Szerbia nagykövete a volt csendőrről: “remélem, Képíró elnyeri méltó büntetését”

Szerdán a Nagy Imre Társaság (NIT) budapesti szervezete kerekasztal-beszélgetést szervezett a Képíró-ügy fejleményei kapcsán – “Háborús bűnösök, népbíróságok, felülvizsgálatok” címmel. A résztvevők véleményt mondtak a Képíró Sándor volt csendőrtiszt 1942 januári újvidéki tevékenységével kapcsolatos eljárás akadozásáról.

A kerekasztalnál helyet foglalt Predrag Culic, a Szerb Köztársaság budapesti nagykövete is. A diplomata hangsúlyozta, hogy nem történész, nem is jogi szakértő, íróként azonban nagyon is van hozzáfűzni valója az ügyhöz. Felidézte a minden közép-európai számára szimbolikus jelenetet az újvidéki vérengzés napjaiból, amikor a későbbi világhírű írót, a 7 éves Danilo Kist testvérével és édesanyjával együtt már a lékhez kísérték, és csak azért nem lőtték a hideg Dunába, mert már nem fértek volna el.

	Danilo Kiš

A nagykövet elégedettségét fejezte ki a magyar és szerb igazságügyi szervek közötti magas szintű együttműködéssel kapcsolatban. Az információk cseréje a Wiesenthal Központ által felkutatott volt csendőrtiszt elleni eljárás gyorsítását szolgálja. A jogi helyzettel kapcsolatban utalt arra: bár vádak érték Szerbiát, hogy hiba volt nem kérni Képíró kiadatását, a magyar törvények ezt a megoldást nem teszik lehetővé. Predrag Culic úgy értékelte: a szerbiai visszhanggal összevetve a magyar sajtóban az ügy nem kapott akkora teret, mint amekkora jelentősége van.

A megkésett ítélkezésről

A nagykövet a bűnről, a bűnösről és büntetéséről is elmondta benyomásait. Predrag Culic érthetőnek tartja, ha a Képíró-ügyhöz hasonlóan “elkésett igazságtételeket” a közvélemény felemásan fogadja. Az évtizedekig bujkáló tettesek gyakran már szenilis, a hajdani cselekedetek súlyát és a most kiszabott büntetés jelentőségét felmérni képtelen aggastyánok. Az igazság-szolgáltatás így már sokkal kevésbé éri el célját, mint ha időben csaphattak volna le a hatóságok ezekre a háborús bűnösökre. Kafkai helyzetet érzékel a nagykövet, hiszen a vádlottak sokszor épp annyira nem értik, mi történik velük, ahogy Josef K. sem értette.

Mindazonáltal a nagykövet leszögezte: reméli, hogy Képíró Sándor elnyeri méltó büntetését.

– Ilyen esetekben nem az aggastyánok megbüntetése a lényeg, hanem az új generációkhoz szóló üzenet: látniuk kell, hogy igenis vannak áthághatatlan korlátok, és ha valaki ezeket nem tiszteli, bűncselekményüket a sírig üldözi a társadalom – jegyezte meg a nagykövet által felvetett dilemmáról Donáth Ferenc orvos, jogvédő, a NIT budapesti szervezetének elnöke.

Mit tehet a jog?

Halmai Gábor alkotmányjogász hozzátette: az adott esetben nem méltányos a bíróság döntéseit támadni, mert a Fővárosi Ítélőtáblához eljutott ügy jogi értelemben nehezen kezelhető. A Wiesenthal Központ nem tudott egyéb dokumentumot felkutatni, mint az újvidéki vérengzés ügyében 1943-44 foylamán,a Horthy-rendszer által nemzetközi nyomásra lefolytatott eljárás iratait. Akkor hűtlenség bűntettében marasztalták el Képírót, és ezért meg is kezdte 10 éves börtönbüntetése letöltését, ám Magyaror-szág német megszállása után mentesítették ez alól. Ez az 1944-es ítélet tehát nem háborús bűntettért marasztalta el Képíró Sándort, így mindenképpen elévült – hívta fel a figyelmet Halmai Gábor.

