Mégis magyarnak, számkivetve
Aki kizárólag a magyar zsidó (holokauszt-)identitás problémáinak bemutatását várja a Szombat folyóirat főszerkesztőjének új verseskötetétől (én), csalódhat kissé. Vicces, buja vagy filozofikus tájleíró költemények éppúgy megtalálhatók A szabadulás ízében, mint ahogy a költői szerep értelmezése is igen hangsúlyos Szántó T. Gábornál. Egyetemes emberi léthelyzeteket, általános magatartásmódokat mutatnak a versek, s vörös (Ariadné-)fonalként végighúzódik egy mitologikus szál, évezredessé tágítva a mondanivaló érvényességét.
(Szántó T. Gábor: A szabadulás íze)
Az Ödipusz-episztolákkal és -komplexussal játszó Levelek Laios királynak, Oidipustól (El nem küldött levelek az Alexandriai Könyvtár gyűjteményéből) nyitóciklus egyszerre lucskosan érzéki és finoman humoros, de felvillantja a kötet kulcsmotívumait is. Otthontalanság, kötődés, szeparációs szorongás, emlékezés, hiány, nyelvbe vetettség, identitásdiffúzió, poszttraumális stressz – dörzsöli a kezét az amatőr lélekbúvár.
Lehet olvasni a könyvet szimplán az emberi énkeresés-énfejlődés manifesztumaként – és lehet gömbölyű mondatokat írni a szelf univerzális megkonstruálódásáról –, hogyan próbálja a lírai szubjektum felépíteni magát a gyermekkori emlékekből, s hogy a megörökölt-ellesett szorongásokkal a meggyilkolt családtagok helyettesítésének kényszere mire vezet. Vagy kínálkozó a férfi-női viszony sokoldalú ábrázolását dicsérni, például Shakespeare Az vagy nekem szonettjét említve (bár szonettkoszorú ebben a Szántó-kötetben most nincs). De szerintem a zsidó témájú művekhez lapoz elsőként, aki ismeri a folyóiratokban közölt, felkavaró verseket, hogy bekerültek-e azok a remekművek (zsidónegyed; Újzséland, Judapest; ez nem az én hazám; Nyár; Régi történet; Second generation; A távolság; nyelv stb.). Vagy a Szól a kakas már feldolgozása is érdemel egy említést. Részleteznem kellene, miért tartom a megformáltságon kívül is bravúrosnak ezeket, ám Az örökség című cikk után feleslegesnek gondolom a lírai művek tartalmának felmondását, linkelek inkább, ha sikerül.
Ami lassan tűnődésre késztetett: időnként jelentésbővítő József Attila-félsorok/szóképek bukkannak fel. Tapsikoló jázminok a Haza című versben – igaz, a Himnuszt is megidézi ebben a költő –, az én helyén vacogó semmi stb. Vagy nincs is annyi evokáció, csak a „kit anya szült” nekem hívja elő (tudattalanul) rögtön a Kései siratót? Bár az előző terjedelmesebb verseskötetében (Idill, 1990.) is tetten érhető a Balatonszárszón elhunyt előd. S micsoda kiragadható strófát találtam A lírikus prológjában! „Lesz-e a költő szavának hazája? / Megoldatlan mered fel az egyenlet, / örökös hiányt mutat az egyenleg, / mert oly beláthatatlan a pálya.” Húsz év elteltével is hangsúlyos a haza keresése és meghatározása Szántónál. Az otthontalanság érzését egyaránt táplálja a mások általi kirekesztés és a helyét nem lelő egyén vívódása, belülről fakadó, áthagyományozódott-interiorizált idegenségérzete. „Hagyomány, hagyomány” – táncol a szemem előtt Hegedűs D. Géza Tevjeként. Az utolsó ciklus egymást erősítő versei (Ioannes, a költő; Georgius, a világpolgár; Philon barátja; Az alexandriai) csak kétségeket kínálnak. Követni kell a tradíciót, vagy igazodni érdemes a közeghez, a lehetőségekhez, a védettséget adó többséghez? Köztes lét. Mimikri. Beilleszkedni. Megbújni. Beletörődni. Kiélvezni. Megóvni az utódokat. Kipécézésre nem adni okot. (Tudat vagy ösztön?)
Fájó felismerés, hogy a nosztalgikus elvágyódás önáltatássá vált. Hiszen elérhető már a Szentföld, egy jobb élet reményével, befogadó közösség ígéretével-illúziójával kecsegtető, más világ… mégis marad „a széltől óvott Kárpát-medencében”, aki itt született, elvegyült, kiváltképp, ha sikeres az asszimiláció. Szülőföldjén, ahol anyanyelvét használhatja. Ha hagyják. Komp-ország hánykolódó hajótöröttje. Időnként száműznék, olykor magát rekeszti ki, zárja mentális gettóba. A Szózatot idéző sorra csattan a rím: „Saját életedben nincs számodra hely / [..] Arbeit macht frei.”
Hisz ez a korlátlan lehetőségek hazája. Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. Bármi lehet az ember. Semmi nem marad utána. Egyedül a szavak biztosítják a megőrződést. Talán. Az írással materiális létezővé válhat a felejtésre ítélt halandó, kiirtani kívánt nép, eltörölni próbált történelem. Emlékezz! – szól a felszólítás, nemcsak az írás népének. „A felejtés száműzetés, az emlékezés szabadulás” – citálják a 18. századi rabbitól, de a verseskötet címének sokkal egyszerűbb a megfejtése. Kideríthető úgyis, ha tisztességesen elolvassák.
Bitangul erős kötet, ismét Fehér László jellegzetes képével a borítón. Emlékmű szavakból. Mégis eleven, lüktető. Változatos formákkal, zeneiségében zsoltárokat, népdalokat (és József Attilát) idéző egyszerű tökéletességgel. Hiány marad utána, miatta (helyette). És ide jöhetne még egy József Attila-idézet, mondjuk az Íme, hát megleltem hazámat… végéről. De nem teszem. (Nem én.)
