Számokba zárt sorsok

Számokba zárt sorsok – a numerus clausus 90 év távlatából címmel nyílt kiállítás a Holokauszt Emlékközpontban, ahol az is kiderül, hogy milyen nemzeti veszteséget okozott az 1920-ban meghozott törvény, amely korlátozta a felsőoktatásba felvehető zsidó hallgatók számát. Káoszterek, kirekesztés, és antiszemitizmus. A kiállítás megtekinthető  2011. február 27-ig.
 

 

A Holokauszt Emlékközpontban tartott Számokba zárt sorsok – a numerus clausus 90 év távlatából című történeti kiállítás megnyitóján Kende Péter politikai szociológus megjegyezte: ezzel a törvénnyel „az ország eltékozolta szellemi és gazdasági erejének egy részét”.

Kende szerint az 1920-as nemzetgyűlési vitákban “egymást túllicitáló”, “honatyák mezébe öltözött” emberek, mintha egy “feldühödött, rablóbanda tagjai” vettek volna részt.

A szociológus sajnálatosnak nevezte azt is, hogy a törvény előterjesztője, Haller István vallás és közoktatási miniszterről a mai napig széles sugárút van elnevezve a IX. kerületben. A numerus clausus következménye volt az is, hogy „ettől kezdve szokott rá a keresztény magyar társadalom arra, hogy nemcsak munkával vagy vállalkozással lehet jövedelemhez jutni, hanem úgy is, hogy kiszemelünk valakit, akinek a helyére akarunk ülni, és a tulajdonából kitúrjuk, származására, vallására hivatkozva” – mutatott rá Kende Péter, aki rettenetesnek nevezte a kiállítást, mivel ekkor indult el Magyarországon azon a lejtőn, amely a zsidópolitika 1944-es kulminálásához vezetett.

Kende Péter rámutatott: a diszkriminatív jogszabály további következménye volt az, hogy megindult a zsidó fiatalok kivándorlása Bécsbe vagy más nyugati városba (külön kiemelve a Nobel-díjas tudósainkat), ahol még járhattak egyetemekre; sokan közülük 1938-ig még visszatértek Magyarországra, de bizonyos pozíciókba még a Rákosi- és a Kádár-rendszerben is „feltűnően kevés zsidó származású ember jutott” – tette hozzá.

A szakértő kitért arra, hogy az 1920-as törvényt a Bethlen-kormány az ország nyugati megítélésére való tekintettel módosította 1928-ban, és “névleg hatályon kívül helyezte”, de az belső utasításra továbbra is érvényben maradt.

“Mi, akik azt a kort megéltük, azonban tudjuk, hogy a valóságban nem volt olyan nagyon sok változás”, s mint a szociológus arra figyelmeztetett, a törvény nem 1928-ig maradt hatályban, s ezt a kiállítás nem is mondja ki. Kende Péter beszélt arról is, hogy 1939-ben három budapesti állami gimnáziumban külön zsidó osztályt létesítettek, ezzel pedig “valóságos apartheid valósult meg”.

Mint azt Molnár Judit, a kiállítás kurátora a Múlt-kornak elmondta, a gyűjtemény az ún. “káosztérrel” kezdődik, amely a hadiesemények sújtotta területekről a Magyarországra menekülők zsidókat mutatja be, akiknek számát felnagyították, tovább erősítve az antiszemitizmust.

Molnár Judit kijelentette, hogy ezek a túlzó megállapítások azért sem állják meg a helyüket, mivel a menekültek nem tekintették célországnak hazánkat. A “káosztér” következő állomása a Tanácsköztársaság és Trianon: ezek azért fontosak a numerus clausushoz elvezető időszak megértéséhez, mivel mindkét eseményt a zsidók nyakába varrták.

A kurátor ezzel kapcsolatban elmondta, hogy a forradalomban hatvan százalékra volt tehető a zsidók aránya, miközben az 1920-as nemzetgyűlési vitákban rendre kilencven százalék hangzott el.