Tárgyalni kell és ítélkezni

Más a helyzet a világháború után, Képíró távollétében folyt népbírósági eljárással, amelynek iratanyagát azonban eddig nem tudták előkeríteni. Ezzel kapcsolatban két lehetőség van: ha előteremtik a levéltárakból a dokumentumot, akkor Képíró jogi képviselője arra hivatkozva, hogy védence távollétében tárgyalták az ügyet, kérhet új eljárást. Ha viszont nem találják meg a 46-os ítéletet, akkor is abból kell kiindulni, hogy Képíró Sándor szerepel a háborús bűnösök 1945 után összeállított listáján.

A Képírót háborús bűntettekkel gyanúsító vádat tehát mindenképpen tárgyalni kell és ítéletet kell hozni – fejtette ki Halmai Gábor.

Kovács Tamás történész, a Holokauszt Dokumentációs Központ munkatársa elmondta: majdnem teljesen kizárt, hogy az 1946-os ítélet “eltűnt” volna. Valmelyik levéltárban meg kell lennie, akármelyik pillanatban elő is kerülhet – mondta.

Háborús bűnért elítéltek felmentése: majdnem 100 százalékos arány

A szerdai beszélgetésen általánosságban is szóba került, hogy felfedezhető-e valamilyen tendencia a második világháború utáni népbírósági eljárásokban elítéltek ügyében 1990 óta indult felülvizsgálati eljárásokban.

A beszélgetés egyik fő előadója volt dr. Kende Péter, aki nemrég adta közre a háborús bűnösök felülvizsgálati eljárásairól készült kutatásának eredményeit. Beszédes adat: 1992 és 2007 körülbelül 500 eljárás folyt ilyen ügyben. Ezek közül 100-at vizsgált dr. Kende Péter részletesen. Azokban az ügyekben, amelyeknél az indítványt megfelelő jogszabályra hivatkozva nyújtották be, a bíróság tehát érdemben vizsgálta az ügyet, 95 százalékos volt a felmentések aránya!

Ez nem véletlen, hanem tudatos bírói tevékenység eredménye – mondta dr. Kende Péter. Véleményét megerősítette Sipos Péter történész professzor és Donáth Ferenc is.

Igazságtétel

Donáth Ferenc utalt a háború után felállított népbíróságok által tárgyalt több tízezer ügy statisztikáira: a megvádoltak jelentős részét mentették fel, és nem szabtak ki aránytalanul nagy számban 5 évnél súlyosabb, különösen pedig halálos ítéletet. Szó sem volt tehát koncepciós eljárásokról és elvakult bosszúállásról. Ezek a bíróságok az öt partlamenti párt és a szakszervezetek képviselőiből álltak, valamint szakképzett jogászból, aki, ha bíró volt, valószínűleg hónapokkal korábban maga is felesküdött Szálasira – említette Donáth. – Ítéleteik alapját a nácizmus felett ítélkező nemzetközi jogi intézmények gyakorlatát átvevő 1945. évi 7-es törvény képezte, amely lehetővé tette az egyéni felelősség alapján mindazok felelősségre vonását, akik a béke ellen, a hadijog ellen, az emberiség (a polgári lakosság) ellen vétettek. Akkor is elítélhetők voltak a bűnösök, ha tettük elkövetésének idején nem volt hatályban cselekményüket tiltó törvény.

Sipos Péter professzor idézte a kommunisták iránti elfogultsággal nem vádolható Sulyok Dezsőt, aki az Imrédy-perben elmondott vádbeszédében a különleges súlyú bűntettek és a különleges helyzet alapján egyértelműen kiállt az 1945. 7-es törvény legitimitása mellett.

Mit mondott ki a Legfelsőbb Bíróság a mi nevünkben?

Azért, ami az elmúlt években tapasztalható, nem egyedül a jogi intézmények felelnek – mondta Fleck Zoltán jogszociológus. – A jogi elit egésze felelős. Azok, akik beindítják a jogi intézményeket, azzal a céllal, hogy erre az útra tereljék a rendszerváltás óta dúló szimbolikus harcot, amely a történelem birtokba vételéért folyik. A jogi elit színvonalán azonban nem csodálkozhatunk: szemléletükből ugyanúgy hiányzik az emelkedettség, mint a politikai elitből.

