A hatalom szelleme és a szellem hatalma

Fáj nekem, ami Misuékkal történik”, írta egyik barátom e-mailben, aki egyébként önmagát rendes keresztény konzervatívnak tartja, szereti Scrutont, és most éppen Bibó írásainak javított angol fordításán dolgozik. Konzervatívként is Bibó szelleme élteti, aki talán a liberális demokrácia egyik legkritikusabb híve volt Magyarországon a múlt században, akárcsak Tocqueville a XIX. századi Franciaországban.
 

 

Bibó szelleme éltette azokat a kritikai gondolkodókat is, akik Donáth Ferenc szerkesztésében 1981-ben megalkották a Bibó-emlékkönyvet, és vállalták, hogy ezért kirúgják őket az állásukból. Voltak közöttük liberálisok és szocialisták, konzervatívok és népiek, akik úgy gondolták, hogy érdemes összefogniuk az ellen az autoriter kádári rendszer ellen, amelyben éltünk. Később az első ellenzéki találkozóra is ezért, ebben a szellemben került sor Monoron.

Misut – Vajda Mihályt – akkor már persze legfeljebb a Gül Baba utcai lakásából tudták volna kirúgni, ahol éppen az idő tájt fogtunk bele a Lét és idő fordításába Misu magánszemináriumán, puszta kedvtelésből, valamifajta érdek nélküli érdeklődésből, pontosabban, tisztán amegismerésérdektől vezérelve. Munkánkat senki nem támogatta. Rendes, értelmiségi állása, úgy emlékszem, egyikőnknek sem volt. Misut a többi Lukács-tanítvánnyal együtt már csaknem egy évtizede kitessékelte magából a párt, mert szellemük nem fért össze a hatalom szellemével. Az akkori kultúrpolitika leginkább persze azt szerette volna, ha az országból is sikerül elűzni őket, engedélyezték, hogy külföldön taníthassanak, abban a reményben, hogy talán végleg kinn maradnak. De Misu makacsul mindig visszajött. „Ez sokkal inkább az én országom,mint az övék,menjenek el ők” – szokta voltmondogatni.

Visszajött például az én személyes szerencsémre is, annyit tanultam tőle, mint talán senki mástól. Nem csupán filozófiát. Hanem leginkább olyan gondolkodói és emberi magatartást, amely igyekszik rákérdezni a legnyilvánvalóbb dolgokra is, feszegeti amagától értetődőnek tűnő tényeket is. Miért? Nos, a kritikai szellem érdekében. Hogy ez a szellem ne hunyjon ki bennünk. Mert különben mi más is maradna nekünk a hatalom szellemével szemben? A puszta, erőtlen kiszolgáltatottság. És Misu mindezt annyi humorral, öniróniával tette, ami felszabadította kezdeti gátlásainkat, és segített áthidalni a közöttünk meglévő jelentős kvalitásbeli különbséget. Misuval lehetett egyenrangú félként beszélgetni, mi több, együtt gondolkodni. Sőt, csak így lehetett. Semmi nem állt tőle távolabb, mint a tekintélyelvűség.

A debreceni, egri, szombathelyi egyetemisták nagy szerencséjére ezt a gondolkodói habitust, tanári magatartást a rendszerváltás után sokan közvetlenül is megtapasztalhatták Magyarországon. De nem csak Magyarországon. A kolozsvári egyetem díszdoktorrá avatta.Miközben nem szűnt meg kritikai szellemben bírálni a mindenkori hatalmat. Ellenezte például, hogy az SZDSZ koalícióra lépjen Horn Gyula pártjával. Horn a maga részéről erre úgy reagált, hogy „nálunk kicsit sok a filozófus”. Misu úgy vélte, hogy a rendszerváltás kezdetén az MDF-nek és az SZDSZ-nek kellett volna összefognia az új demokrácia érdekében, és hosszú, szívós munkával elterjeszteni a demokratikus viselkedés kultúráját, ami az egyedüli alapja lehet minden életképes demokráciának.

Mint tudjuk, ennek az ellenkezője történt. A két rendszerváltó párt egymás torkának esett, a demokratikus viselkedés kultúrájának lőttek.

Most a filozófusokat célozta meg a hatalom. No nem úgy általában, hanem jól megválogatva, csakis a liberálisokat, akik közül jó néhányan ráadásul nyíltan vállalják zsidó identitásukat is. Meg persze a magyart is, csak ez ebben az országban sokakat egyáltalán nem érdekel.

Vajda viszont a tőle telhető legőszintébb módon igyekezett elemezni a magyar–zsidó identitás kérdését Sisakrostély-hatás című tanulmánykötetében (Kalligram, Pozsony, 2007). Egyik alapállítása, hogy az őszinte, teljes asszimiláció úgyszólván lehetetlen, jóllehet egyénileg persze némely esetekben sikerülhet, de csoport szinten semmiképpen sem, és nem csak azért, mert a zsidóság különböző csoportjai saját vallási, kulturális és történelmi hagyományokkal rendelkeznek, hanem azért és elsősorban azért, mondja Vajda, mert ha valaki tényleg őszintén, szívvel-lélekkel asszimilálódik egy másik kultúrába, akkor ezzel egyszersmind lemond a megyilkolt zsidók milliói iránt érzett szolidaritásról is.

