Miért nincs egyetlen arab országban sem demokrácia?
Az elmúlt több mint harminc év során a demokratikus berendezkedésű országok száma jelentősen növekedett: 1974-ben kb. 40, 1990-ben 76, 1995-ben pedig már 117 választási demokráciát tartottak számon, melyek a világ minden részén megtalálhatók voltak, egyet kivéve: az arab világot – állapítja meg Larry Diamond a Journal of Democracyban.
Forrás: Globusz.net
A vallás és a kultúra nem ad magyarázatot
A demokrácia globálissá válásában ez a szerző szerint „szembeszökő anomáliának” számít. Vajon miből fakad ez az arab kivételesség?
A leggyakrabban a vallásban és a kultúrában keresik a magyarázatot. Csakhogy ez nem lehet elégséges oka az arab demokratikus deficitnek. Meglehet, egyes államok – például Egyiptom, Jordánia, Marokkó és Jemen – azért nem demokráciák, mert gazdaságilag még nem elég fejlettek. De ez az érv sem állja meg a helyét, hiszen más, nem arab demokráciák sem nevezhetők éppenséggel fejlett országoknak. Talán a hatalmas szénhidrogén-tartalékok „perverz” társadalompolitikai hatásainak köszönhető ez a helyzet, de akkor mit mondjunk az olajjal egyáltalán nem rendelkező Egyiptomról, Jordániáról, Marokkóról vagy Tunéziáról? Diamond végeredményben úgy véli, az arab demokráciadeficit oka a politikai gazdaságtan, valamint a geopolitika.
Ha a demokratikus politikai jogok kapcsán a 16 legjelentősebb arab országot 29 más muszlim többségű állammal (Albániával, Bangladessel, Malajziával, Szenegállal, Törökországgal) vetjük össze, akkor azt tapasztaljuk, hogy utóbbiak között vannak olyanok, melyek jelentősen előreléptek a demokratizálás útján. Az arab országok közül ez úgy-ahogy legfeljebb a polgárháború kirobbanása (1975) előtti Libanonról mondható el. A Freedom House szerint nyolc muszlim ország teljesíti a demokráciákkal szembeni minimális elvárásokat (szabad és tisztességes választások), arab állam viszont egy sem. Ezenkívül a két országcsoport között jelentős „szabadsághézag” is meghúzódik. 2008 végén a Freedom House a 16 közel-keleti arab országnak ezen a téren átlagban 5,53 pontot adott (7 a legrosszabb), míg a 30 muszlim állam átlaga 4,7-et tett ki.
Elie Kedourie brit történész a 90-es évek elején azt írta, „az arab politikai hagyományokban az alkotmányos vagy képviseleti kormányzásnak semmilyen előzménye sincs meg”, „az arabok hozzászoktak a tekintélyuralmi kormányzathoz és a passzív behódoláshoz”. Igen ám – így Diamond -, de ez éppúgy érvényes a nem arab muszlim országokra is Ázsiában és Afrikában.
Azt is szokták mondani, hogy – például Irakban vagy Libanonban – a vallási és etnikai megosztottság olyan mély, hogy lehetetlen a demokratikus viszonyok megteremtése. Ehhez képest jelenleg épp ez a két arab ország áll a legközelebb ahhoz, hogy választási demokráciává változzon, míg a két, etnikailag leghomogénebb állam, Egyiptom és Tunézia a leginkább tekintélyuralmi berendezkedéssel bír.
Az is lehet, hogy az arab népek egészen egyszerűen nem akarják vagy nem értékelik a választási demokráciát. Ebben az esetben viszont mit kezdjünk azokkal a közvélemény-kutatási adatokkal, amelyek szerint Algéria, Jordánia, Kuvait, Marokkó, Irak és a Palesztin Hatóság alá tartozó területek lakóinak 80%-a egyetért azzal, hogy „minden hátránya ellenére a demokrácia a legjobb kormányzati forma”, s „a demokratikus rendszer jót tenne az országunknak”. Ráadásul a vallásosság itt egyáltalán nem játszik szerepet: a mélyen hívő muszlim arabok még inkább így gondolják, mint a kevésbé vallásosak. Bebizonyosodott, hogyha a választásnak valódi tétje van, az arabok tömegesen vesznek részt a voksoláson, ellenkező esetben viszont tömegesen maradnak távol az urnáktól.
