Akit a KGB se tudott megtörni: Natan Saranszkij élete

Értesüléseink szerint a jövő hét folyamán a magyar fővárosba érkezik a Sion foglyai legendás hőse.
 

Több mint 400 nap éhségsztrájk és kétszáz nap büntetőcella, kilenc év a KGB börtöneiben és a Gulág leghírhedtebb munkatáborában. Natan Saranszkij, a szovjet zsidók kivándorlásáért küzdő mozgalom, a Sion Foglyai legendás hőse többek között Dávid királytól merítette az erőt, hogy mindig nemet tudjon mondani elnyomóinak és soha ne mondjon le álmáról, amíg meg nem látja Jeruzsálemet és feleségét, Avitalt. Fogvatartói a kihallgatások során többször is megkérdezték tőle: „Saranszkij, mit akar maga? Azt hiszi, hogy szembeszállhat a világ legnagyobb hatalmával?”

1977. március 4-én egész oldalas cikk jelent meg az Izvesztyija című szovjet lapban egy nemzetközi cionista összeesküvésről, amelyet a CIA és más imperialista titkosszolgálatok szerveztek a Szovjetunió lejáratására. A cikk szerint a kémhálózat kulcsembere Anatolij Boriszovics Saranszkij, egy 29 éves zsidó matematikus volt. Tizenegy nappal később egy szürke Volga fékezett le Saranszkij mellett az utcán. Barátai és több külföldi újságíró szeme láttára öt KGB-ügynök megragadta a férfit, és az autó hátsó ülésére tuszkolta. A Lefortovói börtönbe szállították, ahol közölték vele: a Szovjetunió büntetőtörvénykönyve 64-a. cikkelye értelmében kémtevékenységgel vádolják, amiért halálbüntetéssel sújthatják.

„Zsid, zsid!”

Saranszkij megrázó és egyben felemelő börtönnaplójának címe a 23. zsoltárt idézi: Ne félj a gonosztól! Ebben leírja, hogy zsidónak született, de nem cionistának. Fiatalon a sakk és a könyvek volt a mindene. Otthon csak annyit tudott meg zsidóságáról, hogy arról jobb hallgatnia mások előtt. A szovjet rendszer azonban gondoskodott arról, hogy ez egyetlen embernél se maradjon titok. A személyi igazolvány ötödik sorában ott szerepelt „Etnikai származása: ’Jevrej’ – Zsidó” (Pontosabban később kiderült, mégis volt, aki eltörölhette identitását. Az a volt ellenzéki, aki Saranszkij ellen a koronatanú volt a kirakatperben, a KGB-nek tett szolgálata jutalmául olyan igazolványt kapott, amelyben az ötödik sorban már az szerepelt: „orosz”)
Az antiszemitizmus a Szovjetunióban az állami rendszer része volt. Nem adtak ki egyetlen héber nyelvű könyvet, nem tanították a zsidó történelmet az iskolákban. Sztálin utolsó hónapjaiban a zsidó orvosok ellen tervezett pereket arra akarta felhasználni, hogy egy adott napon a birodalom területén élő valamennyi zsidót összegyűjti és munkatáborba szállítatja. Az „X-nap” tervei már részletesen készen álltak, amikor a diktátor meghalt. Az előítéletek azonban nem szűntek meg, sőt a közel-keleti háborúk nyomán új elemekkel bővült a zsidóellenes propaganda. 1973-ban az Egyetemi Világjátékokon Moszkvában Jasszer Arafat volt a díszvendég. Amikor a megnyitón felvonult az izraeli küldöttség, a közönség fújolni kezdett és azt kiabálta: „Zsid, zsid” – „Bibsik, bibsik”. Az izraeli kosárlabda csapat egyik mérkőzésén a lelátóra mégis bejutott Saranszkij és néhány más refjúznyik (azokat a szovjet zsidókat hívták így, akiknek elutasították a kivándorlási kérelmét), és egy nagy transzparenst feszített ki, amelyen héber betűkkel ez állt: „MAZAL TOV L’JSZRAEL, Sok sikert Izrael!”. A rendőrök azonnal lerángatták a feliratot, és kivonszolták a tüntetőket. Az izraeli játékosok azonban tiltakozásul közölték, hogy nem folytatják a játékot, amíg nem garantálják a nézők biztonságát. A rendőrök végül visszaengedték a refjúznyikokat, de miután véget ért a mérkőzés, a stadionon kívül jól elverték őket.