Az persze, hogy ki zsidó és ki nem, igen nehezen megválaszolható kérdés, ha nem akarunk egyszerűen a fajelmélet álláspontjára helyezkedni. A nem faji alapon, nem raszszista módon megfogalmazott válaszért Vajda Kunderához fordul, aki ezt írja Közép-Európáról: „Valóban, nincs olyan régiója a világnak, amelyet erőteljesebben határozott volna meg a zsidó szellem. Mindenütt idegenek és mindenütt otthon vannak, fölébe kerekednek a nemzeti viszálykodásoknak. A XX. században a zsidók: Közép-Európa fő kozmopolita és egységesítő elemei, intellektuális kötőanyaga, szellemiségének kondenzátuma, szellemi egységének megteremtői.”

Vajda értelmezése: „Kundera fentebb idézett mondatait a zsidóság szerepéről Közép-Európában felfoghatnánk úgy is, mint annak a zsidóságnak a kulturális definícióját, amely túlélte a soát és nem menekült el Közép-Európából. Az a kultúra, melyet ez a csoport folytonosan létrehoz, nem zsidó, amennyiben semmi vagy szinte semmi köze sincsen a zsidóság mint népfaj eredeti kultúrájához. És mégis zsidó, mert Európának ezen a területén nyílt, a kisstílű nemzeti torzsalkodások felett álló, európai érzületű kultúrát csakis olyan emberek hozhattak létre, akik ezen népek nacionalizmusát nemhogy nem osztják, hanem azt kifejezetten butának, nevetségesnek, némelykor kimondottan undorítónak és – károsnak tartják. Csoportként viszont csak a zsidók ilyenek. Nem azért voltak képesek –ahogy Kundera mondja – ezen népek közös ellenszenvét a történelemmel szemben kifejezni, mintha okosabbak vagy belátóbbak lettek volna másoknál, hanem mert ezek a kis népek kitaszították őket magukból.” (87. o.)

Persze maga Vajda is tisztában van vele, hogy ez az ítélet túlságosan sommás, és gyorsan hozzáteszi: „Pontosan tudom, hogy a zsidóságot mint olyat az igazi közép-európai magas kultúra képviselőjének tekinteni teljesen elfogadhatatlan túlzás. Szemellenzős dolog lenne azonban, ha nem akarnánk belátni, hogy Közép-Európában az az akarat, hogy szembehelyezkedjünk a kis nemzetek bornírt nacionalizmusával, valahogy zsidó dolog – s ez nem egyszerűen az antiszemiták előítélete. Ennek az akaratnak azonban – nem szeretnék megfeledkezni erről – kétségtelenül megvan a maga határozott árnyoldala is. Hiba volna ugyanis nem látni, hogy ez a tudat gyakorta megalapozatlanul fölényeskedő… gyakran képtelen rá, hogy azonosuljon nemzeti közösségének azon problémáival, melyeket az életfontosságúnak tart. Sokszor még megérteni sem akarja ezeket a problémákat. Egy közösséghez kíván tartozni, egyidejűleg azonban kívülálló is szeretne maradni.” (88–89. o.)

A bornírt nacionalizmussal szembehelyezkedni persze magyar dolog is, Vajda ezt nem tagadja, Bartók egész életműve, Illyéstől Petőfi -könyve, a Puszták népe, Bibó írásai, Esterházy Péter és Gion Nándor regényei fényes bizonyítékot szolgáltatnak erre, ám a kérdés éppen az, hogy a magyarság mint közösség egészében képes-e szembehelyezkedni a bornírt nacionalizmussal. Mindenesetre a közös nemzeti önismeretnek csak ez lehet az egyik alapja. Amíg a magyar irodalom egyik része „zsidósnak” minősíti Esterházyt, s mint ilyet ki akarja tagadni a közös kánonból, s amíg a másik része nacionalistának minősíti Illyést, és ezért akarja kitagadni, addig Vajda megállapításai helytállók.

Tanulmányát így fejezi be: „Ki tehát a zsidó? Leszámítva a vallásosakat, a zsidó közösségekhez, a zsidó egyesületekhez tartozókat és a tudatos cionistákat,mindenekelőtt ennek a magatartáskultúrának a hordozója. Ilyeneket természetesen olyan emberek körében is találhatunk, akik nem zsidó származásúak. Vajon akkor ők is zsidók? Természetesen nem, még ha környezetük gyakran zsidónak látja is őket. …Az a mondat…, mellyel Kundera említett esszéjében a zsidókra vonatkozó elmélkedéseit zárja, mutatja, milyen nagy e distanciált kultúrát képviselőknek a zsidók iránti vonzalma: »Ezért szeretem őket, ezért ragaszkodom szenvedélyesen és nosztalgiával örökségükhöz, mintha csak saját személyes örökségem lenne.«” (90. o.)

Hadd áruljam el: ragaszkodomMisuhoz és mindahhoz, amit az ő jelenléte képvisel éppen itt,Magyarországon. Fáj, hogy alantas vádakkal illetik, amikor őt bántják, engem bántanak. És hadd forrasszam gyorsan a torkára mindenkinek a kaján kacagást: magam nem kaptam semmiféle támogatást semmiféle hivataltól. Misutól sem. De ha kaptam volna, azt tőle örömmel elfogadom, és legjobb tudásom szerint igyekszem elvégezni a rám bízott munkát. Mint ahogy Misuék is tették. Könyveket, interjúkat, fordításokat tettek le az asztalra, a szellem asztalára, amit most lesöpörni igyekszik a hatalom szelleme.

Ám ez eddig, szerencsére, semmiféle világi hatalomnak nem sikerült.