Fleck Zoltán különösen kirívónak ítélte a Ságvári-ügyben, Kristóf László csendőrtisztet felmentő 2006-os Legfelsőbb Bírósági ítéletet. A bíróság akkor a Magyar Köztársaság nevében jogfolytonosnak minősítette az 1944. március 19-e, a náci megszállás után működő államhatalmat. Sokkal több ez, mint politikusok szócsatája. A köztársaság intézményeinek állásfoglalása alakítja intézményeinket. A népbíróságok ítéletei a közösség nevében hozott ítéletek voltak a népirtásról – és a Legfelsőbb Bíróság is a mi nevünkben vonta vissza. Nem túlzás azt állítani, hogy intézményes-jogi eszközökkel a Horthy-rendszer, sőt, olykor már a Szálasi-rendszer szellemi újjáépítése folyik.

Két perben két ítélet született Képíró ellen

A Wiesenthal Központ éppen a napokban jelentette be, hogy új izraeli és szerbiai dokumentumokkal akarja bizonyítani a most 93 éves Képíró Sándor bűnösségét.

2006 szeptemberében tették közzé, hogy Képíró Sándort azért kívánják bíróság elé állíttatni, mert csendőrként résztvett az 1942-es újvidéki mészárlásokban (a “hideg napokban”) és az 1944-es délvidéki deportálásokban. Az újvidéki razzia idején, 1942. január végén a Délvidéket visszafoglaló magyar karhatalom mintegy 1300 embert (más források szerint összesen több mint háromezer embert) – főleg szerbeket, zsidókat és cigányokat – gyilkolt meg.

Képíró Sándort 1944-ben a Magyar Hadsereghez való hűtlensége és a hadsereg hírnevének rontása miatt ítélték tíz évre. Neve háborús bűnösként szerepel egy 1945 novemberében keletkezett magyar és egy 1947-ben keletkezett jugoszláv listán.

Eddig a vádat egy szerbiai archívumból származó okmányra (pontosabban annak másolatára) alapozták, amely nem elérhető a köz számára.

Képíró ügyében a Fővárosi Bíróság február 19-i végzése szerint “végrehajthatatlan a Képíró Sándor volt csendőr százados ellen 1944-ben meghozott ítélet”. Képíró védőügyvédje, Zétényi Zsolt a döntés nyilvánosságra kerülése után azt mondta: “Nincsenek őt terhelő tények. Nemcsak bizonyíték, de bűncselekmény hiányáról is beszélünk”.

A Fővárosi Bíróság határozatának nyilvánosságra kerülése után az ügyészség a polgári lakosság elleni erőszak bűntette miatt nyomozást indított Képíró ügyében, igaz, ismeretlen tettes ellen.

 

Március 15-én Zuroff Belgrádban tárgyalt Boris Tadic szerb államfővel és Vojislav Kostunica miniszterelnökkel is, majd közöl-te: ígéretet kapott, hogy dokumentumok rendelkezésre bocsátásával és tanúk felkutatásával segítik Képíró Sándor felelősségre vonását.

A Szerbiai Zsidó Közösségek Szövetsége is szemtanúkat és háborús dokumentumokat ajánlott fel. Támogatják, hogy “Képíró Sándort háborús bűnökkel és emberiség elleni bűnökkel vádolják azért a mészárlásért, amit 1942-ben az ő parancsára hajtottak végre Újvidéken” – adataik szerint 800 zsidóról és 400 szerbről van szó.

“Minden szemetet le kell úsztatni”

A Klubrádióban a Képíró-ügyben több alkalommal több történész, köztük Sajti Enikő és Pécsi Tibor beszélt a fennmaradt do-kumentumok alapján arról, hogy mit tudunk Képíró szerepéről. Többek között ezek hangzottak el: “Képíró elismerte, hogy alegységparancsnok volt a razzia idején. Nem húzott meg ravaszt, ő “csak” elvitte az “gyanúsakat” a Leventeotthonba (az ifjú-sági házba), ahol igazoló bizottság döntött a sorsukról. Aki nem tudta igazolni magát, rögtönítélő bíróság elé került. A bizottság, amely elé Képíró szállította az embereket, sokakat halálra ítélt.

Képíró 1943-ban azt vallotta: elöljárója az első eligazítás alkalmával egyértelműen fogalmazott: “Tisztogatás van és minden szemetet le kell úsztatni.” Ez félreérthetetlen parancs volt a járőrtevékenység céljára vonatkozóan. Képíró százados mint jogi doktor, tudhatta, miben vesz részt, mert írásos parancsot kért erről, ilyet azonban nem kapott. Ennek ellenére engedelmeskedett a szóbeli utasításnak.

 

(Forrás: www.nol.hu)