A zsidógyűlölet a fő témája Eco új regényének
Umberto Eco szélhámos hamisító hőse végigszáguld a 19. század második felén: Garibaldinál kémkedik, Sigmund Freuddal vacsorázgat, machinál a Dreyfus-ügyben, és ha ez még nem lenne elég, ott bábáskodik a Cion bölcseinek jegyzőkönyveként elhíresült titokzatos iromány születésénél is. Múlt héten látott napvilágot olasz nyelven Eco Il cimitero di Praga (A prágai temető) című új regénye, amit az olasz sajtó az új A rózsa neveként harangozott be. Barna Imre már javában dolgozik a regény magyar fordításán, ami csak a jövő évben lesz kész, de addig is mesél a briliáns és bonyolult regényeiről ismert Umberto Eco legújabb könyvéről.
Egy hete lehet kapni Umberto Eco új regényét, de már 100 ezer példány fogyott belőle. Harminc évvel máig legismertebb regénye, A rózsa neve, és hattal legutóbbi, a gyerekkori emlékeket rekonstruáló Loana királynő titokzatos tüze után jelent meg Eco új regénye Il cimitero di Praga (A prágai temető) címmel. Címének ellentmondva a könyv egyetlen jelenete sem játszódik Prágában. A cseh főváros zsidó temetője csak közvetve szerepel a történetben, inkább a hozzá kapcsolódó szimbolikus történetek miatt lehetett címadója a regénynek. Az olasz szemiotika-professzor vészjósló 20. századi történetek múltban gyökerező eredete után nyomoz.
A történet főhőse egy Simonini nevű gazfickó, az ő napló formában megírt története a regény – meséli Barna Imre, az olasz író magyar fordítója. Karrierjét piti okmányhamisítóként kezdi, majd titkosügynök lesz a piemonti, később pedig a francia titkosrendőrségnél. Szicíliába, Garibaldi vörösingesei közé kerül, onnan küldi a jelentéseket, majd más feladatokat kap. Végül Párizsban telepedik le, ahol kapcsolatba kerül a Dreyfus-üggyel, az orosz titkosszolgálattal, illetve a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei néven ismert, innen-onnan összeollózott uszító iromány szövegét ihlető Maurice Joly nevű francia író-újságíróval és egy Goedsche német postahivatalnokkal. “A regény fikciója szerint mindennek hátterében ez a furcsa alak, ez a hamisító szerepel”- magyarázza Barna Imre.
A történet összes szereplője valóban létező történelmi személy volt, kivéve a főszereplőt, ő az egyetlen, aki kitalált figura. Azonban még az ő nagyapja is valóságos alak volt. “Bizonyos Simonini százados, akiről nem sokat tudunk, ismerjük viszont egy levelét, amit Barruel abbénak írt, és amely a modern antiszemitizmus egyik felütésének tekinthető” – magyarázza Barna Imre.
A FŐRABBI SZERINT VESZÉLYES A KÖNYV
Könnyen félreérthető a könyv – erről beszélt Riccardo Di Segni, Róma főrabbija az olasz L’espresso című tévéműsorban, ahol Umberto Ecóval együtt a zsidógyűlöletről kérdezték őket. A rabbi elmondta, szerinte azért lehet veszélyes Eco regénye, mert nem tudományos munka, ami elemezné vagy megmagyarázná a jelenséget. “Úgy gondolom, a könyv üzenete félreérthető. Mikor az olvasó lerakja a könyvet, felteszi magának a kérdést: most a zsidók valóban alá akarják ásni a társadalmat és uralni akarják a világot, vagy sem?”
Bár a kritikák (eddig inkább csak bloggerek írtak véleményt) lelkesek, mind izgalmas műnek nevezik a könyvet, ami hamar klasszikussá fog válni, a regény fogadtatása nem egyöntetűen pozitív, témaválasztása azonnali vitákat szült.
“Ha úgy igyekszünk leleplezni az antiszemitizmust, hogy antiszemiták bőrébe bújunk, azzal csupán ellenszenvet keltünk az olvasóban” – írja például a vatikáni Osservatore Romano lap Il voyeur del male (A rosszat leső) című cikke Eco új könyvéről (idézi a La Repubblica).
