni, hanem a hetvenes évek vége felé. Hogyha átállítod az órát, és azt mondod, a magyar nulla óra 1989, akkor körülbelül a hatvanas éveknél tartunk most. 1965-ben Németországban élő ember nem foglalkozott a holokauszttal. A két dolog nem tükörszimmetrikus. Van egy ilyen aufklérista elképzelés, hogy majd az értelmiség megmondja, hogyan kell csinálni. Van egy producer, aki azt mondja, uram, ha maga nem ír bele csúnya nácit, akkor nem kap pénzt. De ez nem oka, hanem következménye valaminek.

Gárdos Péter: Igen, te pontosan ezt, illetve ennek az okait analizálod a könyvedben. Hogy Magyarországon a társadalom, az emberek túlnyomó többsége kötött egy sajátos alkut 1957 tájékán a Kádár-rendszerrel, és ennek viseljük ma is a következményeit.

György Péter: A Kádár-rendszer ebben az értelemben bő húsz év volt. Pont az a húsz év, amely alatt a németek kérlelhetetlen fájdalmakkal és iszonyatos feszültségekkel terhelten nekiláttak szembenézni a felelősségükkel.

Gárdos Péter: Ez nálunk nem történt meg.

György Péter: És ezt még egy probléma nehezíti. Azok az emberek, akiket az egyetemen tanítok, ’90-ben születtek. Sejtelmük sincs arról, hogy a rendszerváltozás mi volt, 2006 az egyetlen történelmi tapasztalatuk. Az első, amikor összetalálkoztak azzal, mit jelent társadalomnak lenni, 2006 ősze volt. Az pedig nem egyszerű történet. Innen kell visszajutni.

Gárdos Péter: A mi életünk egy bizonyos aspektusa- és még sok-sok ezer hozzánk hasonló sorssal megáldott-megvert család volt vagy van így ezzel az országban – ugyanazokra a kérdésekre vár feleletet. Mind a ketten, te is, én is, olyan zsidó családban nőttünk fel, amelyben a zsidó múltat tulajdonképpen elfelejtették, megtagadták. Engem például görögkeleti vallásúnak kereszteltek 1948-ban. Erről a kérdésről mi otthon soha nem beszéltünk. Az apám halála kellett ahhoz, 1998-ban, hogy anyámban felfakadjon valami, és mintha kihúztak volna a palackból egy dugót, ömleni kezdtek a múlt történései. Sőt nemcsak az volt meglepő, hogy mennyi mindenre emlékszik, hanem ijesztő pontossággal idéződtek fel ezek az emlékek. Hihetetlennek tűnt, hogy valaki miképpen emlékezhet arra, hogy 1944. október 15-én milyen ruhát viselt, vagy hogy a cipőjének mennyire kopott le a sarka. Ez számomra azt jelentette, hogy a múlt dolgai rendkívül mélyen éltek benne, de ezt egy vastag bazaltréteg fedte el. A szüleim egymás között évtizedekig nem beszéltek erről. Ez kísérteties. Azt gondolom, a társadalomnak létezik, fellelhető a lelkiismerete – pontosabban remélem, hogy így van. Ennek elengedhetetlen feltétele a múlt tisztába tétele. De hogyan működhet ez, ha ez a múlt még egy családon belül is el van tagadva?

György Péter: Az elhallgatások tengere megejtően könnyű dolog. Amiről az ember beszél, azt nem felejti el, amiről meg nem beszél, azt elfelejti – mondta anyám nagyon egyszerűen, amikor megkérdeztem tőle, miért nem beszélt velem soha az apámról. Nagy feladat odáig eljutni egy társadalomnak, hogy ez bonyolultabb történet annál, mintsem hogy a szüleink felejtettek. Az történt, hogy felejthettek. A felejtés akkor sikeres stratégia, ha azt a társadalom jóváhagyja. Ez itt a legfontosabb dolog szerintem: lehetett manifeszt, világos identitás nélkül élni.

Az könnyebben érthető, hogy miért lehet érdeke a felejtés a nem zsidóknak. De az nem logikus, hogy miért volt kényelmesebb a szőnyeg alá söpörni a zsidó túlélőknek azt, ami velük történt. A sérelem ebből a szempontból egyszerűbb képlet, mint a bűntudat és a szégyen.

György Péter: Legyünk igazságosak. Nemcsak a szégyen az oka ennek, hanem mindaz, ami velük történt. Az sem volt akármi. Nem az a helyzet, hogy a zsidókkal szörnyűség történt, amit nem zsidók okoztak, hanem az, hogy mindenkivel szörnyűség történt, aminek egy részét magyarok egymásnak okozták.

