Türelmetlenség, hatalom, történelem

Írta: - Rovat: Hírek - lapszemle

2010. április 30-án “Türelmetlenség – Hatalom – Történelem” címmel zajlik a Történeti Kollégium és a Romaversitas Alapítvány konferenciája, ahol az érdeklődők a toleranciáról, a cigánykérdés egykori kezeléséről és a miskolci gettóügyről is hallhatnak előadásokat.
 

 

Tolerancia és a másokról alkotott kép Helye: ELTE BTK, Budapest, Múzeum krt. 4., D épület alagsori tanácsterem

Ideje: 2010. április 30., péntek

 

Program:

 

A Romaversitas és a Történeti Kollégium bemutatkozása (Daróczi Gábor, a Romaversitas igazgatója és Szijártó István, a Történeti Kollégium alapító elnöke)

Elnököl: Havas Gábor

Edward W. Said híres ‘orientalizmus’-elemzése méltán keltett mély és tartósnak bizonyult hatást. A megközelítésnek kétségkívül nagy előnye, hogy ‘a másokról alkotott kép’ intellektuális és hatalmi oldalát egységben láttatja, inspiráló és ‘trendi’ módon értelmezi. Erre tulajdonképpen nagy igény volt és van, hogy túlléphessünk azon a felvilágosodás óta élő mítoszon, mely szerint a másokkal szembeni türelmetlenség elsősorban intellektuális kérdés (‘nem ismerjük őket eléggé, azért vagyunk türelmetlenek velük szemben – ha megismerjük őket, a türelmetlenség elenyészik’).

Az említett megközelítés(csoport) azonban nem csak elismerést, de kritikát is kiválthat: mindenekelőtt azért, mert legalább annyira ahistorikus, differenciálatlan és reflektálatlan, mint amennyire ezt az általa kritizált irányzatok szemére hányja; vagy mert miközben tudás és hatalom összekapcsolása lenne a megközelítés nagy nóvuma, a kapcsolat tényleges tartalma homályban marad. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy hihetetlen alakok használhatják és használják is ezt a megközelítést, igencsak kétes célokra.

Johannes Reuchlin (1455–1522) német humanista 1511-ben íródott, Augenspiegel című műve egy császári megbízásból készített szakvélemény arról, hogy el kell-e égetni a zsidó könyveket vagy sem. Reuchlin jogvégzett, teológiában is jártas, a héber nyelvet ismerő szakemberként a felállított vizsgálóbizottságból egyedül gondolta úgy, hogy nem szükséges a zsidók szent könyveinek megsemmisítése. Sőt, nagyon is kellenek ahhoz, hogy a keresztényeknek maradjon viszonyítási alapjuk, lássák mi a jó és mi a rossz. Johannes Reuchlin ellenfele Johann Pfefferkorn, egy megkeresztelkedett zsidó volt, aki a Talmud elégetése mellett érvelt.

Orsós jelenleg Reuchlin szakvéleményének magyarra fordítását végzi. Az előadás voltaképp előtanulmány a fordításhoz, az Augenspiegel bemutatására és kontextualizálására vállalkozik: vázolni igyekszik a korszak fő szellemi áramlatait, a zsidóság jogi helyzetét, végül értelmezi Johannes Reuchlin sokrétű, ma is aktuális érvrendszerét.

Az előadás a dualizmuskori Magyarország egyik legvitatottabb bűnesetét vizsgálja döntően a korabeli sajtó anyagára támaszkodva. A dánosi rablógyilkosság és utóélete számos, mind a mai napig érezhető szociális problémát hozott a felszínre, amelyeknek rendezése már 1907-ben sem tűrt volna további halasztást. Az előadás az egyik legsúlyosabb társadalmi konfliktus, a “cigánykérdés” és az ennek alapját képező félelem megalkotásával foglalkozik. Az előadó szerint a “cigánykérdés” kezelésének elvét és gyakorlatát egyaránt a tudatlanságból, sztereotip elképzelésekből és a jól érzékelhető politikai közönyből származó félelem (már-már társadalmi hisztéria) határozza meg.

Az Alltagsgeschichte irányzatához sorolható – úgymond – jelenkortörténeti munkák rendre azzal az elképzeléssel dolgoznak, hogy a diktatórikus akarat eljutott az állampolgárokhoz, ott viszont eltérült, vagyis a hatalom ugyan lehetett totalitárius, de nem volt totális. Arról azonban rendre megfeledkeznek ugyanezek a kutatások, hogy az ellenkező irányban is folyt értelmező munka: a hatalom – mindenekelőtt az államvédelmen keresztül – újra feldolgozta azt az állapotot, ami az akarata következtében létrejött.

Pedig nemcsak az egyszerű emberek hétköznapjai érdemelnek figyelmet, hanem az egyszerű emberek hétköznapjaival megküzdő hatalom hétköznapjai is. Példának okán az, ahogy a bolsevik nyelv keretében a ‘dolgozók’ által folytatott önazonosítási játékot a hatalom felülvizsgálta és azonosítási játékba fordította. Az előadás ennek kíván utánajárni úgy, hogy megkísérli rekonstruálni, kinek tartotta magát egyetlen ‘jelentéktelen’ ember, név szerint Rosenbaum Sándor, az államvédelem ügynöke, és kit látott benne, mivé formálta, hogyan eszelte ki életrajzát ehhez képest az Államvédelmi Hatóság.