A kritika szerint a regény “unalmas, zagyva, kifejezetten nehéz olvasmány”, és az író szemére veti, hogy a zsidók különféle összesküvéseiről írva akaratlanul is gyanút kelt az olvasóban, aki szinte piszkosnak érzi magát az antiszemitizmustól, és akár az is felmerülhet benne, hogy mindaz, amit olvas, az igaz. “Banálisnak tűnhet, Ecónak mégis illenie tudnia, hogy az általa annyira kedvelt népszerű irodalmoban, ha megidézzük a rosszat, akkor rögtön mellé kell helyezni annak ellentétét, a jót, különben elmerülünk a mocsokban.” – írja az Osservatore Romano, erkölcstelen voyeurizmushoz hasonlítva A prágai temető-t.
“Rosszindulatú emberek mindig lesznek” – válaszolta Eco arra a kérdésre, nem fél-e attól, hogy könyvéből ötleteket vagy érveket fognak meríteni a bűnözni vágyók. “Nem gondolom, hogy szükségük van a könyvemre ahhoz, hogy ötleteket merítsenek belőle. Éppen ellenkezőleg, a könyvemmel pont az ő cselszövéseiket próbáltam leleplezni. Az író szerint a regény pikantériáját az adja, hogy még az is megtörténhet, hogy az egyetlen kitalált karakter lesz a legvalódibb az összes közül, az egyetlen, akiben magunkra ismerhetünk, aki közülünk való.
“Az antiszemitizmus csak az egyik fő motívum” – feleli Barna Imre kérdésünkre, hogy Eco esetleg a modern antiszemitizmus születését akarta volna nyomon követni új regényében. “Hősünk gyűlöli a jezsuitákat is, és az összes nációt. Inkább ennek a gyűlölködő gondolkodásmódnak az irracionális logikájáról van szó.”
“A Cion bölcseinek jegyzőkönyve című hamisítvány sztoriját Eco már többször feldolgozta” – magyarázza tovább Barna Imre. Az antiszemita pamflet a múlt század elején lett ismert, a cári rendőrség állította össze korábban már létező szövegekből. A forrásokat már beazonosították (Maurice Joly szatírája, Eugene Sue és a Sir John Retcliffe álnéven író Friedrich Goedsche regényfantáziái), ez azonban nem tántorította el a nácikat attól, hogy azt hirdessék: világméretű zsidó összeesküvés valódi “bizonyítékát” tartják a kezükben. “A Cion bölcseinek jegyzőkönyve már a Foucault-ingá-ban is megjelenik, mint az összeesküvés-elméletek legklasszikusabb példája” – idézi fel Barna Imre.
A Jegyzőkönyv motívuma azonban túl is mutat önmagán: a tudós és a regényíró Ecónak egyaránt kedvenc témája a hamisság. “A Baudolino hőse szintén egy notórius hamisító, akinek az elmeszüleményei bizonyos értelemben valósággá válnak a könyv lapjain” – említi Barna Imre újabb párhuzamként Eco kettővel ezelőtti regényét. “Ahogy a hazudós Baudolino mesebeli szörnyei életre kelnek a könyv lapjain, a János pap országáról szóló legendák is ürügyet szolgáltattak a keresztes háborúkhoz: valóssággá vált, ami kitaláció volt. Ebben az esetben a könyv lapjain megjelenő valóságos 19. századi szereplők és tények a 20. század legborzalmasabb fejleményeihez vezetnek.”
Összeesküvés, hamisítás – Eco több visszatérő témája felbukkan tehát az új regényben. A rózsa neve, amihez a legtöbben hasonlították az új regényt, viszont csak távolabbról kapcsolható A prágai temető-höz. “Természetes, hogy A rózsa nevé-t említi mindenki, hiszen az a legismertebb műve, ráadásul éppen harminc éve jelent meg, ami szép kerek szám”- mondja Barna Imre. “Annyiban hasonlít, hogy itt is van egy titok, amire csak a regény végén derül fény.