Gárdos Péter: Az, hogy a magyar társadalom miféle alkut kötött, és miért hallgatott, azt Péter logikusan, drámaian vezeti le. De engem az érdekelt az utóbbi években mániákusan, hogyan történhetett meg az, hogy az én apám, az én anyám vagy a te apád erről soha nem beszélt intim családi körön belül sem. Hogyan lehetett, hogy felnőtt életüknek nem volt egyetlen olyan magányos vagy didergő pillanata sem, amikor elsuttogták volna: beszéljük meg. És arra a következtetésre jutottam, hogy ennek a fő oka mégiscsak a szégyen volt. Adott azoknak a magyar embereknek az esetleges utólagos szégyene, akik közömbösen vagy kárörömmel nézték az ablakaik alatt elhajtott zsidók százezreit. De hát itt az a paradoxon, hogy az én anyám és apám is, akik az áldozatok voltak, ők is rettentően szégyellték magukat. Kettős értelemben is. Egyrészről, hogy miféle jogon élhették túl a holokausztot, amelyben három és fél millió sorstársuk elpusztult. Másrészről sejtelmünk sincs, hogy a szüleinknek az elfogadott erkölcsi normák határait hányszor és miképpen kellett átlépniük, hogy megmaradjanak. Hogy például az én apám 27 kilósan, fagyott hullákat dobálva a tűzbe, milyen stratégiáját választotta a túlélésnek. Primo Levi írja le a jelenetet, amikor egy zsidó ember a táborban előre-hátra hajlongva mond hálaadó imát, mert a mellette lévőt nyírták ki, és ő aznap még megúszhatta. Egy ember megköszöni Istennek, hogy a sorstársát, a barátját megölték. Utólag ebből kibírhatatlan szégyenérzet támadhatott, és ezt valóban muszáj volt eltemetni. A te papád Borban megúszta, miközben Radnóti nem úszta meg. Mi történhetett ott délután négy és hat között a kilencvenedik erőltetett menet közben?

György Péter: Ezért van, hogy azok között, akik a tábornak erről a fajta tapasztalatáról írtak, szép mennyiségű öngyilkos akad. De van a szégyennek egy másik része, ami sokkal ártatlanabb. Elmondok egy történetet, azt akarom érzékeltetni vele, hogy a felejtés nem metafora. Egy korombeli kolléga odafordult hozzám tegnap, és azt kérdezte, emlékszem-e arra, amikor én hetvenvalahányban az ő lakásukról egy házibuli alkalmából levizeltem az ávós házmestert. Ettől megzavarodtam, mert biztos voltam abban, hogy soha nem jártam a lakásában. Ahogy beszélt hozzám, hirtelen rájöttem, hogy mi a baj, és évek óta miért figyelem őt zavartan. Ez az ember engem megpofozott fogadásból 16 éves koromban. Én természetesen semmit sem mertem tenni, sem megmozdulni, sem megszólalni. Gyáva kisgyerek voltam. A szégyen így működik. Nem lehet együtt élni azzal, hogy olyan ember vagyok, akit pofon lehet vágni.

Gárdos Péter: Erről az jut eszembe, hogy Kertész Imre Sorstalanság című regényének van egy közeli rokona, egy irodalmi előzménye, amely éppen erről a pofoneffektusról, ennek a döbbenetéről is szól. Szép Ernő Emberszag című regénye közvetlenül a háború után jelent meg. Aztán ez a mű valahogy kifelejtődött az irodalmi köztudatból.

György Péter: Szép Ernő túlélő volt, aki tudta magáról, hogy zsidó, és nem is nagyon akarta ezt a dolgot elpakolni. De nem kivetette magából az irodalom, hanem egyszerűen kisodródott a szélére. Túl korán íródott meg. Körülbelül ötven könyvet írtak azokban az években különböző túlélők, akiket mindenki elfelejtett. Vagyis Szép Ernő könyve egy stokkal együtt tűnt el ’45 és ’48 között. Nem Szép Ernőt felejtették el, hanem annyi történt, amit a nagyapám felismert a háború után: ez már nem számít. A magyar irodalom története a szocialista realizmus után furcsa fordulattal kezdődött újra. Sánta Ferencet leszámítva semmi történeti szembenézés nem volt, csak az irónia és a paródia. Nádas családregénye volt egy kopernikuszi fordulat. 1975-ben jelent meg a Sorstalanság. A könyvet akkor senki le se szarja. Az első írás a regényről 1983-ban jelent meg, Spiró György fiatal és tekintélyes íróként azt mondja, itt egy ismeretlen könyv, vegyétek elő. És aztán megint el kellett telnie tíz évnek. (Nádas Péter Emlékiratok könyve című műve 1986-ban jelent meg – a szerk.) Ennyiben nem igaz, amit mondtál a bazaltról: ezek tektonikus rétegek. Ahhoz, hogy ezek elmozduljanak, cunami kell. A németeknél is így volt. A te apád meg az én apám egyedül nem tudja arrébb tolni a rétegeket. Nem megy trauma nélkül.

Gárdos Péter: Mostanában sokat töprengek azon, hogy mi lenne, ha egy csoda folytán egy napra feltámadna a te apád és az én apám, és szembenézne azzal a két könyvvel, amit mi írtunk. Mit mondanának? Volt-e nekünk, nekem mindehhez jogom?

György Péter: A te könyved megváltástörténet – ennyiben nem holokausztkönyv. Az apád másodszorra is túléli a dolgot, vagyis valakivel, aki kijön a pokolból, megtörténik a tündérmese. Ez olyan ajándék, ami a te édesapádat, ha jól értem, egy életre jó emberré tette. Nagyon sok ember kijött a táborokból, akiknek, hogy is mondjam, sikerült elég gonosznak lenni. Vagy éppenséggel nagyon felületesnek.

A teljes interjú az origo oldalán ide kattintva olvasható el