Ugyanakkor az Arab Barometer által 2003 és 2006 között vizsgált öt ország válaszadóinak 56%-a szerint „a vallási vezetőknek beleszólást kellene kapniuk a kormánydöntésekbe”, egy másik felmérés pedig kimutatta, hogy négy arab ország lakóinak több mint a fele egyetért azzal, hogy a kormányaik az iszlám sariát alkalmazzák a világi törvények helyett. Összességében 40-45% támogatja a szekuláris demokráciát, míg nagyjából ugyanennyien vannak az iszlám demokrácia valamilyen formájának a támogatói. 5-10% a világi tekintélyuralom, s szintén 5-10% az iszlám autoriter rendszer híve.
Ez arra utal, hogy a vallás releváns tényező. A demokratikus értékeknek (nyitottság, tolerancia, egyenlőség) ugyanakkor nagy a támogatottsága, bár a demokrácia bevezetését a stabilitás megőrzése miatt a legtöbben fokozatosan képzelik el. A középosztálybeli liberális értelmiség, a szabadfoglalkozásúak és az üzletemberek, azaz a demokrácia legelszántabb hívei tartanak attól, hogy az általuk elutasított tekintélyuralmi rezsimek helyett iszlámista kormányok jönnének létre, ami a szemükben még a jelenlegi vezetésnél is rosszabb lenne.
Seymour Martin Lipset ötven évvel ezelőtt azt állította, hogy minél gazdagabb egy ország, annál jobbak a kilátásai arra, hogy demokratikussá váljon és az is maradjon. Nos, a leggazdagabb arab államok (Kuvait, Szaúd-Arábia, Bahrain) a világ legtehetősebbjei közé tartoznak, s mégsem demokratikusak, de a szegényebb Egyiptom, Szíria vagy Jemen sem marad el Indiától vagy Indonéziától, amelyek viszont velük ellentétben többé-kevésbé demokratikusak. A humán erőforrás („human development”: oktatás, egészségügy) tekintetében persze már rosszabb a helyzet, a leggazdagabb arab országok Portugália és Magyarország, míg Szaúd-Arábia Bulgária és Panama szintjén áll.
Ha nem a gazdagsággal, akkor talán a gazdasági struktúrával lehet a gond. 16 arab országból 11 ún. járadékgazdaság, ami azt jelenti, hogy erősen függnek olaj- és földgázbevételeiktől, exportjuk több mint 70, de van, ahol több mint 90%-a ebből adódik össze. Némelyikük dúskál a pénzben, olyannyira, hogy az államnak nincs szüksége a polgárai adóbefizetéseire. A polgárok így nem válnak öntudatos adófizetőkké, s nem alakul ki bennük az az igény, hogy elszámoltassák az adójukkal jól-rosszul sáfárkodó kormányzatot („nincs adózás képviselet nélkül és nincs képviselet adózás nélkül”). A hatalmas állami bevételek a bürokrácia növekedésének kedveznek, az állam képes centralizálni hatalmát, óriási rendőri-állambiztonsági erőket létrehozni. Korrupttá válik, hiszen a pénz, mely „senkié” (nem adóból származik), az állam zsebébe vándorol, ahonnan kézen-közön elszivárog. Következésképpen az állam túlméretezetté, centralizálttá és elnyomóvá válik. Kiterjedt bürokráciát működtet a munkanélküliség csökkentésére, amivel valójában megvásárolja a társadalmi békét. A civil társadalom pedig gyenge és az állam szolgálatában áll, ahogy az üzleti világ is. Az exportbevételeik legnagyobb részét olajból és földgázból húzó 23 ország közül napjainkban egy sem demokrácia.