11.40 Vita

12.10 Ebédszünet

Agrárium és gettóügy

 

Elnököl: Halmos Károly

“Hipotézisem szerint a romák másságának, akár egyediségének, egyik alapmotívuma az agrárium társadalomformáló szerepétől való távolmaradásban keresendő. Az Európában töltött több mint félévezredes periódusban a vándorlás – letelepedés – vándorlás ciklusai követik egymást, míg régiónkban a végleges letelepedés csak a II. világháború utáni időszakban teljesedik be. E folyamat részletes ismerete sok kívánnivalót hagy maga után, ugyanúgy mint az ottomán, illetve az osztrák-magyar impérium irányukban alkalmazott akkulturáló politikáinak összehasonlítása. Az mindenképpen megállapítható, hogy a kontinensen sehol sem tudták vagy kívánták életformájukat, megélhetésüket jelentős méretekben a tulajdon-, a föld-centrikus struktúrákba beleilleszteni.
 
Nomádnak sem nevezhető életmódjuk, mivel a vándorlás igen, de az állattartás nem jellemezte megélhetésüket, (sporadikusan csak az állatkereskedés jelent meg), márpedig a nomád életformát a víztől és a legelőtől való függőség határozná meg. De a földhöz való spirituális kapcsolódás sem található meg körükben, mint sok vadász és gyűjtögető közösségben, ahol a szent területekhez való viszony identitásuk fontos meghatározója. A területiség tartós hiánya magyarázza az itthoni kisebbségek közötti egyedülálló etnikai megnevezést is, de jövőképükben egy hipotetikus Romanisztán követelése sem jelenik meg komoly formában.”

Az idézet Bíró András Az integráció ára című tanulmányából való. Az utóbbi időben sokan fogalmaztak meg hasonló álláspontot (például Németh György, Ungváry Krisztián). Az előadó azt vizsgálja meg, igazuk van-e!

A falusi társadalmon belüli igazságosabb vagyoni eloszlást célzó 1945-ös földreformot sokan máig a háború utáni időszak – gyakorlatilag egyetlen – felvállalható szociális kezdeményezésének tartják. A reform ugyanakkor politikai igazságtételként is szolgált, tekintve, hogy – a korabeli politikai szemantika ellenfogalmait alapul véve – a ‘reakciósok’ birtokaiból kívánta a ‘népet’ földhöz juttatni. Mivel azonban a földosztó bizottságok tagjait a földigénylők maguk közül választották, a rendelkezések nem annyira az ideológiai vagy pártpolitikai irányelvek mentén, sokkal inkább a falusiak társadalmi percepcióinak szűrőjén keresztül interpretálódtak.

Az előadó egy tiszántúli falu, egykori uradalmi központ példáján azt vizsgálom, miként értelmeződött a társadalmi igazságosság a falusi diskurzusban, s milyen egyéni vagy közösségi stratégiák húzódtak meg a reform végrehajtása során kialakult személyes konfliktusok mögött. Hipotézise szerint a földosztás a gazdasági tőke újraelosztása mellett a politikai tőke eredeti felhalmozását szolgálta: a juttatások megfelelő allokálásával a földosztók saját hatalmi legitimációjukat kívánták megalapozni. Az igénylések elbírálásakor az elfogadások és kizárások diszkurzív gyakorlata pedig a falu társadalmi terének, a község térbeli és szimbolikus határainak újrafogalmazását tette lehetővé.

Az előadás egy mai, aktuális problémának az előtörténetéhez szolgál adalékokkal. Az előadó igyekszik bemutatni, hogy a prágai tavasz eseményei, hogyan hatottak Csehszlovákia szlovák részére és ezáltal a magyarországi szlovák kisebbségre, illetve a magyar pártvezetésre. Nemcsak jogi, hanem eszmetörténeti szempontból is igyekszik elemezni a magyarországi szlovákság helyzetét a szocialista Magyarországon.

Az 1980-as évek végén mintegy 12 ezerre volt tehető a cigány lakosok száma Miskolcon. Többnyire alacsony színvonalú, hagyományos munkáskolóniákban, valamint a városközpont leromlott bérházaiban éltek. A történelmi városközpont teljesen lepusztult állapotban volt, mivel a beruházások megtervezésekor a lakótelepek felépítését tekintették elsőrangú célnak. Az 1980-as évek végére a városi tanács úgy döntött, hogy felújítja a történelmi városmagot, csakhogy nem illettek már bele az ott élő roma lakosok. Végül úgy döntöttek, hogy kitelepítik őket a város szélére, egy olyan telepre, ahol alacsony komfortfokozatú lakásokat kívántak építeni számukra. A vélemények ezzel kapcsolatban megoszlottak, és óriási sajtóvita alakult ki. Az előadó azt szeretné megmutatni, hogy a városi tanács miképpen igyekezett mindezt interpretálni a miskolci lakosság számára, és mi is volt a – hogy úgy mondjam – valóság.

 

 

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]