„kinek a nyelve ez / melyet számba adtatok?”

„kinek a nyelve ez / melyet számba adtatok? / kinek a nyelve ez / melyen szólnom kell veletek? / e nyelven magamról nem szólhatok nem kiálthatok – Részleteket ajánlunk Szántó T. Gábor Koinónia kiadó gondozásában megjelent kötetéből.
 

Szántó T. Gábor: A szabadulás íze

 

A szerző verseinek olvastán megannyi konfliktus: a civilizáció és az ösztönök viaskodása, a huszadik századi traumák személyiségünkbe ivódó, kínos emléke, a diaszpóra- és kisebbségi sors is eszünkbe juthat. Ez a sokszólamúság jellemzi a kötet verseit, melyek az érzékiség és a vallás, az idegenség és az otthonkeresés, a nemzedéki konfliktusok és az összemberi halandó sors egymásba játszó témáit vonultatják fel.

Nem kisebb a tétje Szántó T. Gábor verseinek, mint hogy található-e érvényes nyelv, melyen a szüntelen ellentmondások között élő ember megszólalhat, és gyötrő dilemmáit is néven nevezheti. Találhat-e olyan nyelvet, mely híd a hagyományhoz, a szűkebb és tágabb emberi közösséghez, ám egyúttal félreérthetetlenül a modern kor és az ember saját, személyes nyelve, melyen önmagát megfogalmazhatja.

I.

Drága Apám!

Kiszámoltam, vesztettél.
Hatezer-ötszázhetvenhat órát töltöttem anyámban.
Magunk közt végre beismerhetnéd vereséged.
Ez mindenképpen több, mint amit Te kaphattál testéből.
Számításaim szerint, ha hetente háromszor,
egy-egy kéjes órán át magába engedett,
úgy legalább kétezer-százhatvan hét alatt tölthettél volna el
benne annyi időt, mint én egyhuzamban.
Ez testvérek között is majdnem negyvenegy és fél esztendő.
Ennyi év alatt pedig – ismerd be! –
lanyhul, szétfoszlik, elenyész a vágy.
Nem úgy enyém, sem ama kilenc hónap alatt, sem azóta.
Cáfolj meg, ha tudsz! Várom válaszod, erre mit lépsz, öreg?

Utóirat:
S csak hogy tudd: én még ettem is belőle.

X.

Nyelveden féltés a félelem neve.
Éned az ének kóruséneke,
kik között nyelved tévelyeg.
Nyelvzavar: ki beszél ki helyett? –
tisztáznod minden mást csak azután lehet.
E rettegés neve nyelveden szeretet.
Magad csapod be, ha aggódsz fiad miatt.
Nem személyre szól, a sejtek nyelve az,
önmagáért aggódik így a szerves anyag,
mi a semmiből születik, s a semmi felé halad,
s így semmi sincs, miben bízhatna, csak
abban talán, hogy nem szűnik lenni lét.
Viaszt fülünkbe: ne halljuk szirének énekét!

Szombaton, ebéd után

Akkor már több mint tíz éve
élünk együtt.
Szombaton, ebéd után,
leszedjük az edényeket,
ő mosogat, én törölgetek.
Vitázunk egy keveset rajta,
majd leviszem a szemetet.
Amikor minden rendben,
bemegyünk a szobába.
Én az ablak mellé állok,
ő a szemközti sarokba áll.
Megadom a jelet.
Üvölteni kezd,
előbb artikulálatlanul,
majd mikor a magánhangzók után
a mássalhangzókat is hallom:
 – Hiááányzóóóól! – veszem tudomásul
értelmét szavának.
Abbahagyja, én következem.
Üvöltök teljes erőmből:
– Hiááányzóóóól! – Hangszálaim helyén
sugárzó fájdalom.
Ekkor elhallgatunk mindketten.
Kellemesen elfáradva,
ki-ki dolgához lát.
Ismét egy hét következik –
így telnek éveink.

 

Születhettem volna

Születhettem volna szerencsésebb helyre is:
tengerpartra, harapnivaló zöld píneák,
fehér, ciklámen és rózsaszín leánderek közé,
lehetett volna lagúnákban játszanom,
lett volna tán kivel, s lett volna tán bátorságom is,
talán testvérem is születhetett volna,
s ha világra jön, talán apám se gondolja többé,
hogy két gyereket egyformán szeretni nem lehet,
csak azért, mert a nagymama a félárvák között
mindig másnak kedvezett,
s mert apja híján, mellettem ő is kisfiú maradt.

Kölyökkoromban tengerész akartam lenni,
vagy erdész, ki faházban él, s megóv minden állatot.
Nekem lett volna szükségem gondoskodásra,
mert minden félelmetes volt, s én kiszolgáltatott.
Kővárosban, kőházban éltünk, fent a hatodik emeleten,
ismerős volt a környék, a park, a szomszédok,
csak én maradtam köztük s magamnak idegen.
A nyaralóba vágytam, az öregekhez.
Kik voltak ők? Körülírhatatlan.
Szülők mellett szülők, erdő, stég, csónak, horgászás, Dunapart,
rossz volt hazamennem, de nem mondhattam.
Nem voltak játszótársaim, egyedül játszottam indiánost,
bujkáltam, míg eltűntem magam elől is a rengetegben,
voltam Winnetou és Old Shatterhand,
s volt egy kutyám is nyaranta, de haza nem vihettem.

Egy télen megfagyott, akárcsak két nagyapám
a fronton, korábban negyven évvel,
hidegek erre a telek, mondom, születhettem volna
szerencsésebb helyre, az ember itt be kell hogy érje kevéssel.
Születhettem volna szerencsésebb helyen,
nem kellett volna élnem tápszeren,
ha anyámnak lett volna teje s nagyanyámnak,
ki nem tudta szoptatni anyámat,
anno, ezerkilencszáznegyvenegyben.

 
 

Perspektíva

 

Ahogy kibontódik az esély,
bár sorsa kalitkája zárva,
a törzs árnyékából kilép a személy,
fénypászma zuhan a kortinára.

Tekintetében megvillan egy állat
kétségbeesett néma pillantása,
nem törzs, nem személy, a faj
ítéltetett benne kihalásra.

Erős várad, a nyelv mit ér,
ha semmi nincs, mi mondható?
Akolmelegben is vacog, ki él.
A semmi van. Ez a való.

 

A szabadulás íze

Ha Amerikában járok, kéri apám évek óta,
hozzak neki húskonzervet, apró kockákra vágott
marhahúst saját levében, vagy talán sós lében.
Nem emlékszik pontosan, de kéri, hogy ezt hozzak,
s ha lehet, nagy tömbökben, fekete Hershey csokoládét.
Jártam párszor ott, s ha tudtam, hoztam, amit kért,
de sosem találtam el, melyik az igazi.

„Nem rossz”, mondja, miután megeszi,
„de nem ilyen volt”, rázza a fejét.
„Azóta se ettem olyan jót”, csettint nyelvével elismerően,
„mióta felszabadítottak bennünket”.
 
New York utcáit járom, ismerősöket kérdezek,
boltról boltra keresem azt a konzervet és csokoládét,
de mindenki csak a fejét csóválja és széttárja kezét.
Nem tudják, s azt sem, amit én már tudok:
hiába találnám meg azt a konzervet és csokoládét,
a szabadság íze sosem olyan, mint a szabadulásé.

Szántó T. Gábor: A szabadulás íze, Koinónia kiadó. Megjelenés: 2010. október.