Felfedezhető egy másik hasonlóság is, azonban ez is inkább a regényírói módszerek szintjén. “A rózsa neve esetében Eco az olvasmányos krimiformát vette kölcsön egy filozofikus sugallatú és tartalmú regényhez. A mostani regényben szintén egy népszerű műfaj kereteit használja fel, a Dumas- vagy Eugene Sue-féle, folytatásokban megjelenő, népszerű feuilleton-regényekét.” Eugene Sue nevét a mai olvasó kevésbé ismeri, viszont a maga korában igazi bestseller-szerző volt. “Író olyan népszerűségre az irodalomtörténetben ritkán tett szert, mint ő”- magyarázza Barna Imre. Sue Victor Hugo és Honoré de Balzac kortársa volt, azonban őt szigorúbban ítélte meg az irodalomtörténet.
“Nagyon regényes a figura, maga a történet is nagyon regényes” – mondja Barna Imre, mikor azt kérdezzük, nem nehezíti meg a könyv olvasását, hogy ennyire utálnivaló, ellenszenves gazember a főszereplője. “Van egy szégyenletes titka, ami gyötri őt, és próbálja megtalálni rá a választ. Az olvasó nem tehet mást, mint hogy megy vele, hogy ő is megtudja, mi a megoldás.” A regény ráadásul, mint megtudjuk, nem csak Simonini naplóiból áll, néha bele-beleszól egy másik elbeszélő is, akinek személye sokáig homályban marad. A könyvben eltérő betűtípus jelzi, hogy most ő beszél.
“Hihetetlenül izgalmas a cselekmény” – biztosít minket Barna Imre. “A regényben szerepel hasonmás-história, gyilkosság, még a szerelem is felbukkan valami furcsa módon.” A történetben felvonul egy csomó korabeli figura, például Freud, vagy egyik mestere, a hisztériás nőket hipnózissal kezelő Jean-Martin Charcot. Érdekesség, hogy a könyvet a Loana királynő titokzatos tüzé-hez hasonlóan korabeli illusztrációk díszítik, metszetek a régi Verne-regények stílusában. “A rajzok azokat a valóságelemet hangsúlyozzák, amelyekből a történet össze van gyúrva”- emeli ki Barna Imre.
A regény címe A rózsa nevé -hez hasonlóan titokzatos, hiszen bár a főhős összevissza kóborol a 19. századi Európában, Prágába nem jut el. A címbeli prágai zsidó temetőben játszódik viszont a német Goedsche Biarritz című regényének kulcsjelenete, amelyet a Cion bölcseinek jegyzőkönyve egyik forrásának tartanak. A prágai temető “egyike azoknak a különféle hamisításokhoz felhasznált vándormotívumoknak, amelyek a kitalációt az idők során valóságos erővé változtatták” – osztja meg velünk saját értelmezését Barna Imre, majd utal arra is, hogy Prága mint helyszín már A rózsa nevé -nek bevezetőjében is fontos szerepet kap, de felfogható utalásképpen Roman Jakobsonék szemiotikus iskolájára, amelyet prágai iskolaként emlegetnek, és amelynek Eco mindig nagy tisztelője volt.
A fordító még egy érdekes szempontot vet fel, amely elsőre talán kifacsartnak tűnik, de aki olvasott már Ecót, tudja, hogy nem áll távol az írótól az efféle játék. “Azáltal, hogy Eco csupa valóságos szereplő közé helyezi ezt a kitalált figurát, voltaképpen belehamisítja őt a valóságos történetekbe. Vagyis kicsit úgy jár el, mint saját főhőse: hamisít. A regény mint hamisítvány? El lehet gondolkodni azon, hogy is van ez az összefüggés.”
Arra a kérdésre, hogy mikor lesz olvasható a könyv magyar nyelven, Barna Imre, aki egy személyben az Eco-regényeket kiadó Európa Könyvkiadó vezetője is, csak annyit mond: “ne is kérdezze”. “Ha nem én lennék a fordító, azt mondanám a fordítónak, irgum-burgum, hogyhogy még nem készült el vele.” De megnyugtat, jövő évre kész lesz. Kiderül viszont, Eco nagyon jóban van a fordítóival, a fordítók pedig egymással. Az író küldözgeti az újabb verziókat, a fordítók pedig megbeszélik egymással a problémáikat. Most először fordult elő, hogy a fordítók már egy korábbi stádiumban megkapták a regény kéziratát – beszélni a regényről azonban csak az olasz megjelenés után volt szabad. A regény már az október eleji Frankfurti Könyvvásáron is nagy szenzációnak számított – pedig akkor még meg sem jelent.