Börtönben is szabadon

A szovjet vezetés súlyos bűnnek vette, ha valaki ki akart vándorolni a „legfejlettebb társadalomból”. Aki útlevelet kért Izraelbe, automatikusan elvesztette állampolgárságát, és búcsút mondhatott addigi karrierjének is. Soha nem lehetett tudni, hogy ki az, akit végül is kiengednek (évente 4-5 ezren alijázhattak Izraelbe, egy szál bőrönddel. Amijük volt, a szovjet hatóságok elkobozták, „az állam oktatási és más költségei” fejében). A refjúznyikok – több tízezren – tüntetéseket szerveztek, nyugati vezetőknek írtak, ám a börtönajtó csak nem nyílt meg.

A fordulatot az 1975-ös Helsinki Konferencia jelentette, amelynek emberi jogi fejezeteit Moszkva is aláírta. A szovjet vezetők úgy vélték, hogy az egyezmény úgyis csak papír marad, a Nyugat – ahogy már annyiszor – gyorsan elfeledkezik azokról. Ezúttal azonban tévedtek. Szerte az országban ellenzéki Helsinki-csoportok alakultak, akik azt sürgették, hogy a demokratikus országok követeljék meg a kommunista hatalomtól, hogy teljesítse ígéreteit. Végül két amerikai szenátor olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amely a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megadását attól tette függővé, hogy a Szovjetunió biztosítja-e a zsidó és más vallási kisebbségek – többek között pünkösdisták, baptisták és katolikusok – számára a szabad kivándorlás jogát. A javaslatot Andrej Szaharov világhírű szovjet atomtudós és több tucat amerikai Nobel-díjas támogatta, ám voltak, akik az „enyhülést” féltették a konfrontációtól. Henry Kissinger szerint a szuperhatalmak gondosan felépített egyensúlyát veszélyeztette a Jackson-Vanik féle törvény, amelyet azonban mégis elfogadtak.

Mivel az útlevelek száma pontosan ellenőrizhető volt – szemben a hangzatos, ám soha be nem tartott szólamokkal – Moszkva szorult helyzetbe került. Brezsnyevék először belementek, hogy több kivándorló hagyja el az országot, ám hamarosan meggondolták magukat. Saranszkij személyesen is megtapasztalta ezt a drámai fordulatot. Menyasszonyát, Natasát (aki később Izraelben az Avital nevet vette fel) értesítették, hogy megkapja az útlevelét, de 48 órán belül el kell hagynia az országot. A fiatalok elhatározták, hogy azonnal összeházasodnak. A szovjet anyakönyvvezetők szóba sem jöhettek, mert legalább harminc nappal korábban be kellett jelenteni a szándékot, így a zsidó szertartás mellett döntöttek. A moszkvai zsinagóga rabbija sem merte azonban vállalni a szertartást, így egy távoli ismerős rabbi adta össze az ifjú párt és titokban még oklevelet is készített az esküvőről. Egy napot sem tölthettek együtt mint házastársak, mivel ekkorra már csupán néhány óra maradt az elutazásig. Saranszkij kikísérte Natasát a repülőtérre, ahol azt ígérte neki: „Hamarosan Jeruzsálemben találkozunk!”

