Egy cölöptologatóról
Az Amerika-gyűlölőkkel nem az a baj, hogy gyűlölik Amerikát, hanem az, hogy végtelenül egyszerűek. Mint például Ágoston Balázs.
2010. november 18. / Jobbklikk.hu
A tudatlanság feldolgozhatatlan élménye elhessegetésének létezik egy rendkívül népszerű formája, amikor is az érintett személy – ezt az állapotot leplezendő – ellentmondást nem tűrő magabiztossággal bizonygatja saját tájékozottságát. Inkvizítori hévvel kutatja az ellenséges gondolatokat, kergeti a nem létező démonokat, lépten-nyomon kinyilatkoztat, s teszi mindezt annál nagyobb dühvel, minél jobban tudja: szentenciái mögé nézve hamar kiviláglana mélységes tájékozatlansága. Ezért aztán rendületlenül ír, vádol, gyanúsít, folyamatosan az ellenséget kutatja. Ezt teszi legfrissebb írásában Ágoston Balázs is (Cölöptologatók. Magyar Demokrata, 38-39. oldal). Ő valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva most véli felfedezni a lopakodó neokonzervativizmus fenyegető szellemét Magyarországon, ezért öthasábos publicisztikát szentel a fél- vagy teljes tájékozatlansággal terhelt inszinuációs rohamának, nevet ritkán említve, célozgatva, “tudjukkik” módon.
Ágoston írásának legtöbb állítása két kategóriába sorolható: az egyik a súlyos tárgyi-történelmi tévedések csoportja, ide olyan állítások tartoznak, amiket a lap Műhely rovatának olvasószerkesztője érthetetlen módon átengedett, a másik a cinikus, sunyi célozgatások gyűjteménye, amik egyébiránt az írás egészét végigkísérik.
“E hevült rajongás a Mayfloweren az Újvilágba utazó forradalmi puritánok öröksége. Ők a hagyományos európai rend iránti veszett gyűlölettel szívükben hagyták el az öreg földrészt, s lázas világmegváltó eszméik jegyében folyamatos háborúskodásba kezdtek, amit valamiféle térítésnek tekintettek.” Apró csúsztatás: a “forradalmi” (miért is?) puritánok, ha gyűlölettel a szívükben is hagyták el Európát, akkor ez sokkal inkább a korabeli protestánsüldözésnek volt betudható, semmint a térítés iránti vágynak. (Egyébként bármelyik középiskolás történelemkönyv Amerika c. fejezete bővebb felvilágosítással szolgálhat.) Ágoston folytatja: “az Egyesült Államok létrejötte óta hadban áll: hol Angliával, hol Mexikóval, hol az őslakos indiánokkal, hol az európai hagyományokat őrizni igyekvő déli államokkal viaskodott, hol pedig más földrészek fegyveres konfliktusaiba avatkozik bele Európában, a Távol-Keleten vagy épp Közép-Ázsiában.” Ad 1: az Anglia (helyesen természetesen: Egyesült Királyság) elleni harc függetlenségi háború volt, az ilyennek még a kelet-közép-európai narratívában is van respektje, nem? Ad 2: vajon mit ért Ágoston az “európai hagyományokat őrizni igyekvő déli államok” kitételen? Talán a rabszolgatartókra gondol? Ad 3: a más földrészek fegyveres konfliktusaiba való beavatkozás konkrétan az első és a második világháborúk esetében az egyébként véget érni nem akaró hadviselés lezárását jelentette, függetlenül attól, hogy Ágoston szerint a jó vagy rossz oldalon szállt-e be Washington. Ja, hogy anyagi érdekei is voltak? Miért, melyik háborúzó félnek nem? Jó reggelt, az Egyesült Államok 1917-ben és 1941-ben sem jószántából döntött a háborúba lépés mellett, de ha Ágoston megkérdezne egy ma élő brit vagy francia veteránt, valószínűleg kicsit finomodna a világlátása.
“Az amerikai way of life világméretű elterjesztésének forradalmi kényszere ma pontosan ugyanolyan meghatározó, mint 230 évvel ezelőtt” – állapítja meg Ágoston, tézisével azonban akad némi probléma: senki nem kényszeríti az amerikai életstílust, hanem – nem túl meglepő módon – terjed, mert vonzóbb, mint mondjuk a kínai, az orosz, az indiai, vagy akármelyik másik. Nehéz elképzelni, hogy bárki rájuk kényszerítené, de például a dúsgazdag közel-keleti arab államok fiataljai is amerikai autókban ülnek, Burger Kingben esznek, és az NBA-t nézik otthon, holott őket még le se bombázta a “nagy Sátán”. (És ha Ágoston őszintén bevallja nekem, hogy életében nem evett még egy Big Mac-et, akkor személyesen hívom meg egyre.)
Eddig a csúsztatások egy kisebb csokra, mostantól a tárgyi tévedések néhány kiragadott példája, csak az okulás végett. Így Ágoston: “A neokonzervatívok abszolutizálják az egyéni szabadság elvont fogalmát, mindössze adminisztrációt végző ügyfélszolgálatnak gondolják az államot, s a szabad verseny iránti imádatuk okán dühösen felhorkannak a szociális felelősség és kötelesség fölvetésekor”. Bár sokkal fárasztóbb dolog olvasni, mint írni, néha tényleg megéri: például a bő éve elhunyt Irving Kristol Two Cheers for Capitalism c. alapművét, amelyben világosan kifejti, hogy a neokonzervatívok miért nem piaci fundamentalisták. Rövid kitérő: mert eredetileg szegény (bevándorló gyökerű) zsidó származású állampolgárokként igenis igénybe vették az amerikai jóléti rendszer juttatásait. Az más kérdés, hogy annak korlátlan kiterjesztése ellen később, az 1960-as évek második felében már igenis felemelték a hangjukat, de ehhez megint szociológiai alapismeretek kellenének, mint a függőség kultúrája, például. A neokonok sosem voltak és ma sem piaci fundamentalisták: az egyébként – sok szempontból tévesen – neokonzervatívnak tekintett ifjabb Bush kormányzata minden korábbinál nagyobb mértékben növelte a szövetségi állam jóléti kiadásait (amiért most a Tea Party fundamentalista konzervatívjai olyan elementáris erővel fel is lázadtak gyakran saját – republikánus – képviselőik ellen. Na ja, egyszerre talán túl sok a szétbogozandó szál a sztoriban.)