Az arab tekintélyelvűség két pillére politikai jellegű: az intézmények és a külső támogatás segít fenntartani az ilyen rezsimek hatalmát. Az arab titkosszolgálatok nagyon hatékony munkát végeznek, ami érthető is, hiszen az államok nagyon sokat költenek rájuk. Az elnyomás ugyanakkor keveredik a demokratikus elemekkel: a korlátozott plurális választások az arab autokráciák felében megtalálhatók. Ha azonban az ellenzék túl veszélyessé válik a rezsim számára, az állam hatalmi eszközökkel megregulázza a politikai életet, s ha kell, bebörtönzi az ellenzék képviselőit. A liberalizációs és a tekintélyuralmi lépések tehát keverednek, váltakoznak.
A választásokon a hatalom az őt támogató jelölteket különböző eszközökkel segíti, az ellenzéki indulókat ellehetetleníti. A parlamentek így nem rendelkeznek annyi hatalommal, hogy érdemben bele tudjanak szólni az ország kormányzásába. Az uralkodók és az elnökök hatalma biztosítva van. A pártok akár részt vesznek a voksoláson, akár bojkottálják azt, nem tudnak változtatni ezen a felálláson. Még az iszlámista ellenzék is megosztott, gyanakvó, befelé forduló. Igaz, ők legalább szociális ellátórendszereket építettek ki, amelyek révén támogatásra tettek szert, a szekuláris ellenzék azonban végképp marginálisnak és erőtlennek tűnik.
A demokrácia meggyökeresedésének nem kedveznek a geopolitikai körülmények sem. Az olajkitermelésben érdekelt nagyhatalmak ugyanis mindig támogatták a hatalmon lévő rezsimeket, legyen szó a Szovjetunióról vagy Európáról és az Egyesült Államokról. A nem olajtermelők számára a külső támogatás ugyanazt a szerepet játssza, mint az olaj a termelőknél: eszköz a rendszer számára a túléléshez. 1975 óta „fejlesztési támogatás” címen az Egyesült Államok több mint 28 milliárd dollárral segítette Egyiptomot, ezenkívül az 1978-as Camp David-i egyezmények óta további 50 milliárd dollárt adott katonai segély formájában. A jordániai támogatás összege is eléri 2001 óta az évi 650 millió dollárt. Ez a jordániai állami bevételek 27%-ával egyenlő!
Két további külső tényező is erősíti az arab autokráciákat. Az egyik az arab-izraeli konfliktus, hiszen a népi elégedetlenséget könnyen a zsidó állam ellen lehet fordítani, s őt okolni a nehéz életkörülményekért, a munkanélküliségért stb. A másik tényező pedig a többi arab állam, amelyek segítik, támogatják, információval látják el a fennálló rezsimet. Az Arab Liga például igazi autokrata klub, amelynek a félévszázada változatlan chartájában egyetlen szót sem vesztegettek a demokráciára vagy az emberi jogokra. Végeredményben egyetlen valódi arab demokrácia sincsen, mely példával szolgálhatna a többiek számára.
Diamond mégis úgy gondolja, az arab világ nem arra ítéltetett, hogy örökké autoriter rezsimek uralkodjanak felette. Az Egyesült Államok nyomásának köszönhetően már több országban történtek liberalizációs lépések, s az új kommunikációs lehetőségek (internet, mobiltelefon) is módot adnak a civil társadalomnak az önszerveződésre és a társadalom mobilizálására.
Három tényező segítheti a demokratizálódást. Az első egy valóban demokratikus állam létrejötte lehetne: Irak jó úton halad efelé. A második Amerika hatékonyabb és elkötelezettebb nyomása lenne a demokratikus reformok érdekében (választások, bírói függetlenség, átlátható kormányzás, szabadságjogok stb.). Itt elengedhetetlen az iszlámista pártok bevonása e folyamatba, el kell velük is fogadtatni a demokratikus normákat.
A harmadik s legjelentősebb faktor az olajárak jelentős esése lenne, ami arra késztetné az államokat, hogy nagyobb mértékben támaszkodjanak a saját lakosságukra, az adófizetőikre – demokratikus jogokért cserébe. A megújuló energiaforrások kutatása terén kibontakozó forradalom háttérbe szoríthatja az olajfogyasztást megtörve az olajkartell hatalmát és véget vetve az arab politikai kivételesség korszakának.