Mint kiderült, ígéretét csak tizenhárom év múlva tudta betölteni. A szovjet pártvezetés meggondolta magát, és beindította a propagandagépezetet, valamint a KGB-t, hogy csapjon le a refjúznyikokra. Saranszkij túsz maradt a Szovjetunióban, Avital azonban megvárta : szó szerint bejárta érte a világot, felhívásokat tett közzé, levélkampányt szervezett (a szovjet hatóságok a több tízezer tiltakozó levelet elégették, de mégsem voltak hiábavalók: emlékeztették őket arra, hogy nem tudják Saranszkijt nyom nélkül eltüntetni a Gulág poklában), tüntetett a genfi csúcstalálkozón Gorbacsov ellen, elment a Fehér Házba Reagan elnökhöz. Saranszkij pedig éhségsztrájkot folytatott azért, hogy megkaphassa felesége és édesanyja leveleit, és azt a 150 héber zsoltárt tartalmazó könyvecskét, amit Avital küldött neki Izraelből. (Egy ízben 110 napon keresztül nem vett magához élelmet, annak ellenére, hogy a szovjet börtönorvosok műtéttel ültettek be csöveket a testébe, hogy azon keresztül erőszakkal táplálják)

Szemben a hazugsággal

A tizenhat hónapos vizsgálati fogság alatt Saranszkij nem volt hajlandó egyetlen pontban sem elfogadni a KGB által konstruált kémvádat. Közölte, hogy mindent nyíltan tett, azért, hogy a szovjet zsidók megkapják a jogot arra, hogy őseik földjén élhessenek. Tudta, hogy évek óta minden lépését figyelik. (Egyszer elromlott a lift, amelybe két KGB ügynök is beszállt utána. Órákba telt, amíg kiszabadultak, közben kedélyesen ugratta a tiszteket, hogy mennyire sajnálja őket, mert ezt a napos vasárnap délelőttöt ebben a piszkos fülkében kell tölteniük egy zsidó társaságában.)

A tárgyaláson a főügyész azzal vádolta Saranszkijt, hogy a világfelforgató cionizmus ügynöke. „Vegye tudomásul, hogy Izrael nem ország, hanem egy katonai tábor. Ágyúcsövekkel igáznak le más, békeszerető népeket és elrabolják földjüket. Romokban van a gazdaság és elviselhetetlen a vallási terror. A nemzetközi cionizmus pedig a szovjet zsidók mozgalmával szövetkezve igyekszik tovább fokozni ezt a jogtalanságot.”

A rezsim mindent megtett, hogy megtörje Saranszkijt, de sem a fenyegetések, sem a besúgóként mellé küldött zárkatársak, sem az elszigetelés, sem a jéghideg büntetőcella nem bírta rá arra, hogy bármiben is engedjen fogva tartóinak. Amikor vacogott a csupasz cellában, torka szakadtából a Hevenu shalom-ot és más zsidó dalokat énekelt. Hogy megerősítse szívét és akaratát, egy imát fogalmazott magának héberül, amelyet minden kihallgatás előtt és közben is többször elmondott: „Baruch atai Adonai … Áldott légy Uram, a Mindenség Királya. Adj jó szerencsés utat, hogy szeretett feleségemmel Izrael Földjén élhessek … és türelmet, hogy becsülettel és méltósággal kerüljek ki ebből a börtönből, és Izrael Földjére juthassak.” Több ezerszer citálta a fohászt, Dávid király zsoltáraival együtt – „Magasztallak Uram, hogy felemeltél engem, és nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek rajtam!” – ám végül minden sora beteljesedett.

Leghíresebb, nemrég magyarul is megjelent A demokrácia védelmében című művében ezt írja: „A lefortovói börtönben a KGB tisztjei azt mondták, hogy a szovjet zsidóságért alapított mozgalom halott, és az ellenzéki mozgalomnak vége. Húsz évvel később eltűnt a KGB, a Szovjetunió felbomlott, a globális kommunizmus összeomlott, több mint egymillió zsidó elhagyta a Szovjetunió nevű hatalmas börtönt, több százmillió ember pedig szabad lett”

Saranszkij 1986-ban szabadult ki a Gulágról. Miután kiutasították a Szovjetunióból, nemzetközi hírű emberi jogi aktivista, majd befolyásos politikus lett. Több, jobb- és baloldali izraeli kormányban szolgált miniszterként, és Ariel Saron mellett miniszterelnök-helyettesi posztot is betöltött. Jelenleg a bevándorlást és a zsidó kultúrát segítő nemzetközi szervezet, a Szochnut igazgatója. Két leányuk született Izraelben. Feleségével, Avitallal Jeruzsálemben él.