Hitler és Sztálin közös műve

A sztálini kommunizmus és a nácizmus nemcsak hogy egyaránt tömeggyilkos rendszer volt, hanem egyenesen megkönnyítették egymás dolgát. Külön-külön egyik sem okozott volna ekkora szenvedést és pusztítást.
 

 

„Minél többet tudunk meg a 20. századról, annál nehezebb egyes népekről ítéletet mondanunk, s annál könnyebb megértést tanúsítanunk irántuk” – írja Anne Applebaum a New York Review of Booksban két tanulmánykötetet ismertetve.

Timothy Snyder, a Yale Kelet-Európa történésze a Gdańsktól Szmolenszkig terjedő térség történetét dolgozza fel A vér földje című könyvében, Norman M. Naimark stanfordi történész-tanár műve, a Sztálin népirtásai pedig a Szovjetunióban elkövetett tömeges emberiség-ellenes bűncselekményeket taglalja.

Snyder ténymegállapításaiban nincs újdonság, látásmódja viszont eredeti. Az 1933-tól kezdődő tömeggyilkosságok legkülönfélébb válfajaiban egy és ugyazon jelenség különböző oldalait látja. Nem külön-külön tanulmányozza a szovjet és a náci atrocitásokat, hanem megállapítja, hogy a két rendszer igen hasonló bűncselekményeket követett el a szóban forgó régióban, nagyjából egyazon korszakban. Kölcsönhatásuk eredményeképpen mindkét diktatúra nagyobb pusztítást és szenvedést okozott, mint amilyenre önmagukban képesek lettek volna. Például az 1939-es szovjet megszállás olyan szenvedést okozott az egykori Kelet-Lengyelországban és a balti államokban, hogy sokan felszabadítóként üdvözölték a németeket, és dühüket könnyű volt „a Szovjetunióval állítólag – és néha valóban – kollaboráló zsidó lakosok ellen fordítani”.

Naimark a népirtás fogalmának történetét tanulmányozza. Raphael Lemkin lengyel jogász, a genocídium kifejezés atyja már a harmincas évek közepén arról győzködte a Népszövetséget, hogy a faji, vallási és egyéb közösségek elleni barbár tömeggyilkosságokat nyilvánítsa a nemzetközi normákkal ellentétesnek. Snyder arra emlékeztet könyvében, hogy 1948-ban az ENSZ a szovjet diplomácia nyomására nem foglalta bele a népirtás megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezménybe a társadalmi, gazdasági vagy politikai csoportok tömeges kiirtását. A Szovjetunió így akadályozta meg, hogy a kulákok, az arisztokraták vagy a trockisták elleni irtóhadjáratait is népirtásnak ítélhesse a nemzetközi jog. De a történész felsorolja azokat az ismert és kevésbé ismert eseteket is, amikor egész népcsoportokat deportáltak és próbáltak eltüntetni a Szovjetunióban. A nemzetközi közösség sokáig mégis egyedül a holokausztot tekintette népirtásnak. Manapság azonban számos ország kampányol azért, hogy az ő tragédiáját is annak ismerjék el.

Ha Snyder szemüvegén keresztül nézzük a történteket, fel sem merülhet a kérdés, hogy vajon a Sztálin-féle tömeggyilkosságok népirtásnak tekintendők-e. Hiszen a két fél által elkövetett bűnök a másik bűnei nélkül meg sem valósultak volna ebben a formában. A lengyel kereskedőnek mindegy volt, azért gyilkolják-e meg, mert zsidó, vagy azért, mert burzsuj. Az ukrán kisgyereknek mindegy volt, azért hal-e éhen, mert apja kulák, vagy azért, mert a német katonákat kell élelmezni a terményből.

De e könyveknek más hasznuk is van: alkalmat adnak a nemzeti emlékezet felülvizsgálatára. Például Németországban dicséretesen ébren tartják a holokauszt emlékét. De azt már nagyon kevés német tartja észben, hogy hárommillió szovjet hadifogoly is meghalt német felügyelet alatt. Sőt, még a megölt lengyel milliókra sem igen terjed ki a különben tiszteletre méltó német bűntudat. Oroszországban még itt sem tartunk: a lakosság kizárólag a háború mártírját látja hazájában.

De Amerikának is van mit átgondolnia. A közvélemény mindmáig „tiszta háborúnak” tartja a második világháborút. Mert hiszen nyomában Amerika demokráciát teremtett Japánban és Németországban. Valóban, de azon az áron, hogy Európa keleti felében népek tucatjai kerültek elnyomatás alá. Van rá magyarázat, van rá mentség, de ezek után nem tartható fenn, hogy a második világháború „tiszta” volt. „A népirtást elkövető diktátor elleni háborút egy másik népirtó diktátor segítségével nyertük meg.”