A provokátor

Mintha évtizedes tabuk dőlnének össze. Hirtelen napirendre került a szociális állam radikális reformja, a lopakodó iszlamizációtól való félelem, és mindez új érveket szállíthat azoknak, akik nem a szociális államban, hanem a több egyéni felelősségben, több piacgazdaságban – nem utolsósorban: a kevesebb iszlámban – látják a megoldást,
 

 

“Ó igen, drágáim: ebben az értelemben mindannyian egyetlen, nagy családhoz tartozunk. Ugyanazok a hibák, ugyanaz a gyávaság, ugyanaz a képmutatás. Ugyanaz a vakság, süketség, a bölcsesség hiánya, mazochizmus. Ugyanaz a szabadosság, amit a szabadság égisze alatt csempésznek be. Ugyanaz a tudatlanság és a vezetői képesség hiánya, ami a muszlim betolakodóknak kedvez. Aztán a politikai korrektség hóbortja, ami adja alájuk a lovat.”
(Oriana Fallaci)

Mennyivel könnyebb lenne minden, ha Thilo Sarrazin neonáci lenne. Nagy lenne a megkönnyebbülés, általános az elhatárolódás, ja, ha neonáci, akkor nem kell a hülye téziseivel foglalkoznunk, mi kérünk elnézést, hogy így is ekkora vihart kavart. De nem, a Német Szövetségi Bank 65 éves igazgatósági tagja, Berlin volt pénzügyi szenátora nem neonáci, éppenhogy elkötelezett szociáldemokrata, akit most munkahelyéről és pártjából is el fognak távolítani, egy olyan kirakatper keretében, “amilyet a 17. század óta nem láttunk Németországban” – állapította meg kitűnő német-zsidó publicista, Henryk M. Broder.

A véleménydeformálók egy része, köztük a zsidó hitközség elnöke, persze rögtön átküldte Sarrazint a neonáci NPD-be, amely volt annyira stupid, hogy tényleg a bankár mögé állt, mondván, amit mond, az szalonképessé teszi mindazt, ami ők is régóta hirdetnek – hiába. A német nyilvánosság ezt nem vette be, nem kér a szélsőjobb tőkekovácsolásából, ellenben a netes szavazások, felmérések szerint olyan 80-90 százalékban Sarrazinnak ad igazat, szembemenve a teljes politikai osztállyal. A német pártok ugyanis baltól jobbig szinte egyöntetűen leugatták és persze lerasszistázták a különc bankárt.

Németország lassan két hete Thilo Sarrazinról beszél, pontosabban nem is annyira a téziseiről, hanem arról, hogy a csávó egyáltalán mondhatja-e, amit mond. Holott nem mond új dolgokat, csak éles hangon, adatcunamival alátámasztva ad elő eddig is ismert folyamatokat. Talán nem is volt még ekkora össztársadalmi vita a németeknél 1978 óta, amikor is egy amerikai tévésorozat eszükbe juttatta, hogy alig pár évtizeddel korábban indusztriális eszközökkel megpróbáltak megsemmisíteni egy egész népet Európa közepén; a projekt nem jött be, viszont azóta se kérdezték meg egymástól, hogy “akarsz róla beszélni?”. Végül kibeszélték. Valami ilyesmi történik most is.