Rituális gyilkossággal vádolták a tiszaeszlári zsidóságot
Százhuszonöt éve, 1882. április 4-én vette kezdetét egy fiatal cselédlány, Solymosi Eszter eltűnésével a tiszaeszlári vérvádperként híressé vált eset, amelynek során a helyi zsidó közösség tagjait rituális gyilkossággal vádolták. Az ügy jelentős mértékben hozzájárult a magyarországi antiszemitizmus felerősödéséhez.
Antiszemita vádak a bizonyítékok ellenére
Az Európa szerte hatalmas vihart kavaró ügy hosszú időn át izgalomban tartotta a közvéleményt. A 15 éves Solymosi Esztert gazdasszonya festékért küldte a boltba, ám a cselédlány soha nem ért vissza. Édesanyja jelentette eltűnését, ám aggodalmait először nem vették komolyan, s “csak” országos körözést adtak ki. A szabolcsi faluban viszont egyre gyorsabban terjedt a hír, hogy a lány a Pészach ünnepére készülő zsidó közösség tagjai keze által halt meg, torkát azért metszették el, hogy vérét a húsvéti pászka tésztájához keverjék.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, egyre több szemtanú jelentkezett, akik egyöntetűen állították: utoljára a zsinagóga előtt látták a lányt, majd nem sokkal később kétségbeesett kiabálást hallottak az épület felől. A hallottak alapján az anya újból feljelentést tett, mondván, hogy a templomszolga kisebbik – mindössze négy és fél éves fia – kikotyogta, hogy bátyja a kulcslyukon keresztül szemtanúja volt a gyilkosságnak.
Az események felgyorsultak, május 19-én Bary József aljegyző, kijelölt vizsgálóbíró elrendelte a templomszolga, Scharf József és felesége letartóztatását. Az állítólagos szemtanút, Scharf Móricot elkülönítve tartották, nehogy beszélni tudjon szüleivel. Bary semmilyen közvetlen bizonyítékot nem talált a több mint tíz vádlott bűnösségére, ez azonban nem számított, hiszen ott volt az idősebb fiú vallomása – amelyről a szellemileg csökkent képességű Móric később elmondta, hogy erőszakkal csikarták ki belőle.
Május 20-án a napilapok már már kész tényként írtak a zsidó közösség bűnösségéről, az országgyűlésben pedig Istóczy Győző és Ónody Géza képviselő antiszemita beszédeket tartott. Országszerte felerősödött az antiszemitizmus, több nyugati vármegyében zsidó boltok kirakatait törték be, Pozsony megyében statáriumot hirdettek. Ezt meglovagolva Istóczy megalapította antiszemita pártját, s külföldi rendezvényeken “nagy sikerrel” szónokolt a zsidó közösségek és az izraelita vallás ellen.
A tiszaeszlári ügy július 18-án vett újabb fordulatot, amikor a Tiszából előkerült a fiatal lány sértetlen holtteste. A legkevésbé sem pártatlan vizsgálat végül úgy fogalmazott, hogy a holttest nem Solymosi Eszteré, bár az ő ruhái voltak rajta, a holttestet megtaláló tutajosokat megfélemlítették, így eredeti vallomásukat visszavonták. Bary József és Solymosi Eszter családja azt állította, hogy a zsidók egy másik nő tetemét csempészték oda, ám ezzel is csak bűnösségüket bizonyították. Gyűlölködésben való kéjelgés, német mintára
A per Nyíregyházán, több mint egy évvel Solymosi Eszter eltűnése után vette csak kezdetét. A vádlottakat a kor jeles ellenzéki politikusa, az egykori vármegyei főügyész, a későbbi országgyűlési képviselő Eötvös Károly képviselte. Az egy hónapig tartó per során a vád minden bizonyítéka és elmélete megdőlt, a szakértők mind a védelmet igazolták, miként a Tiszában talált holttest újraboncolása is az Eötvös irányította védelem állításait támasztották alá.
Eötvösnek sikerült bebizonyítania, hogy antiszemitizmusra épülő koholt vádakról van szó, a fiatal lányt senki nem ölte meg, hanem vízbe fulladt. A bíróság végül Eötvös hétórás védőbeszédét követően mind a tizenöt vádlottat felmentette, később közülük többen is elhagyták az országot, hogy külföldön kezdjenek új életet.
A tiszaeszlári ügy – a tíz évvel későbbi franciaországi Dreyfus-perhez hasonlóan – a korai antiszemitizmus megnyilvánulása volt, amelyet történészek a gazdasági és politikai rendszer átalakulásával, és az erre adott irracionális érzelmi válaszokkal hoznak összefüggésbe. A kor jeles politikusai közül az emigrációban élő Kossuth a “zsidókérdésről” szólva ezt írta: “absolute nincs semmi possibilis célja, kivéve a gyűlölködésben való kéjelgést, s hozzá azt is német mintára…”.
Más politikusok visszaemlékezése szerint azonban voltak olyanok – így például Andrássy Gyula -, akik hittek a rituális gyilkosságról szóló elméleteknek, de azt vallották, hogy a külföldi zsidó közösségektől érkező anyagi támogatások fontosabbak az ország számára. A történeti hűséghez tartozik azonban, hogy Lichtenstein herceg ezt csak Andrássy halála után mesélte el, így a grófnak nem adatott meg a viszontválasz lehetősége.
Az ügy több résztvevője – így Bary József és Eötvös Károly is – megírta emlékiratait. Eötvös műve, A nagy per, amely ezer éve folyik és még nincs vége 1904-ben jelent meg. Ebben a tiszaeszlári ügyön túl a korábbi hasonló antiszemita vérvádak és koholt perek történetét is megírta, sőt szociológiai pontossággal mutatta be őket. Bary József visszaemlékezései 1915-ben bekövetkezett halála után, 1933-ben láttak napvilágot fia gondozásában. Ő akkor úgy gondolta, hogy az antiszemitizmus veszélyei nem fenyegetnek, s ily módon az évtizedekkel korábban, egy szabolcsi faluban történtek felelevenítése “a felekezeti béke veszélyeztetésével nem járhat“…
A pernek több irodalmi feldolgozása született, Krúdy Gyula 1931-ben írta A tiszaeszlári Solymosi Eszter című regényét, Sándor Iván 1973-ban ismertette kutatásainak eredményét A vizsgálat iratai című könyvében, Elek Judit 1989-ben Tutajosok címmel forgatott róla filmet.
(Forrás: www.mult-kor.hu)
