Mendegél a mandarin

1992 egy derűs tavaszi napján futótűzként terjedt a lakóházban a hír: Fritz Józsika négy küzdelmes év után abbahagyta a hegedülést. Az emberek fellélegeztek, a folyosókra tódultak, egymás hátát lapogatták: hát ennek is vége! Amúgy maga Fritz József is elismeri, hogy a hegedűhöz szemernyi tehetsége sem volt. A zeneiskola előkészítő évfolyamában lényegében nem produkált semmit, az elsőben kicsit még ehhez képest is visszaesett, ezért a másodikban az elsőt ismételte meg, a harmadikban pedig már csak felejtett, úgyhogy nem lehetett leosztályozni. Pedig nagypapája az Aranyszarvas étterem prímása volt, örökölhetett volna némi tehetséget is, de csak egy legendát örökölt, amely a zeneművészi pályához aránylag kevés.
 

 

A hegedűvel folytatott négyévnyi kilátástalan harc után tizenkét évesen rátalált valódi hangszerére, a klarinétra. Nem is olyan messze talált rá, éppen a nagyszobában, lévén édesapja műkedvelő klarinétos. Ráadásul akkor már megigézték Gene Kelly és Fred Astaire filmjei, Benny Goodman muzsikája, megigézte a dzsessz. Láss csodát, a klarinétot a szájába vette, és fújta. Rejtélyes találkozás: nagyjából az első pillanattól jól tartotta a hangszert, megfelelő ritmusban vette a levegőt, valahogy a technikára is ráérzett. Néhány hónap múlva már két oktávon játszott, s ezen még a zeneiskolában is elcsodálkoztak.

Tizenhét évesen már előadásokat tartott a dzsesszről, később dzsesszklubot vezetett, ráragadt a műfajra. Klarinétos táborokba járt, ahol jó nevű tanárok is felfedezték. Tanult mások mellett Balogh Józseftől és a spanyol festőcsaládból származó idősebb Herrer Páltól, aki mérnökként ment ki annak idején Amerikába és Párizsba, ahol megtanult harmonikán, klarinéton, szaxofonon és zongorán játszani, dzsesszzenészként élt, kicsit különcként is: amikor éppen nem Django Reinhardttal, Stephane Grappellivel, vagy Coleman Hawkins-szal játszott, akkor a Tour de France-on tekert. Mindez persze mellékszálnak tűnik, pedig nem az. Mert Fritz József megtanulta tőle: a dzsessz nem csupán a virtuóz technikából áll, hanem valamiféle állandó átlényegülésből, világpolgári attitűdből, ha érzések azt diktálják, elborulásból, a dzsessz egyidejűleg lehet a szépség és a szörnyeteg.

Tizenkilenc évesen hívták Amerikába továbbtanulni, ám az évi 14 ezer dolláros tandíj kicsit merész vállalás lett volna, pedig…

Játszott különféle zenekarokkal, köztük a Bohém Ragtime Banddel. Körbeutazta Európát, fellépett szokatlan helyeken is, megosztott első díjat nyert például Olaszországban, a Garda-tónál rendezett utcazenei fesztiválon, de csak azért megosztott első díjat, mert a zsűri nem tudta nem észrevenni azt a kollégát, aki fejen állva, hibátlanul játszotta a Monti csárdást. És nem ő volt az egyetlen szokatlan figura, talán elég említenünk azt a muzsikust, aki a hullámvonalban hajlított, mindössze két hang megszólaltatására képes hangszerével öt perc alatt Buddha-állapotba, újabb öt perc alatt álomba kergette a Garda-tó partján ücsörgő hallgatóságot, hogy aztán az alvó emberek táskájából a vízből kimerészkedő hattyúk és kacsák nyugodtan csipegessék az elemózsiát.

Fritz József játszott Cseh Tamás egyik lemezén, muzsikált a 6:3 című magyar filmben, játszott vagy 40 albumon, zenekarával készített saját CD-ket is, a Salute-sorozatot például, melyben régi, kedvenc mestereit idézte meg: Benny Goodmant, Henry Mancinit vagy Norman Granzot, aki ugyan nem zenész volt, de producerként a legnagyobbakat segítette a pályára.

Egy Sao Paulóból a Facebookon útjára indult szavazás eredményeként a nagyvilágban számon tartott, körülbelül ötszáz dzsesszklarinétos közül bekerült a legjobb harmincba, Ken Peplowski és Gabriele Mirabassi közé.

Fritz József játékstílusa klasszikus, mellesleg a fazonja is. Ha Benny Goodman élne és elindulna egy Benny Goodman hasonmás versenyen, alighanem Fritz József mögött végezne. Mellesleg nézték már Woody Allennek, de hasonlították Artie Shawhoz is. Utóbbi akkor szokott megtörténni, amikor vakítóan fehér tengerész egyenruhájában közlekedik az Oktogon környékén. Csak ritkán öltözik tengerésznek, télen viszont mindig Humphrey Bogartnak, néha hófehér frakkjában lép közönség elé, de az biztos, hogy mindig elegánsan.

És amikor a méltatlannak tetsző vállalati bulikról kérdezzük (fizetség néhány ezer forint és két atlétatrikó), vagy éttermi fellépésekről, akkor sem jön zavarba. Azt mondja, ő zenész, neki nem az a dolga, hogy a fellépés lehetőségeit minősítse. Közhely ide vagy oda, neki az a dolga, hogy minden helyzetben adjon valamit a közönségnek. Egyszer egy zsidó ünnepségre hívták, hogy klezmerzenét játsszon, hirtelen összekapott zenésztársai közül mindenki a másikban bízott: talán ő behatóbban ismeri ezt a stílust. Ám úgy jártak, mint Salamon Béláék a Vonósnégyes című kabaréjelenetben, valamennyi muzsikusról kiderült, hogy számára ismeretlen területen kalandozik. Mindenesetre a koncerten próbálták a lehető legtöbbet kihozni a zenéjükből, úgy érezték, ki is hozták. A végén a rabbi is elismerően nyilatkozott a teljesítményükről, bár óvatosan megemlítette: azért játszhattak volna egy kis klezmert is… Muzsikál, és másodállásban masszőrként dolgozik, vállalja például, hogy a páciens kedvenc zeneművét elmasszírozza a hátán. Azt mondja, nincs ezzel baj, mifelénk nem szedik szét a dzsesszmuzsikusokat, és valamiből nekik is élniük kell. Az Operettszínház közvetlen szomszédságában lakik, ami meglehetős csapás rá nézve, ugyanis a családi legendáriumban feljegyezték, hogy már négy-öt éves korában hanyatt-homlok kimenekült a szobából, ha a tévében musicaldalokat sugároztak.Mostanában nyitott ablakán ömlik be az Operettszínházban játszott musical, mint mondja, emberpróbáló órákon át hallgatnia a kórust: „Mendegél a mandarin….”

Az operettet nem kedveli, a filmeket viszont rajongásig szereti. Egyszer egy presszóban váratlanul odafordult az őt figyelő lányhoz, és pontosan az kérdezte tőle, amit Cary Grant kérdezett az Amerikai fogócska című filmben Audrey Hepburntől: Mi ismerjük egymást? Mire a lány pontosan azt válaszolta, amit Audrey Hepburn: Miből gondolja, hogy fogjuk? Fritz József ekkor boldog volt, és érezte, hogy rátalált arra az érzésre, amit keresett. Valahogy úgy, mint annak idején, amikor letette a hegedűt, és először megfújta a klarinétot.