Matisyahu Pesten

Hajnalban megcsörrent a telefonom. Leeresztett redőny mellett alszom, töksötét volt a hálószobában. Félálomban, riadtan nyúltam a mobilért az éjjeliszekrényen, nincs-e valakinek baja a családból. Levertem egy flakon vizet, a telefon is leesett. Négykézláb tapogatóztam utána a sötétben, s amikor végre a kezembe akadt, idegesen szóltam bele, hogy ki az. Aztán persze dühöngtem, hogy este miért nem kapcsoltam ki. Ha valami eszébe jut, reb Slojme néha nem tudja kivárni, hogy az ember felébredjen.

 

– Mondja, Miklós, hallott maga erről a haszid reggae-zenészről? Tudja, aki Pestre jön, és koncertet ad.

– Matisyahu – dünnyögtem. – Hallottam. De miért kellett ezért ilyen kora reggel… Egyáltalán hány óra van?

– Miért nem szól nekem, hogy ilyen fontos dolgok vannak? Tudja, hogy én néha nem olvasok újságot, hétszámra ki se mozdulok.

– De hát ez a Matisyahu évek óta topon van – mondtam beletörődően, mert sejtettem, az alvásnak annyi. – Lemezek, interjúk a CNN-től kezdve mindenhol. Igazi attrakció.

– Akkor még inkább kellett volna nekem szólnia! Ez is a maga hibája. Hihetetlen… Jön ez a fiú egy liberális zsidó családból, Pennsylvaniából. Él, mint a többi kamasz, szereti a reggae-t, zenekarban játszik, kicsit nyilván züllik is, ugyanúgy, mint a többiek. Aztán megjárja Izraelt, s egyszer csak megelégeli az addigi életét. Tüzet fog, New Yorkba megy és beöltözik. Megtanulja a jiddiskájtot, haszid lesz, kóser és szombattartó, énekel tovább és a világhírig jut.

– Azért ez nem egyik napról a másikra történt – ásítottam, és a szemem dörzsölgettem. – A New School-on tanult, s közben a Carlebach súlba járt, Manhattanbe. A gitáros rabbi egykori zsinagógájába, ahol sok hippi megfordult. Később lett csak haszid. Az első albuma a Shake off the Dust…Arise. Hip-hop, jazz, rap, ami belefér. Ennyire érdekli? – kérdeztem csodálkozva, és a számítógép felé támolyogtam a sötétben, amiben napok óta ott volt a Matisyahu cédé.

– Rázd meg magad, térj magadhoz, vagy Porold le…Kelj fel. Jó cím. Nagyon jó! – lelkendezett az öreg – Maga semminek nem tud örülni? Nem fogja elhinni, de én elmentem, és megvettem a lemezeit. Itt van nálam mind: a Youth is, meg a Light is. Becsülettel végighallgattam mindet. A hetvenöt évemmel… Már csak az első lemez címe miatt is. Nem mondom, hogy minden tetszik, de azért, tudja, nagy dolgot csinált ez a fiú. Valami nagyon régit hozott, valami nagyon új formában. És ahogy hallgatom, abszolút hitelesen. Lázadó volt, és az is maradt… Kalapban, fekete öltönyben, fehér ingben és szakállal is. Cicesz és reggae, ez aztán valami! Persze ne feledje, Dávid király is énekelt és táncolt. Igaz, a kissé parvenü neje meg is botránkozott rajta… Tudja, mi jut eszembe erről a Matisyahu dalról, vagy arról a másikról, a King without a crown-ról? Rázd meg magad, ne légy tompa és közönyös. Ébredj fel, fordulj meg és menj vissza azért, amit elveszítettél. Emeld fel, porold le, és többé ne veszítsd el… Érti már? Az ember önmagát keresi szüntelen, aztán mit talál? Legfeljebb azt, amit az ősei… Nekem ez jut az eszembe róla. De azon gondolkodom, én, aki angolul is, magyarul is olvasok és álmodom, na meg persze, ha a gyerekkori emlékeim jönnek elő, néha jiddisül is, hogy vajon magyarul miért nem lehet ilyen modern módon tálalni ezeket a régi dolgokat? Miért tűnik sokkal patetikusabbnak minden, miért olyan öreges néha a zsidóság, angolul meg miért ennyire fiatalos és átütő?

Kezemben a telefonnal átmentem a másik szobába, kinéztem az ablakon. A nap épp felbukkant a szemközti háztető fölött. Kissé abszurdnak éreztem, hogy hajnalban ilyesmiről beszélgetünk, csak azért, mert reb Slojménak alvászavara van, és megtetszett neki Matisyahu zenéje. De hirtelen eszembe jutott valami.

– Talán azért, reb Slojme, mert a nyelvből, meg az életformából nem irtottak ki bizonyos szavakat és gesztusokat. Nem fosztották ki a nyelvet, nem vált sok minden hamissá és üressé. Az érzelemkifejezés is megengedettebb, mint nálunk, így természetesebbnek hat. Meg talán azért, mert a folytonossága, meg a mindennapokban való jelenléte miatt a vallás is modernizálódhatott. Pláne azáltal, hogy egy modern világ közegében kellett folyton megfelelnie a kihívásoknak, és reagálni rájuk.

Pár pillanatnyi csend után, reb Slojme tűnődve megszólalt:

– Nem is mond hülyeséget… – Elismerően csengett a hangja. – Mindenesetre engem feldob ez a zene. El is határoztam, hogy kimegyek a koncertre. Maga nem jön, Miklós? Mehetnénk együtt. Most mit nevet? Ha egy fiatal zenész tradicionális dolgokról is énekelhet, akkor egy öregember miért ne mehetne el meghallgatni?