A világháború megtörte az egyenjogúsítási folyamatot, a zsidók bűnbakká kikiáltása pedig minta lett más népcsoportok kollektív megbélyegzéséhez. Később ugyanez zajlott le Erdélyben is, ahol a románok a magyarokat akarták kiszorítani a felsőoktatási rendszerből. Molnár Judit leszögezte, hogy téves volt az a korabeli, széles körben elterjedt nézet (különösen az őszirózsás forradalom idején), hogy a zsidók nem vették ki a részüket a háborús erőfeszítésekből, s hogy ez alatt az idő alatt gazdagodtak volna meg, elég csak Weiss Manfréd példáját felhozni.

A kiállítás nagy teret szentel a Nemzeti Hadsereggel szorosan együttműködő antiszemita és irredenta diákszervezetek bemutatásának, amelyek – élükön a Turullal – kiverték a zsidó diákokat az egyetemekről. Az ő ügyüket karolták fel a politikusok, köztük Teleki Pál, Prohászka Ottokár, vagy éppen Szabó Dezső – mondta el Molnár Judit.

A kiállításon bemutatott tárgyak között megtekinthető a Nemzeti Hadsereg egyik tagjának sapkája, de különböző kitüntetések, korabeli plakátok, nyomtatványok, karikatúrák, a numerus claususon élcelődő viccek gyűjteménye, a nemzetgyűlési napló, valamint Haller István 1926-os, Harc a numerus clausus körül című könyve is színesíti a tárlatot.

A gazdag képanyagon kívül személyes beszámolók, híradók, rádióbeszédek és interaktív anyagok hozzák közelebb a sorsfordító eseményeket. 1920 szeptemberében a Teleki Pál miniszterelnök vezette kormány beterjesztette a numerus clausus törvényt, amelyet a 208 fős Nemzetgyűlés 64 jelenlévő tagja közül 57 „igen” szavazattal 7 „nem” ellenében megszavazott.

Az 1920. évi XXV. törvénycikk „a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról” rendelkezett. A törvény megszüntette azt a gyakorlatot, amely szerint az egyetemre történő beiratkozáshoz elegendő volt érettségi vizsgával rendelkezni. A tanszabadság elvével szakítva bevezette a „zárt szám” (numerus clausus) rendszerét: a felvehető hallgatók létszámát ettől kezdve a kultuszminiszter állapította meg.

Az egyetemek jogot nyertek arra, hogy felvételi vizsgát tartsanak, amelynek során a felvételizőnek „nemzethűségéről” is tanúságot kellett adnia. Ez azonban a gyakorlatban különböző módon valósult meg, a vidéki egyetemekre általában valamivel könnyebben (a kivétel a debreceni felsőoktatási intézmény jelentette), míg a budapestire sokkal nehezebben lehetett bejutni. A „nemzetiségre”, illetve „népfajokra” vonatkozó kvótarendszert a numerus clausus törvény 3. paragrafusa hozta létre, de ez a zsidókat nem említette a külön.

A melléklet a zsidókat „nemzetiséggé” nyilvánította és a felsőoktatásba felvehető zsidó hallgatók arányát hat százalékban állapította meg.

A kiállítás röviden kitér a Magyarországon kívüli helyzetre is, amelyből megtudhatjuk, hogy Lengyelországban és Romániában a húszas években törvény és rendelet nélkül is korlátozták a zsidók oktatási lehetőségét, majd a hullám végig söpört Európán, elérte Németországot, Ausztriát, illetve a világháború alatt a Vichy-Franciaországot; a tengerentúlon az első világháborúban az Egyesült Államokban és Kanadában hoztak ehhez hasonló intézkedéseket.

A Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban pénteken és szombaton nemzetközi tudományos konferenciát is rendeztek a kiállításhoz kapcsolódóan. Itt szóba került egyebek mellett az először a weimari Németországba, majd az Egyesült Államokba irányuló kettős emigráció kérdése, a numerus clausus hatása a diákság összetételére, valamint Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és a törvény kapcsolata.